Az események, akár az égen kergetőző felhők, szinte egymás sarkába érve váltották egymást: szomorúságot, fanyar ízzel vegyített örömöket, felvillanó reményeket, letöréseket, csalódásokat és még ki tudja elsorolni is – sok tapasztalatot, élményt hoztak Samu életébe.
Kicsit előbbre ugorva az időben, az 1941-es gimnáziumi tanév végének közeledtével, a már IV. osztályos Samuka három tárgyból is bukásra állott – ami ha bekövetkezik, évismétlést jelentett volna.
A Széchenyi téri tartózkodás sem bizonyult hosszú életűnek, de Samuka számára azért adott számos emlékezetes eseményt…
Azzal zártam köd mögé bújt emlékeim kacatjai közti kutakodásom, hogy újból megmozdult a szilárdnak és véglegesnek hitt otthon, és újabb vándorállomás következett. Az 1938-as esztendő kettős változást is hozott.
A szekrényeknek támaszkodó Samu csak a porfelhőben úszó, egyre távolodó tájat bámulta, amíg el nem nyomta az álom.
A kisfiú naptár szerint nagyfiú. Nem régen. Igazán: több éve már. Összedőlt várban él, romok között. Nincs otthon. Lakik: hajléka van, mégis hontalan.
A dunaföldvári vándorút, bár mindössze alig két évig tartott, mégis annyira bevéste emlékarcát Samuka lelkébe, hogy, mint megfáradt vándor az üdítő vizet rejtő kúthoz, annyi elszaladt évtized után is vissza-visszaálmodja magát, az aknászpókokat vadászó gyerkőcökhöz, a pinceköz sátortetős, mélybefutó sorai közé, a kék eget még kéken tükröző szennyetlen nagy folyampartra. Kora reggel és este a kofahajón nyüzsgő […]
A Nagyállomás raktára előtt halomba rakott, sokadszor kinyitott és újra leszegelt ládákon üldögélve Samuka nézte azon a ködös reggelen a távoli tornyokat, az erdő vonalát.
Amilyen boldog volt a kis család, hogy a nagy világválság közepén a Papa állást kapott, annyira fárasztóvá vált a mindennapos oda és visszaút a munkahely és az otthon között.
A Hársfa utca akkortájt kicsit a város északkeleti végének számított, körbevéve bányászok lakta házsorokkal, és az út végén el is juthatott gyalogszerrel akárki Pécsbányatelepre, vagy még tovább.
Akik azt hiszik, hogy Samuka úgy elillant, mint a napkelték érintésére eltűnő ködfátyol, tévednek, addig-addig becézgették, címkézték az álmodozót, míg egy ígéretes tavaszhívogató délután előbújt, mint érett gyümölcsből a kis kukac.
Fázó testben didereg az a másik is, az a látatlan, érző, vérző, sírni kész inkább, mint nevetni, az a tavaszt váró, virágot, madárnótát kereső önmagába zárt, homály köpenyébe bújt, volt, van – és hallgat fül nélkül, és lát szem nélkül, itt lebeg maga körül, mint elvakult éji lepke a lámpafény burkában.
Lehet, már negyven éve is, hogy ott járt, a várost ölelő hegy tetején. Sokszor nézte a tavaszi zöldbeborulást, a nyár barnás-zöldjét, az ősz sárga-arany színeit, és a ködbe, hópokrócba rejtőző hegyet, de nem ment be oda, hová vissza-visszahúzta az emlékezet.
Naptár szerint tavaszt lehelhetne a természet, de a hócsatakos utcaképtől riadozva, inkább maradt egyedül a szobafalak menedékében.
A végtelenbe futó homokon lassú mozgás hullámzik végig a végtelenből az üvöltő csend pusztájában. A hidegen pásztázó sugárkéve rávilágít és ijedten megáll a kibukott parányi fej, aztán határozott mozgása megélénkül.