2020. augusztus 26. Jó nagyot ugrottam az időben, de hát mit tegyek, ha időközben semmi feljegyezni valóm nem akadt. Csak nem írom tele a naplómat azzal, hogy aludtam az éjjel, hányszor sétálok, kinek és hány levelet írogatok naponta. Egyszóval átmenetileg nyugalmas kikötőben dekkolok.
Bár a megszorító intézkedéseket nagyrészt feloldották, hivatalosan Magyarországot, május végén még mindig nem nyilvánították vírusmentes övezetnek. A lakosság többsége azonban fütyült a kormányrendeletekre. Már nagyon elege volt a házi fogságból, mely minden természetes életmódtól elzárta.
– Szeretsz? – kérdezte a szőke lány.
– Imádlak – tapadt az eritreai Anetta ajkára.
– Jó, de meddig, és hány csajszival smárolsz még ugyanígy? – bontakozott ki Mariam karjaiból Anetta.
Az eritreai elégedetten nevetett.
– Hű, de meleg van! Elmegyek a folyóra, és úszom egyet.
– Majd holnap, Jankó, előbb szedd le a nagyanyó meggyét úgy, ahogy megbeszéltük.
– De…
– Nem mész?
– Megyek.
– Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat. – Robot? Hogy oda ne rohanjak! – Á, mit tudjátok ti, doktorok.
Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két cigány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is.
Nem tudom, előfordult-e már valakivel, hogy nyoma veszett? Igen, igen, eltűnt, szőröstül-bőröstül. Szó se róla elég ritka jelenség, azért megesik, nemdebár? Gondoljunk csak például a Bermuda-háromszögre, ahol minden hajó és repülőgép eltűnik, a Philadelphia-kísérletre.
Már 1956-ban kiszökött, helyesebben kimenekült Bécsbe, onnan Bernbe, de körülnézett itt-ott az Egyesült Államokban is. Na, nem kíváncsiságból, sem kalandvágyból, hanem egyszerűen szükségből, nehogy úgy járjon, mint a bátyja, Sanyika.
Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.
Este hat óra. A nudista strandon már alig lézengett valaki. Az egyik medencében két fiatal nő meg egy középiskolás korú, vékony termetű srác lubickolt. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte a barna hajú. Harmincéves volt, haja rövid, mozdulatai lágyak.
– Szóval, mint mondtam, újítani fogunk. Mégpedig ab ovo, a tojástól, mert azért mégiscsak szégyen, hogy mialatt mindenki újít, reformál, mi, tanügyiek csupán vitatkozunk erről. Hát ennek vége, beszéljenek a tettek! – hadonászott egyik tanügyi értekezleten a kopasz igazgató.
Az Ingyom-bingyom irodalmi portálra kattintva szokatlan hirdetésre bukkantam. Bocsánat, hogy tetszik mondani? Nem ismerik az Ingyom-bingyom irodalmi portált? Lehetetlen, hiszen ez Magyarország egyik legszínvonalasabb weboldala. Itt, kérem, minden amatőr tollforgató profi.
Sok családtagról írtam mostanig: nagyanyámról, Albi bátyámról, dédnagyapámról stb., itt az ideje hát, hogy a másik bátyámról, Jancsiról is írjak külön valamit. Hogy eddig miért nem írtam? Érdekes kérdés. Csupán azért, mert… Most megfogtak: becsszavamra nem tudom.
Kopp, kopp, kopp – kopogott az eső a mohos sírköveken. A fiatalember álmosan meredt a lobogó lángokba. A szél pajkosán cincálta a nyárfák üstökét, időnként végigsüvöltött a kidőlt-bedőlt sírbolton, és rálehelt a legényre. De csak a lángok táncoltak feljebb, maga a fiú érzéketlen maradt.
Nézem a Wikipédián az 1914-ben született személyek névsorát: Alberto Lattuada filmrendező, Lukács Margit színművész, Makkai Endre néprajzkutató. Hopp, őt ismerem! Született 1914. május 31-én, Vashegyen. Elhunyt 1998-ban, Déván.