Jó utazó, ölelő karjából vén Mecsekünknek
Hogyha kilépsz, vess pillantást kedvtelve e tájra,
Hol fej-fej mellett, vetekedve szalad patakocska
S országút, eleven testrésze e csöppnyi hazának.
Szelíd fohász szól: kápolnád harangja,
Mint akkor, júniusban, sok-sok éve.
Könnyet morzsolt férfikéz is e hangra:
Béres, úr, polgár, koporsódhoz érve.
Ünnepek tájékán a szokásosnál is nagyobb mértékben szaporodnak körülöttem a könyvek. Barátok, szerzőtársak küldik el legfrissebb munkáikat részben a meglepetés-, az örömszerzés, részben egy objektív értékelés reményében. Hiába próbálom győzködni őket afelől, hogy – gyarló emberek lévén – valamennyi vélemény, kritika eleve szubjektív.
A Horvát Vadász Szövetség Eszék-Baranya megyei szervezete és az Országos Magyar Vadászkamara Baranya megyei Területi Szervezete sporttársi és baráti kapcsolatából eredően idén immár harmadízben rendezték meg Baranyában a Szent Hubertus napi ünnepséget.
A pekingi nyári olimpia záróünnepségét követően kis hazánkban sokan megkongatták a vészharangot, sportolóink egy részének meglehetősen karcsú szereplése miatt. Pedig igazán nincsen okunk pánikra.
Nagyapám hajdanán a szőlőtőkék között hajladozva így kommentálta az az évi első kakukkszót:
– Mári, megszólalt a kakukk. Figyeld, hány évet kapok még tőle!
Ómami, aki valamelyest hitt az efféle dolgokban, feszülten fülelt.
Natúr vadászkürtöt megszólalni több évtizede hallottam először, egy német vendég kezében. Már akkor felkeltette érdeklődésemet a csillogó-villogó, formás kis hangszer, amelyről „hiányoztak” a rézfúvósoknál megszokott billentyűk, mégis remek dallamokat lehetett kicsalni belőle.
Június 7-én immáron másodszor rendezték meg Hidason a tavaszi népünnepélyt, amely mostantól a Kardoss Fesztivál nevet viseli. A névadó vaszkai és kardosfalvi Kardoss Kálmán (1839–1916), Hidas egykori földesura, 10 évig Pécs szabad királyi város és Baranya vármegye főispánja, 6 ízben országgyűlési képviselő, 1867-től aranysarkantyús vitéz később belső titkos tanácsos.
Mielőtt még bárki Széchenyi Zsigmond híres vadászkönyve címének elorozásával vagy illetéktelen használatával vádolna meg, határozottan kijelentem, egyik sem áll szándékomban. Mindössze szerény – és talán nem a legilletékesebb – krónikása kívánok lenni két fontos alkalomnak, amely valamilyen formában szervesen kapcsolódik egymáshoz.
Amikor karácsony előtt Budapesten jártam, a Nimród szerkesztőségében, reménykedtem, hogy találkozunk, és elcsevegünk az elmúlt hónapok (esztendők?) érdekesebb eseményeiről, amelyekről korábban – ha egyáltalán belefértek egy-egy levélbe, telefonbeszélgetésbe – csak címszavakban tájékoztattuk egymást.
Rendezetlen csoportokban tülekedtek vissza a felazolóba, de a főcsatlós megelőzte őket. Lélekszakadva rohant a még ott beszélgető két vezetőhöz:
– Igazgató elvtárs! … akarom mondani úr … baj van! A felkelők lövik az aknatornyot!
Szőnyegen suhan a vonat;
kerekek metronóm-zaja
az utasokig nem jut el.
Kontár gitáros:
„Nomen est omen.” – illett rád a mondás:
Sejtjeid nedve kurucos vagányság.
Hittük: rajtad nem foghat semmi rontás,
A költő furcsa torzója a sorsnak;
Ki éri, formál rajta keveset,
S a holt anyag, mi belőle leporlad,
Másokon megtapad vagy szétpereg.
Az alibinek kihozatott kávé már rég kihűlt az elegáns porceláncsészékben, de a két cimbora nem fogyott ki a szóból. Amikor az inkább kifutóra termett, s formás idomait nem is túlontúl rejtegető, huszonéves felszolgáló hölgy eléjük tette a megrendelt italt, éppen csak belekóstoltak. Mindketten elismerően biccentettek, mégsem folytatták a kortyolgatást.