Hetedhéthatár | Hajnal Éva
Szerzői archívum

Hajnal Éva

Hajnal Éva írásai: 157
Hajnal Éva

Nekem Magyarország

Nekem Magyarország szép halasi csipke,
a tihanyi visszhang, nem mentén a pityke.

Hét haiku

nagy a távolság
az elme és a szív közt
leküzdhetetlen

Szótlan

Már majdnem éjfél, vége lesz a napnak,
látod, él a fény, földünk másik felén,
a régi hangok torkodban ragadnak

földöntúli

a kalauz foghegyről köszönt
rosszulesett neki hogy ott vagyunk
morcosan imbolygott
arra gondoltam biztosan álmában is így billeg

Este

Tücsök ciripel,
míg teám kortyolgatom.
Lám, ketten vagyunk.

rebbenő

hátamon holdfény hegedül
tétova tincseimen
végtelen csendjeink járnak

szerintem

nem tudom van-e olyan
hogy lassan hal meg valaki
a halál nem válogat mondják
valóban nem

amikor

amikor sebző létezésben
lecsupaszított jelzők laknak
és körbekerített messzeséged lángot kiabál a napnak

villanás

minden délutánban van valami szomorúság
ez nem olyan szembetűnő
nem látható azonnal
csak mikor már szétesett

Olvadó

Lásd, minden szólam elolvad a csendben,
lassan kihunynak a fényes ablakok,
ím, messze nő a távolság e rendben

Keresgélő – haikuk

egyenes szívvel
nehéz e görbe világ
útvesztőiben

öltözködő

hűvös nyárban felöltöznék
zöld erdőben rejtőzködnék
elbujdosnék madárdalban

bámész

gyakran azon kapom magam hogy bámulok valakit
nem úgy ahogy egy nő bámul egy férfit
vagy egy anya a gyermekét

borsógyöngyök

most is csak kapirgáltam az ételt
játszottam ahogy szeretek
a villa tűhegyeire tűztem a zöld borsószemeket

Virágos triptichon

mosoly költözött
a tájra repceágyon
rikít a remény



Archívum

Hirdetés