Dan Propper és a posztnihilista ember emlékére – Az emberiség röhögésre ingerlő végrendeletéről – Az utolsó óra egyetlen percében sem tudhatja senki, hogy ez már az utolsó óra. Mert nem létezhet olyan, hogy „utolsó óra”. Az csak az ember, a halandó kétségbeesésének egyik képzete.
Szürke Arcok ülnek a nyakakon
Pörögnek, forognak, kattogva zörögnek
A Szemek nem néznek, nem látnak
csak jobbra-balra vibrálva ugrálnak
Lehetséges alapkérdés: Krisztus talán szívesen élt akkor és ott? Ó a Nagypéntek! Ó a Húsvétvárás! A Feltámadás! Micsoda mese – mondjuk ma, mi, a haláltól rettegő hitetlenek. Mi, akik kétségbeesve keressük az élet örömeit, és sóvárgunk valami örök felé.
Már majdnem elszenderedtem gyötrő gondolataim közepette a „Fortessa” alatt, amikor valaki, nyilván az aggodalom okán rám szólt: „Do you want any help?” Hirtelen, Duduka cicus simizását is abbahagyva felnéztem magamból, és atya ég, hát a barnaruhás, szalmakalapos hölgy állt előttem.
Felszáradnak az ember könnyek
Csendes eső áztatja a szívet
Hullanak a madarak a megtépázott fákról
Lassan elnyomja a sötétet az álom
Az idő által tarkára foltozott lélekrongy ráncos útvesztőiben
vesznek el a rég elsírt könnycseppek
ott lelve örök nyugodalmukat
A szerelemért és mindenféle reményekért kiontottak
„Mert hülyék vagytok!
Amikor röhögni kellene, sírtok, ha röhöghetnéktek van, akkor meg bőgtök,
ha igazat kellene végre dadognotok, akkor hazudtok,
és folyvást elhiszitek lódításaitokat!
Lehet, hogy a fél világ és Európa halálának éve lesz 2020 és 21… / Lehet, hogy e sorokat már soha, senki sem fogja elolvasni… / Lehet, hogy többé nem láthatom viszont igazi hazámat… Lehet… / Az is lehet, hogy Theo barátom már mindent jobban tud odafent…
„Ne hisztizz!”
Ne kívánd, hogy bárki is folyton veled legyen!
Nem akarhatod, hogy „mindenki” veled foglalkozzon!
„Nárcisztikus vagy!”
1916. február 27-én, azon a nagyon fagyos, havas napon, nagy öröm érte a Süle családot: megszületett Ferenc. Ki láthatta akkor még előre, hogy miféle sorsot szán neki az Úr? Szülei, tanító apja és édesanyja örültek, hogy papi hivatást választott, bár tudták, hogy ezzel az jár, hogy magukra maradnak.
A mindenkori ikonfestő művész legfőbb célja és, ha tetszik, akkor feladata; a transzcendens, metafizikai érzés által megpillantani az isteni értelemben vett szépség és fenségesség világát. Meggyőződésem, hogy az erre termett művész, képes „kizökkenni a megszokott észlelés kerékvágásából” (Huxley)
Ahogy, egykoron „A Görög”, Gauguin se felejthette el gyermeki világát. Grecoban Kréta, Gauguinben pedig Peru volt az, ami örök nyomokat vésett lázongó lelkükbe. Elvégre ott voltak cseperedő kisdedek. Aztán az ifjú és felnőtt kor tapasztalatai, ha lehet, még távolabb repítette őket abból a társadalomból, melybe létezésük kényszere vitte őket.
Rémálmok gyötörték szegényt…
Kék elefántok rohantak át egy ködös éjszakán
mindenféle rögös úttesteken
meghemperegve olajos tócsákban
Felejthetetlen este volt. Éppen akkor építették a Felszabadulási Emlékművet (csupa nagybetűvel). Harmadikos gimnazisták voltunk. Tél volt. Szánkóztunk a dicsőséget hirdetni óhajtó emlékmű-dombon, cikáztunk a földből kiálló neonlámpák között, és egyszer csak felhangzott…
Társadalmi előzmény: A SZÜRREALIZMUS már születésekor olyan világgal találta magát szemben, mely vattába csomagolt abszurdumokból volt összetákolva.
Metafizika. A cél ma is ugyanaz, mint egykoron, André Breton idejében.
Legutóbbi hozzászólások