Kopp, kopp, kopp – kopogott az eső a mohos sírköveken. A fiatalember álmosan meredt a lobogó lángokba. A szél pajkosán cincálta a nyárfák üstökét, időnként végigsüvöltött a kidőlt-bedőlt sírbolton, és rálehelt a legényre. De csak a lángok táncoltak feljebb, maga a fiú érzéketlen maradt.
Nézem a Wikipédián az 1914-ben született személyek névsorát: Alberto Lattuada filmrendező, Lukács Margit színművész, Makkai Endre néprajzkutató. Hopp, őt ismerem! Született 1914. május 31-én, Vashegyen. Elhunyt 1998-ban, Déván.
A nagymama nyolcvanéves volt, unokája negyven. Mindkettő kicsi, kövér és galambősz. Ráadásul süket, helyesebben nagyothalló. Különösen a nagymama. Azért megértették egymást: mimikával, kézmozdulatokból. Nem csoda, hiszen már negyven éve éltek együtt.
A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint elvet, tapasztalati igazságot, (vélt) életbölcsességet kifejező, mondatértékű szólásmondások. Ezek egy része idővel természetesen módosult, más része elveszítette érvényességét, illetve kommentálásra szorul, íme, néhány példa az ismertebb „bölcsességek” közül:
A kicsi asszony serényen tett-vett a pöttöm szobácskában. Mellén megfeszült a blúz, arca majd kicsattant az egészségtől.
– Jól fekszel, papácska? Ne hozzak bort, pálinkát?
Az öregember ráhagyta. Amióta összeköltöztek, mindenki vele bajlódik.
Eltelt öt év. Az 1990–1995 között végbement társadalmi folyamatok rendkívül hullámzóak, pozitív és negatív irányzatok keresztezik egymást. Megvalósul a filozófiai, gazdasági, ideológiai, kulturális és vallási pluralizmus. Privatizálják az állami szektor nagy részét.
Ez a Tatabánya melletti városka lett volna a harmadik befogadó állomás, ahova általában azok kerültek, akik menekült vagy oltalmazási státuszt kaptak az államtól. Itt ellakhattak volna akár egy évig is, nagyjából ugyanolyan körülmények közt, mint a cívisvárosban.
Debrecen. Négy óra alatt ott voltak, s még aznap este új táborban hunyták álomra a szemüket. Táborban? Inkább panzióban, szociális otthonban, miután itt nem éktelenkedett már semmiféle égig érő fal, kerítés. A szobák hat-tízágyasak, mindenütt rend, tisztaság.
Fél óra múlva megérkeztek. A befogadó állomás egy elkerített, emeletes épületben működött, mely leginkább laktanyára hasonlított. Egyébként az is volt, egykori szovjet kaszárnya, amint utóbb Viktor is megtudta. A menekülteket az ügyeletes szociális munkás fogadta.
A férfi jóslata hamarabb bevált, mint gondolták: kezdett a kanász pimaszkodni a leánnyal. Hol a kezét simogatta, hol a fenekéhez dörgölődzött, persze csak úgy véletlenül. – Na, idefigyeljen, Herr Holzberger! – öntött a lány tiszta vizet a pohárba.
Amikor reggel fölkeltek, Edömér már réges-rég elrobogott az építőtelepre, és Dorina is menni készült a színházba. – Ugyanis itt dolgozóm, mint díszlettervező – magyarázta menet közben a festőnő. – Reggeli az asztalon. Ha szükségetek van még valamire, kukkantsatok a frizsibe.
Viktor egy pillanatra megingott, de eszébe jutott a mogyorófavessző, s már hallani sem akart többé Zsombolyáról. Ekkor erélyesen kopogtattak a testvérek ajtaján. A házigazda! Ez is mindig akkor jön, amikor a legrosszabb passzba kerültek! – Szabad!
Eltelt egy hét. Semmi eredmény. Még csak segédmunkát sem találtak. – Nesze neked rendszerváltás, kapitalizmus, demokrácia! – kesergett az idősebb Kis-testvér. – Hiszen ez még a kommunizmusnál is pocsékabb. Hol az a rend, béke és jóllét, amiért annyi vér folyt itt nemrégen?
A fiatalember elrohant, Viktória pedig tovább hallgatta a rádiót. Letelt az óra, letelt kettő, de sem Viktor, sem az apja nem jelentkezett. Csak nem történt valami baj velük! – ébredt fel a lányban a nyugtalanság. A hírek szerint ugyan nincs veszély, mert a hadsereg cserbenhagyta a Géniuszt.
Mialatt egyik oldalon újabb és újabb, radikálisabbnál radikálisabb tervek kieszelésén dolgoztak, másik oldalon pedig az ország, most már Bukaresttel az élen folytatta a harcot egy demokratikusabb rendszerért, Viktor nyugtatókat szedve heverészett, és olvasott. De már nem volt egyedül.