Bánfai Zsolt | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Bánfai Zsolt

Bánfai Zsolt írásai: 20

Reggeli eszmélés

A tóparti szikla mozdulatlan jégkrém lehet,
mert csomóba kötött hullámraj nyalja élét habzsolva
és tükör a vízfelszín, a sziklaél talán mégis
habfürdő felett villanó sokpengés borotva

Érkezés

Azt mondtad, minden madár szép.
Pedig te nem a sirályok földjéről
és nem darutollakkal érkeztél.

A tűzszerész dala

hogy végletesen ellenem hangold
a vágyakat, forró dombvidékeidet és
öledet éjjel vörös bársonyba ágyaztad –

Kritikus utakon

égre tapadt kavicsok közül
földre lógnak lábaim
egy felhőóceán úszik át rajtam
és azon gondolkodom

Oldódás

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.

Corpus

Látványa újra megigézett.
Úgy érzed, most már
minden jóslat beteljesül.
Lábadhoz patak menekül,

Merengő

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.

A hangjegyek nevében

Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját – mint csontra húst – ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.

Esőanyám

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Éhség

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák

Ellensúly

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

Ha nem bánnád

felnagyítanám minden
apró rezdülésed
üvegfalak mögül nézném
azt ahogyan élsz –

Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már

Szolmizáció

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.



Archívum

Hirdetés