Kő-Szabó Imre
A csavargó két kutya
A Duna menti kisvárosban az utcán él két kutya. Az egyik olyan félfarkas keverék, eléggé nagy növésű. A barátja egy barna, kis tacskó. Mindig együtt mennek valahová, nem tudni, hogy hová, együtt kóborolnak. Nem sietnek, szépen komótosan mennek. A félfarkas – ő a férfi – megy elől, olyan lusta, andalgó járással, majd a kis barna tacskó – a hölgy – követi apró lábaival.
Moszkvai út
A történet nem mai, de szereplőinek gondolatai, észjárása szerint egyértelműen aktuális. Történt jó pár évvel ezelőtt, hogy egy pedagógus házaspár falura költözött. Falura, mert ott kaptak szolgálati lakást, meg aztán a megélhetés is könnyebb volt. Tóni bácsinak – a férjnek – ott, abban a kis faluban, ahol laktak, történelem-magyar szakos feleségével, a lakás szűkre szabott udvarában volt egy óriási tyúkfarmja.
Egyszerű történetem
– Jelenleg, hál Istennek, így 28 évesen, békés, nyugodt életet élek az élettársammal, Judittal. Ő egy évvel fiatalabb nálam. Szép. Csinos, formás lány. Volt már nekem ilyen nőm, de ő mégis más. Együtt dolgozunk, mindketten szociális gondozók vagyunk, ebben az öregek otthonában. Van, itt kérem mindenféle munka.
Gombócok és a katonák
A második világháborút nyolc-tízéves gyerekfejjel szülővárosomban éltem át. Még ma is sok-sok epizód, élmény kereng a fejemben. Tudvalevő, apám kovácsmesterségét a Csorvási úton a negyvenes évek elején, családi ösztönzésre, felhagyta. Szerszámai, üllője, fújtatója, kalapácsai, fúrója, még éveken keresztül pihent a bezárt műhelyben.
Csúzli és légpuska
Öcsémnek és a Bass Fecónak úgy nyolcévesen már csúzlija volt. Ez abban az időben, a második világháború idején, szülővárosomban is nagy kincsnek számított. Akinek csúzlija volt, az olyannak minősült, mintha fegyvert hordana. Persze, aki tudott bánni vele, valóban „fegyvernek” lehetett minősíteni.
Cetlik a család életéből
A család: – Apa, ötvenegy éves közgazdász, foglalkozását tekintve könyvelő egy kft-ben. – Anya, negyvennyolc éves, magyar-történelem szakos tanárnő, a város egyik általános iskolájában tanít, most éppen az V. osztályosok osztályfőnöke. – Ella, a nagyobbik lányuk, huszonnyolc éves, három éve ment férjhez, Lajoshoz, iker gyerekek (egy fiú és egy lány) édesanyja, a gyerekek két évesek.
Az utolsó balhorog
Már késő ősz volt és este kilenc óra lehetett, amikor Balkezes végigsétált bandájával a Török utcán. Csonti, Kocka és Csokoládé jókedvű volt. Valahogy ez a mai nap jól sikerült, meg ittak is már a bisztróban egy pár pohárral.
Alázatosan jelentem!
Páncélos alegységnél teljesítettem a tényleges katonai szolgálatomat. Ez még akkor volt, amikor a seregben T 34-es harckocsik voltak rendszeresítve, időben 1957-et írtunk. A kiképzés a kiképzési tervnek megfelelően zajlott. A század által végrehajtott lőgyakorlaton vettünk részt Abasáron, mert ott volt egy harckocsik által látogatható lőtér.
Egy szamár és végül egy ló
A kis falu élte békés hétköznapjait. A hegyek közé ékelődött be, oda a formás lankák ölelésébe. Így fentről úgy nézett ki, apró piros cserepes házaival, mint egy frissen szedett epres tál, csak a hab hiányzott róla. De biztosan, ha télen szemlélte volna a kíváncsi látogató, még ezt a látványt is megkapta volna.
A mosogatófiú
Brúnó úgy tartozott a kiskocsmához, mint egy szék, vagy egy asztal. Mint egy bútordarab. Ott volt mindennap, jelen volt kétszer is, ha nem volt ott, hiányzott, mármint a leltárból. Brúnó negyvenkilenc éves múlt. Mindig mondta: – Apám biztos piás volt, mikor a nevemet választotta. Anyám nem szólhatott bele, neki mindig csak hallgass volt a neve. Sokáig nem tudott megbékélni a nevével.
Darabolt virsli
A történet, melyet most szeretnék felidézni, úgy az ezerkilencszázhatvanas évek végén történt. Egy Nógrád megyei kis bányászfaluban, akkoriban a bánya és annak élete, mindennapjai volt a kis falusi közösség és vonzáskörzetének a meghatározó része. A bánya munkát adott, megélhetést biztosított. Volt ennek látszata is, hiszen egyre több szép ház épült a településen, olyan sátortetős, egyszintes, kocka alakú lakások sora, utcáról utcára.
Ügyeletes alegység
A seregben a készültségi állapot a legfontosabb. Ezért meg is tettek mindent, értelem és sokszor értelmetlen viszonylatban is. Történt az eset, melyet szeretnék elmondani, pontosan 1957 egyik őszi napjának késő délutánján. Páncélos ezred volt a miénk, ahol én a tényleges sorkatonai szolgálatomat abszolváltam éppen, mint egy képzeletbeli egyetemi évek valamelyikét.
Lilaköd
Felébredtem, már sütött a nap. Az órát kerestem, de hirtelen nem tudtam belőni a célt. Persze, mert a másik oldalamra fordultam és így az óra a túloldalon volt. Rápillantottam, valami nem stimmelt, mert leolvasva háromnegyed tizenkettőt mutatott. Gondoltam, jól elaludtam. Felültem az ágy szélére, akkor látom, hogy az idő csak kilenc.
Díszsírhely
Már reggel korán ott álltak a kiskocsma ajtajában. Várták Petit, hogy nyisson. Varga Dániel, akit mindenki csak Daninak becézett, jól megértette magát ivócimborájával, Simon Sándorral, őt pedig csak targoncás Sanyinak ismerték. Életútjuk az utóbbi pár évben már közös volt. Közös, mert egyikőjüknek sem volt munkahelye, kikerültek az utcára, és elfoglaltság hiányában vetette a sors őket ide-oda.
Rulett bajnok
A Budai úti kiskocsma már két éve üzemelt Fehérváron. Ez a két év olyan mérföldkőféle volt az „intézmény” életében. Először sokan nem hittek abban, hogy életképes vállalkozás lesz, ugyanis a tulaj, P. Horkai Feri közismert ember volt a városban, de őt a foci tette naggyá. Középcsatár volt a Fehérvári MÁV Előre-ben. A sportrajongók a pályáról szereztek tudomást róla, és amikor abbahagyta az aktív sportolást, megnyitotta a Budai úti kiskocsmát.
Partnerek
Legutóbbi hozzászólások