Ha én hal lennék
Repülni szeretnék
Madárként persze
Úszni mélytengerek ölén
Ha én virág volnék
Méhecskékkel szexelnék
Ő a Nő, a döbbenet
A rekkenő bőség
Minden zúg benne
Énekel a teste
Leonardo festette
Egy kapatos este
A végtelen lágy ölén
Egy védtelen pillanat
Hullámzó kebelén
Szerettük egymást súlytalan
A szerelem mérgező tengerében
Megvakul az értelem
Már Szókratész megmondta:
Semmi nem jöhet
A semmiből, úgy ahogy
Semmi nem válhat semmivé…
Lehet, hogy egy kőből jöttünk
Virágból, árnyékból
Szeretem, amikor az este
Megesz engem, megzabál
Elfogyaszt, lefogyaszt
Rozoga lábaimról levesz
Megitat csendben
Meglocsolja fáradt álmaim
A csöndet szeretni kell
Csókolni, ölelni
A Csönd a hajnalod
Boldogságod
Odabújok Hozzád
Szerelmes Pirkadatkor
Mindig madárcsicsergéssel
Térek nyugovóra
Egyszer majd elrepítenek
Engem is az álmaimmal –
Egy hajnali itatóra
Ha végigmegyek rajtad én
Szivárványos délibábon
Döngő szerelmes lábnyom
Nyitott szívvel repülök
Az édes, finom semmibe
Utolsó szárnyverésem
Két legyet ütöttem
Egy csapásra
Az egyik visszaütött
A másik elmenekült
A Legyek urához persze
Aki jegyzéket küldött
Az álmok nem arra valók
Hogy aludjunk közben
Az álmod én vagyok
Ha felébredsz meghalok
Álmomban élni, egyre még –
A vihar csak megfésülte
A kócos fákat
Megszentelte a poros utcákat
A nap megpihenő sugarában
Pancsolnak rég feledett álmaink
Bánatos szerelmek árnyai
Ne keresd az üres boldogságot
A semmiben soha nincs semmi
A hullám is csak tengerben
S a féktelen szélben tudja
– HAJÓ a Szerelem
Az élet ácsolt értelmét
Telhetetlen álmok
Temetetlen vágyak
Vetetlen ágyak
Tehetetlen szerelmes
Szavak közt sejtelmes
Csendek erdeje tombol