Hajnal Éva | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Hajnal Éva

Hajnal Éva írásai: 318
Hajnal Éva

Most csak úgy

elmennék melletted, nem kérdeznék semmit, csak érezni szeretném azt a teljes lényedből áradó férfi illatot, csak figyelnélek, mint egy kívülálló, aki egy filmet néz, de ő maga nem szereplője a filmnek, csak messziről figyelném, hogyan aprítod a fát az udvaron.

Nyolcsoros 

Száznyolcvanhét betű ez a vers.
Ízlelgeted a sorokat.
Kifürkészhetetlen gléda a harmadik.

Vézna kis kabátban

álldogál a téren, hideg van, néha, csak úgy megszokásból fejet hajt, boldog karácsonyt kíván egy-egy járókelőnek, mintha őszintén tenné, nem emlékszik, mikor lehetett utoljára őszinte, ezt is kiszakította belőle a kényszer, meg a csordaszellem, egyébként is, máshol járnak a gondolatai.

szerelem

muzsikában búvó madár
puha álom apró tanyán
aratáson szalmaillat
harmat amit hajnal ringat
fák tetején esti szellő

Kérdezlek

Hallgatag tisztásaidon
egykor emberőzek  lármáztak, Uram.
Gyönyör mulatott  fülledt völgyek hasadékán,
pipacsok lángjain szél lihegett
és derékig ért a margaréta.

most is

ti gondoljatok a hárfaszemű  fiatalokra*
én a mimóza tekintetű öregekre gondolok
akik mindig hatost dobnak elgémberedett  utcakövekkel

Két négysoros*

amott a fán barázda lép
pőre ágon ránc az alma
madárhalál az őszi ég
talpamon holt tócsa karca

Őszi harmat előtt*

Költöző nyár helyén ősz battyog nincs remény,
begombolom ablakom.
Fák karja kéreget, szél dúdol szépeket,

Giza

Karcsú szurikáta testével könnyedén siklik át a tömegen. Mókás, aránytalanul rövid lábai viszonylag gyorsan viszik előre: elindul, megáll, elindul, majd újra megáll. Ilyenkor a messzeséget pásztázza, Őt keresi. Teste megfeszül. Ma is megpróbálok köszönni neki, de ma sem vesz észre.

rozsdás vers

száz levelétől rozsda a szőnyeg
tó vize tükre a tájnak
sóhaj a szélben tánc a levélen
csónakom röpte a nyárnak

fércelő

rozsdaszín utcán jár az ősz
még nyarat mímel ám fázik a lába
rücskös pecsétes utcakő
hűvös széllel nyargal utána

titkos

titkos hegedűkkel érkezik az ősz
szellő hátán morcos menedék
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg
ráér elővenni

etűd

ténfereg a szél
lábnyomaiban pasztell-etűdök
érzéki finom futamok
időtlenség lélegzete lépeget

szürreál

oly árva itt a buszmegálló
épp mint egy elhagyott sziget
járdaszegélyen magam várok
s rám csapódik a szürkület

az a nap

az a nap olyan volt
mint a kislány a piacon
a sarokban ült és babrálta a zokniját
szakadt koszos zoknit babrált



Archívum

Hirdetés