Az idő a nagy kritikus,
mondhatta volna Plinius,
szerencséje nem lesz tőle,
ki nevét vési egy kőbe.
Manapság nincsenek könnyű napjaink,
dermeszt a félelmektől átszőtt világ,
merengünk jóslatok baljós lapjain,
s magányunk csak sivatagban nőtt virág.
Valahogy hinnem kellene abban,
hogy ez az év is biztosan enyém,
s csillagra szögelt idődarabban
csaljon, ahogy Kolumbuszt a remény.
Mintha hatalma lenne az időnek,
múlnak napok, az újak meg kinőnek.
Tavalyi a ma, petárda sem dörög,
és a magasban csillagzik az örök.
Ki mennyből jön, visszatér oda,
reményt sejtet vagy kis csodát.
Biztosat egy sem ígért soha,
s csillagpor takarta nyomát.
A fákra fénylő hó szitál,
a rét palástja zúzmara,
a Hold árnya, mint Boldizsár,
kutatja, merre van haza?
korjelzőként ment egy pint
kiber-szél majd megtekint
alakul mint online vélemény
és metaforikus lesz a remény
két pillanat közt a semmi
próbálja magát kitenni
élén állva el is férne
mint lyukas fillérnyi érme
egyszerű spirálban egy füzetlap
látszólag ok nélkül csak tüzet kap
először magát lobbantja lángra
majd ég a máglya
végül minden sír jeltelen
néhány szétszórt márványdarab
idő beszántja szenvtelen
ahogy egyre továbbhalad
Rég elengedtem a Napot.
Volt, hogy hittem, talán enyém.
Apró szögekként csillagok
hulltak a Tejút peremén.
Hiába csábítod magadhoz,
bárhogy is ragaszkodsz, ravaszkodsz,
mint a fog, kihull, ami kinő:
az örökbe fogadott idő!
Van, aki túl későn, más pedig korán,
de egy mindig a legjobb pillanatban:
az induláskor más nyom mindent latban
Nem lehetne szebben:
őszi bokrok szemben,
nedves friss a reggel,
harmat fénysereggel.
Legutóbbi hozzászólások