Kő-Szabó Imre | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Kő-Szabó Imre

Kő-Szabó Imre írásai: 101
Kő-Szabó Imre

A vörös hajú lány

A film „vége” feliratát már nem várta meg a fiú. Kisietett a moziból, a bejárati térben, a következő előadásra többen várakoztak. Nem voltak sokan. Most már bánta is, hogy megnézte ezt a filmet, de nem tehetett mást. Korábban így döntött, ez már tény maradt számára, más semmi.

Mesterségek utcája

Szerettem a nyarakat, több okból is. Először talán azért, mert nem kellett iskolába menni. Nem mintha nem szerettem volna, de jobb volt az a reggeli, kötetlen felébredés. Akkoriban a nap mindig szépen sütött, nyugalom árasztotta el a kertet, ahogy a széles folyosóról nyiladozó szemeimet dörzsöltem.

Zsófi néni

Zsófi néni több mint ötven éve itt lakott az Ady Endre utcában. Ide ment férjhez, itt szülte fiát – Mihályt – meg lányát – Ilonát. Akkor még a bába járta a falu házait és sorban segítette világra apró, itt jelentkező ifjú falusi polgárait. Az élete tele volt munkával, a gyerekek nevelésével. Férje, akit szintén Mihálynak neveztek, gazdálkodott.

Nyári meló

Az a májusvégi nap emlékezetes lett az egész életünkre nézve. Apánk behívott bennünket a ház hátsó szobájába, amely öcsémmel, a mi gyerekszobánk volt. Én akkor végeztem a nyolcadik osztályt, öcsém a hatodikat. Az öreg nem volt ünnepélyes csak egyszerű tényként közölte velünk, hogy június elsejétől egy hónapra, nála, a vasútnál fogunk dolgozni.

Rendhagyó prémium

Gyula bácsi az évei szerint a hetvenhez közeledett. Ősz hajával, mokány termetével, piros arcával jó egészségnek örvendett, legalább is ez volt a látszat. Az volt az elfoglaltsága, vagy éppen munkája, hogy a vállalkozó vej szerviztelepén olyan udvarosi feladatot lásson el. Így döntött a családi tanács, amikor látták, hogy Gyula bácsi a lakótelepi lakásban nem találja helyét.

A nagykabát

Szeptember első napjait mutatta a naptár, amikor Gábor egy kis bőrönddel felszállt a reggeli buszra. Húszévi házasság után ő maga sem tudta elképzelni, hogy ehhez a szakításhoz lesz-e annyi ereje, hogy ezt megtegye. A házassága már a tizenötödik évtől kezdve döcögve haladt előre. Voltak jobb napok, ilyenkor reménykedett, talán jobbra fordulnak a dolgok, de csak átmeneti időszakok voltak.

Szilvalekváros kenyér

Szeptemberben, amikor a gimnázium második osztályában megkezdődött a tanítás, egy ismeretlen fiú állt a katedra mellett. Ismeretlennek tűnt a diákok számára, de mintha az arca valahonnan mégis ismerős lenne. Az alacsony, tömzsi srác, haja sötétbarna, csak mosolygott, kiegyensúlyozott nyugalommal. Hornyák Endrét az osztályfőnök üdvözölte és bemutatta.

Utcai zenész

Ebben a kisvárosban minden reggel ott ült a CBA Áruház fedett árkádja alatt Cila, a zenész. Egy kis összecsukható széket hozott magával, szétnyitotta és leült. Maga elé vette a földre letett hegedűtokját és kivette belőle az idők folyamán fényesre koptatott hegedűjét. Elkezdett játszani.

Négy katona

Közel hetven év telt el az eseményektől számítva. Az évek mégsem homályosították el azokat az időket. Szinte belevésődtek az emlékezetbe. A front időszaka volt, érzelmekre, létre, tudatra nehezedve. Négyféle, más-más ruhás katonával találkoztam ebben a sorsfordító időszakban. Gyerekfejjel raktároztam el az akkori eseményeket, melyek az idő távlatából sem változtak.

A két bicikli

A kerékpár, melyet a köznyelv, becézve drótszamárnak is nevez, számomra mindig a csodálat tárgya volt. Nem tudtam megmagyarázni, még magamnak sem, hogyan lehet két keréken, egyensúlyozva haladni úgy, hogy nem esik el a kerekező. Gyerekkoromban, otthon apámnak volt egy férfi kerékpárja. A történetben szereplő két bicikli közül ez az első.

Átutazóban

A vasúti étterem füstös volt, benne a levegő kibírhatatlan. Az ételszagok azonban ingerlőek, a gyomornedvek győztek, így már nem tudtak visszafordulni. A két srác átutazóban volt a városban. Ebben a nyári melegben a Balatonra igyekeztek, csak lekésték a korábbi vonatot.

Hármas csavarorsó

Félix minden reggel, menetrendszerűen, emeleti lakásából lejött a Zöldhetes presszóba, hogy megigya fél unikumát, melyhez kísérőként kijárt neki egy üveg hideg sör is. Itt lakott a közelben, azt nem lehet mondani, hogy hány sarokra, mert ezek az emeletes házak olyan rendezett rendetlenségben, egy építész által megszabott rendben épültek, hogy abban egyértelműen eligazodni nem lehetett.

Munkanap fényképezés

Az alacsony, kopasz, negyvenöt éves Kramlák, aki a gazdasági ügyekért volt felelős, vagy vélte magát annak, felemelt fejjel nézett a többiek szemébe. Mindig arról beszélt, hogy megfontoltan, takarékosan kell élni. Nincs pocsékolás, pazarlás. Ebben biztosan igaza is lehet, meg így is kellene lennie, de valahogy a létszámra vonatkozó nadrágszíj szorítás nem fért az emberek fejébe.

A múlt század hatvanas éveinek mozaikjai

Az ember élete során sokféle történetet megél. Van aki csak úgy elmegy mellettük, de van aki megjegyezi és többször újraéli őket. Ezeket nevezzük emlékeknek. Ezek az emlékek sokszor tanulságosak, vagy éppen mosolyt fakasztanak arcunkra, de egyben biztosan közösek, hogy tanulságosak.

A szobáztató

Líviát már napok óta nem látta senki a Budai úti kiskocsmában. – Biztos beteg! – mondta valaki ott a pultnál. – Az nem lehet! – érvelt egy középkorú fickó. – Miért? – kérdezte a mellette álló haverja. A középkorú gondolkodott egy darabig, majd előadta érveit: – Azért nem lehet, mert Lívia ereiben már nem is vér folyik, hanem vodka.



Archívum

Hirdetés