Egyik önéletrajzi ihletésű, hosszabb elbeszélésemről beszélgetve nemrégiben egy ismerősömmel, elárultam neki, hogy semmi se úgy történt a valóságban, ahogy megírtam, sok minden pedig meg se történt. Eléggé elcsodálkozott, majd némi tűnődés után szóba hozta az elbeszélés egyik epizódját.
A próza műfajában nem megy ritkaságszámba az önéletrajzi ihletésű regény, melyben a szerző megörökíti élettörténetét, vagy annak csupán egy-egy fontos, emlékezetes epizódját, akár hűen a valósághoz, akár – ahogy én is szoktam – gazdagítva, kiszínezve a képzelete által.
Gyakori írói fogás valós személyekről mintázni szereplőket, mely személyek akár magukra is ismerhetnek aztán egy-egy adott könyvben. Ennek a fordítottjára viszont aligha akad példa; nevezetesen, hogy az író a képzelete által teremtett személyek közül akár csak egyet is viszontlásson a valóságban.
Hiába bujkált előlem, tudtam, hol fogom megtalálni. Csak ki kellett várnom a harmadik holdtölte napját. Akkor hetekre felköltözik a présházba, oda vonul el egyfajta számkivetettségbe, lelki megtisztulásra. Akárcsak én egykoron. Kissé kimelegedtem a kora tavaszi napsütésben.
Élete delén valamelyest már túl, de még ereje teljében a Bajnok – így emlegették messze földön is – felkereste a bölcs remetét. Az a kunyhója közelében ásott gödör peremére ültette, ahogy a látogatóit szokta, majd leült vele szembe. – Hallgatlak – mondta aztán.
Az író befejezte első könyvét, melyen közel hét éven át dolgozott. Ahogy haladt a megírásával – eleinte eléggé keservesen – mind kevésbé volt igénye társaságra, annál inkább magányra, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát, megszállottan, ami miatt végül a kedvese is elhagyta.
Meggyőződéssel hitte, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a legrosszabb. Pontosabban, hogy újból bekövetkezik, és ezúttal is nem kis részben az emberek oktalan derűlátása miatt. Hiába beszélt róla másoknak, hiába figyelmeztette őket, megmosolyogták, leintették.
Felnézett rám, valósággal csodált, bálványozott. Itta a szavaimat. Folyton a kívánságomat leste, kiszolgált, kényeztetett, óvott, féltett. Értem élt. Szeretett. Igazán, teljes szívéből, lángoló szenvedéllyel. Mégse mondta soha, hogy hozzám költözne, amit utólag mégis furcsállok.
Ők voltak az eszményi házaspár a rokonok és ismerősök szemében. Mindenkor a kölcsönös tisztelet és megbecsülés hangján szóltak egymáshoz maguk között is, sohase vitatkoztak, nem is élcelődtek egymással. Ha valamiben nem értettek egyet, mindkettejük készségesen engedett.
A nagy mutatvány – Minden korban éltek rendkívüli képességgel megáldott, és ennélfogva ámulatba ejtő teljesítményre képes emberek. Sőt, mivel hajlamosak vagyunk misztifikálni a múltat – és annál inkább, minél messzebbre tekintünk benne …
Ők voltak az eszményi házaspár a rokonok és ismerősök szemében. Mindenkor a kölcsönös tisztelet és megbecsülés hangján szóltak egymáshoz maguk között is, sohase vitatkoztak, nem is élcelődtek egymással. Ha valamiben nem értettek egyet, mindkettejük készségesen engedett.
A remekmű – A két író egy-egy szélsőséges példáját testesítette meg mindazon személyiségbeli és jellembeli sajátosságoknak, amelyek általában megkülönböztetik a művészt az ösztönösen is az arany középúthoz igazodó, józan, derék többségtől.
Bár ígéretes eredményeket értem el néhány sportágban, egy napon elhatároztam, hogy már csak saját magammal fogok versenyezni: a túlélési képességemet fogom fejleszteni. Hegyekben, pusztaságban, köves-sziklás félsivatagban, erdőrengetegben, lápvidéken.
Minden évben ellátogatok a piramisok földjére; nem tudok betelni a varázslattal, ahogy e titokzatos építmények árnyékában körülleng, megérint és rabul ejt a régmúlt idők szelleme. A Szfinx városában való legutóbbi tartózkodásom alatt, egyik délutáni sétám során…
Az átok – Nagyra becsültem a tehetségét és sokoldalúságát, egy kicsit fel is néztem rá, de irigyelni azért mégse irigyeltem. Átlagon felül meg volt áldva veleszületett adottságokkal, mint a fogékony elme és élénk szellem, a kitűnő memória, a kivételes rajzkészség.