Judit Hagner | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Judit Hagner

Judit Hagner írásai: 9
Judit Hagner

„…akkor az egészen más”

Ülök egy hegy lábánál. Egy könyvhegy lábánál a padlón. Szeretném átrendezni a könyveimet, mert a legkisebb „könyv-tár” se használható, ha két sorban egymás előtt tolakodnak a könyvek. Kaptam egy gyönyörű új könyvespolcot, így könyveim és én hamarosan fellélegezhetünk. De hát ez tart egy darabig, mert ha egyiket megszeretgetem, megharagszik a másik. Legtöbbnek jut legalább egy átsuhanó mosoly.

Nagymama halála

Belopotoczki nagymamámat sose láttam fejkendő nélkül. Ha nagy ritkán, talán kánikulában elöl megnyitotta, nem több. A ház, amiben Mancinényével lakott, a Dombó Pál utcában állt és négy ablaka erre, az általam finomnak vélt utcára nézett. Szebb volt, mint a miénk. Valahogy egy kicsit büszke voltam, hogy ebben lakik a nagymamám.

Sorompó

Újsághír: „Sz. és B. között a vasúti pályán egy tehervonat halálra gázolta N. N.-né h-i lakost. A szerencsétlenség körülményeinek tisztázására a vizsgálat folyik.”
„… tulajdonképpen a szerelem naszcensz boldogság. MOST simogatom az arcod, MOST ölellek… egy pillanat és vége. Aztán marad az emlék, az emlékezetkínzó percek és órák, hogy felidézzék a megszületett és meghalt pillanatot, de ez már érzékekkel fel nem fogható.”

Felvillanás

Rám zuhant az ébren töltött éjszaka fáradtsága, amikor a Keletiben leszálltam a frankfurtiról és a Déliben a pécsi gyorsban lerogytam. A kupé tele fiatallal. Fel a napszemüveget. Mifélék? Egyetemista, munkás? Az öltözékükből aligha lehet kitalálni itt Magyarországon is. Szépek. Komolyak. Divatosan csinosak. Egy lány, a többi fiú.

Ültess babot! – A közelgő tavasz elé…

Ember, ha tökéleteset akarsz alkotni, ültess egy ibrikbe öt szem babot a föld alá egy-két centiméterre. Tedd a napra, öntözd, és várd a csodát. A csoda nem marad el, mint annyiszor, mikor az ember szívszorongva várja. A csoda, a tökéletes alkotás megszületik. A hegyeket mozgató erő, ami a babszemben babszemnyi, feltöri a földet és valami kis zöldes daganat mutatkozik a babszem oldalán.

Mazochista történet, avagy a nagy szomjúság éjszakája

Ha Harwichban szálltál volna partra, már régen itt lehetnél. Bár a hajóút tovább tart, de legalább kipihenhetted volna magad a hosszú vezetés után, át Nyugat-Európán. Ha Ostende-ben hajóztál volna be, akkor csak át kellett volna nyúlnod Dower fehér szikláiért és mindenestül áthúzni a hajót.

“Csak az hal meg, akit elfelejtenek…”

…amikor lázas keresgélés után megtaláltuk az éppen lábadon lévő zoknidban a lakáskulcsot és utána a fergeteges nevetéstől a konyhapadlóra zöttyentünk, nem gondolhatta senki, hogy egy kilencvenéves és egy ötvenegy éves “összeesküvő” potyogtatja a könnyeit odalent…

Védőbeszéd a fehér lóért…

Megint ez az üres fehér lap… megint a művészetről kellene… újra és újra. Megint ágaskodó indulatokkal vagyok tele, csordultig. A márvány ló(fej) némán tűri, hogy a körülötte állók miatta acsarkodjanak. Alkotója és “árulója”, az igen-igen (túl) szerény művész védekezik… hogy ő tulajdonképpen tudja, hogy ennek a lónak nincs helye ITT a Művek között (bár kicsivel előtte elszólta magát, hogy ez a kedvenc darabja).

Bronzkatedrális

Szép és fájdalmas történet következik egy szobor születéséről – szép és fájdalmas, mint a születés maga.
Tombol a hóvihar a téli tajga felett. Az apró vasútállomás már majdnem elsüllyedt a hóban, a sötét szibériai éjszakában. Az egyetlen sápadt lámpa körül emberek álldogálnak. Egy a sorsuk. Várják a vonatot, amely talán soha nem érkezik meg.



Archívum

Hirdetés