Oly sokáig emésztett az Idő fekélye
Egy bűzös dögkút mélyén
A kiút reménye nélkül
Hogy, ha egy kósza pillanatban
Egy cseppnyi fény fakadna
Ha már belestél
Elesett versembe
Verbális trombocita lettem
Herbális fejedben
Megélem egyszer
Hogy csak voltam
S a jövőmből kirakom
Könnyedén a múltam
Tavasz volt
Egy boldog sikoly
Tél után – S lám
Kifakadt
Egy sebhely
Anyám testén
A múltat megváltoztatni nem tudod
De a jövő nyílt terep – ha mered!
Élj hát úgy, hogy bármely pillanatban
Jóvátehetetlen pillanat
Mikor megszülettem
Dalolva bűnhődtem értetek
Amíg megtehettem
Tán kettő vagyok,
S nem egy lény
Vagy akár több
Másolt génkavics
Törhetetlen
Üvegfalon túlról
Párafelhőbe karcolt
Rideg sóhajod
Léha undorral
Egy rozzant taposó malommal
Haladok egyhelyben
Egy zsáknyi emlékkel
A vállamon – Vállalom
Végtelen Éned
Milliónyi képmásod
Zubog egy cseppnyi vérben
Csak várd ki a sötétben
Finom hálót szőtt körém
Pók-énem míves teste
Szemtelen lényem
Számtalan szemből leste
…Még ha SEJTED is
Belülről érzed
Hogy lehet
Tudni kell
Külsőd legyen más
Mint egy másé
De ne légy különc
Inkább különb – ha lehet
Szüless, siess
Tanulj, fizess
Munkát? – Keress?
Ugyan – Szeress!
Telis-tele írom
Szép tested verssel én
Hogy csak a Hold tudja olvasni
Legutóbbi hozzászólások