Ha napfény bont rügyet, virágot
és fészket épít sok kis madár,
olyankor újra Pécsre vágyom,
pedig emléke oly messzi már.
Hangulatkép
Apollinaire L’ Adieu című versét olvasva
Letörtem ezt a száraz ágat…
Az ősz, lám, mindent tönkretesz!
Tudom, hogy már hiába várlak.
Mikor a gólyák szállva délre,
nem tudják hány maradhat élve,
hányat lőnek le, bárha félnek,
ha hívják messzi-messzi tájak,
hisznek a szélnek, Napnak, fénynek…
Ez a nyár nemcsak dühödt meleget,
esőt, vihart is hozott eleget,
és, hogy már minden elvégeztetett,
hátrahagyott pár szürke felleget.
Éjszaka van.
Legyen édes az álmod,
édesebb, mint a pécsi fügék…
Játsszál újra a kertben,
s legyen szebb ma az éjjel
Kamaszként olvastam egy könyvet,
íróját, címét meg nem mondhatom…
de nem tudom feledni azt a képet,
mi abban bűnjelek közt, vádlón szerepelt.
Nem sokat láttam a világból,
s amerre jártam az is ködbe vész…
eltűntek képek és szavak fakultak,
fárad a vándor és tompult az ész…
Aki nem hal meg idejében,
tetszik, nem tetszik,
előbb vagy utóbb megöregszik.
Aki mindig bolondként szájal,
tetszik, nem tetszik,
Már nem bírtam tovább, hogy minden reggel
dől rám a reklám, vegyek ezt meg azt…
Néha bedőltem egy-egy hirdetésnek,
Elmúlt. Az már nem az én életem.
Csak mint egy könyv…
mintha olvastam volna
valamikor, fiatalon.
Volt otthonunk,
gyöngyként voltunk dobozban.
Azt hittük, csillagok vagyunk,
s mikor a zár kipattan,
tőlünk szikrázik majd a föld s az ég.
Hogy mindig jót akarsz,
Ki hiszi el neked?
A magad útjait
Csak magad ismered.
Rád néz egy idegen
Lehet hogy rád nevet
Minden élőlény egy csoda.
Az ember is (az is ki ostoba).
Még sejtcsomó csak, de élni akar
még nincs se láb, se kar
végig kell járnia
Nem te voltál és nem is én,
két forrószívű idegen,
eljátszottuk egy online színpadon,
hogy milyen szép a szerelem.
Vendég vagyok, vagy megtűrt idegen?
Karantén rabja, vagy egy szigeten
raboskodom, vagy tán’ szabadon élek
a maszk mögött, mint kósza lélek