Bánfai Zsolt | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Bánfai Zsolt

Bánfai Zsolt írásai: 16

Oldódás

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.

Corpus

Látványa újra megigézett.
Úgy érzed, most már
minden jóslat beteljesül.
Lábadhoz patak menekül,

Merengő

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.

A hangjegyek nevében

Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját – mint csontra húst – ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.

Esőanyám

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Éhség

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák

Ellensúly

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

Ha nem bánnád

felnagyítanám minden
apró rezdülésed
üvegfalak mögül nézném
azt ahogyan élsz –

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.

Viharmadár

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.

Nehéz szívvel

azt hittem végre könnyebb lesz.
macskaszem. villámlik. sötét fellegek.
az eltévedt járda nyomában
az éj zajában
páncélos bogarak szárnyán remeg
a visszavert idő.

Teleszubjektívvel III.

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –

Mozdulatlan

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok



Archívum

Hirdetés