Kocsis József | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Kocsis József

Kocsis József írásai: 238
Kocsis József

Tépéscsináló (Dédunokámnak mesélek)

András dédunokám novemberben járt nálunk először. Látogatóban volt már, de akkor még nem járt, látogatott inkább csak mindenfelé, ismerkedett a tereppel. Most járt először, és ez akkor sem túlzás, ha ezt a bútorokra támaszkodva tette, igaz, már szinte csak érintette a tenyerével az asztalt, székeket, a heverő szélét, a fotelok karfáját. Bejárta az egész lakást: ha az esedékes kapaszkodó karnyújtásnál távolabbra esett, négykézláb folytatta az útját.

Próza apróban 2. (Epizódok a természet világából)

A NYÍRFA REHABILITÁLÁSA / Szeretem a nyírfákat, amerre csak jártam, telepítettem mindenütt belőlük néhányat a közelembe, hogy otthonosabb legyen körülöttem a világ. Parkokban tűlevelűek és vérszilvafák növény-együttesében tud igazán elvarázsolni, de kisebb csoportjai önmagukban is szemet gyönyörködtetőek.

Próza apróban 1. (Lényegtelen történések iskoláról, gyerekekről, nevelőkről)

Ezen a mai pedagógus napon, távol már gyereklármától, iskolától, szakmától, valami különös és megmagyarázhatatlan gondolati kanyarral Kalász Márton jár az eszemben. Nem tudtam, ki ő, még kevésbé, hogy ki lesz hamarosan, amikor halk kopogás után belépett hozzánk, és Hartmayer Konrád tanító úrhoz lépve (aki anyám második férje volt) nagy tisztelettel átnyújtott neki egy könyvet. Ez 1955-ben történt, emlékezetem élénken őrzi a képet a huszonegy éves fiatalemberről…

Egy s más…

Lepapáztak – Ó, nem először, már igazán megszokhattam volna, bő két évtizedem volt rá. Eleinte, ötven közelében, még nem kaptam föl (a már akkor hófehér) fejemet a megszólításra, gyanún felül állónak gondoltam magam, az ifjúság még friss emlékeivel dagonyázván az észrevétlenül mélyülő középkorúságban.
Tegnap, jó hetvenesként sem a közelgő enyészet üzenetét éreztem ki a „papa” megszólításból, amely a nagy bevásárló csarnok végtelen légterében kóvályogva vett engem célba, hanem a mai neveletlen átlag-magyar bunkóságát.

Rónaky Editre emlékezünk (Szavak a hiányról)

A Mohácsi HegyiBeszédesek Baráti Társaságának 17. kiadványa. „Készült Rónaky Edit születésének 75., halálának 3. évében” – Növekszik a csend körülöttem. Nemrég halt meg egy kedves barátom, s akkor március közepe lévén első önző gondolatom volt, hogy hiányozni fognak szokott baráti köszöntő szavai a hamarosan esedékes névnapi telefonhívások között. És nem számíthatok évek óta Bogádi Kis György rekedtes-fátyolos hangú, bölcsen vidámkodó mondataira sem, aminthogy Rónaky Edit telefonja is évek óta hallgat már…

„Hiányzol, Apa…” (27.)

(SÜPPEDEK ÁTTETSZŐ CSENDBE) A komphajóra a felszállás fegyelmezett rendben ment végbe: először a szokott módon a gépjárműveket irányították a hajó rakterébe, hogy minden kis helyet kihasználva egyenletes eloszlású legyen a terhelés, azután mehettek a gyalogos utasok, föl a fedélzeti részre, vagy a hajó tatjában elhelyezett ülésekhez. Ez utóbbit választotta, mert így közelebb volt a vízhez, és közelebb a kikötőhöz is.

„Hiányzol, Apa…” (26.)

(NEM BÚCSÚZOTT, ELKÖSZÖNT CSAK) A Hold már az estére készülődött: halvány, lassan fényesedő arca elé áttetsző drapériát vont a felhőfoszlányok selyméből; olyan ódivatú benyomást keltett, mint egy kozmikus, képzeletbeli idős hölgy rokon, akihez a tenger küldözgeti mormoló, makacs hullámveréseit. A partot beszegő szikladarabok verssorokká tördelték a képet.

„Hiányzol, Apa…” (25.)

(„…CSAK EGY ZSÁMOLY JÖNNE MÉG…”) Lesétált a partra. Meg-megállt, mintha otthon a Király utcában nézegetné a kirakatokat, ráérősen, és mintha valóban kirakatüvegen túlra került volna minden körülötte, karnyújtásnyira, szédítő messzeségbe mégis. A partszegély sziklatörmelékei fölött a látóhatár vonaláig magasodó tenger olyan volt, mintha hatalmas akvárium volna, amelyben halk csobbanások alszanak. A hullámok fölött sirályok úsztak kitárt szárnyakkal, s a szél beleszimatolt a sós levegőbe.

Kedves István

Nem levélkezdő megszólítás a cím, festőművész barátom és osztálytársam neve, őt hívják így: Kedves István. Neki köszönhetem a Hátunk mögött a hegy című regényem könyvborítóját. Három vázlatot készített, s közülük választhattam ki a végleges változatot. … Kedves Pista már a képzőben kitűnt közülünk tehetségével. Miért is tagadnám, rajzból nem jeleskedtem a középiskolában, nem számíthattam hát arra, hogy valaha is rajztanárunk, Klug Gyurka bácsi közelébe kerülhetek.

„Hiányzol, Apa…” (24.)

(SZÉTPORLADÓ TÁVLATOK SZORÍTÁSÁBAN) A műútig tolta a kerékpárt, ott pattant csak a nyeregbe; sokáig számolatlanul gördültek a kerekek alá a puhán suhanó, aszfaltszürke kilométerek. Élvezte ezt a meghitt közelséget, az út menti fák lassú futását, ahogy elébe szaladtak könnyű, játékos iramodással, és utána fordultak integető ágaikkal, amikor elhaladt mellettük.

Albumidőben

1. KATONATÁRSAK. Albumból szabadult, ötven éves fotót találok az interneten, öcsém tette föl, anyánk második férje, Hartmayer Konrád látható a képen, íróasztal mögött ül, telefonál. Sokat köszönhet neki, olvasom a képaláírásban. Rónai Béla nyelvész professzor könyve után nyúlok a könyvespolcomon. Mint cseppben a tenger című dedikált visszaemlékezés kötetében bukkantam váratlanul (micsoda véletlen!) Hartmayer Konrád nevére.

„Hiányzol, Apa…” (23.)

(A TENGERT NÉZTE, ÉS A BALATONT LÁTTA MAGA ELŐTT) Letért az útról, és a süppedő homokban a partig kerekezett. Nem szállt le a nyeregből, csak a lábát támasztotta le, és rákönyökölt a kormányra. A tengert nézte, és a Balatont látta maga előtt. Még most is meghökkentette múltkori balatoni kirándulásának váratlansága, visszagondolva is valószerűtlennek látta a kialakult helyzetet.

Vasudvar (Dédunokámnak mesélek)

Egy kisfiúról mesélek, az édesapádról, aki nekem most, felnőtt apaként is az unokám, hát még akkor, hét éves korában… – Nekem már most úgy hiányzik a Mama – mondta a hét éves kisfiú az első napon, kifele jövet a kórházból. Ennél többet akkor erről nem tudott mondani, ennyitől is lefele görbült a szája, és nem akart szégyenben maradni. – Olvassak? – kérdezte később a Mamától, amikor már hazakerült, és választ sem várva húzta székét a Mama ágya mellé.

Kerti tavaszváró

„Még erdőnk is van!”– újságoltuk barátainknak boldogan, amikor birtokba vettük a hegyi kertet. Sűrűn nőtt akácos volt ez az „erdő” a kert végében, alig átjárható, elég volt megtalálnunk valahol a közepe táján a határjelző oszlopokat. Gyümölcsöst terveztünk a helyére, de hamar kiderült, nehéz fába vágtuk a fejszénket, amikor akácba… A feléig sem jutottunk, amikor inkább beláttuk: elegendő lesz ennyi is gyümölcsösnek, az akác meg épp jó helyen áll ott a kertvégben, határjelzőként.

„Hiányzol, Apa…” (22.)

(„ÜLÖK A TITOK TENGERE SZÉLÉN, ÉS LÁBAM BELELÓGATOM…”) Legszívesebben visszafogta volna az időt; amire nemrég vágyakozva gondolt, a kerékpár-kirándulás mostanra nemkívánatossá lett számára, és tiltakozott ellene minden porcikája. Este csörgőre állította az órát, magától ébredt mégis, a kelleténél jóval korábban.



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások