Kocsis József
Madaras utak közt
Amikor a mi kertünket először körbejártuk, elégedetten vettük számba: „hétszilvafások” lettünk: legalul, a keleti mezsgyében szilvafák sorakoztak, és éppen heten. Mielőtt elhatalmasodott volna a nemesi gőg rajtunk, pusztulni kezdtek az elhanyagolt kertvég gyümölcsfái, és nemhogy hét, de egy sem maradt belőlük. Pedig a kert micsoda bőséget ígért!
„Hiányzol, Apa…” (21.)
(MINTHA BÚCSÚVACSORÁT RENDEZTEK VOLNA A TISZTELETÉRE…) – Nézd, virágzó ibolya!
A gránátalma tövében hőségtől lankadt levelek közül egy szál ibolya nézett ki zavarodottan, mintha nem tudná eldönteni, elkésett-e az idei ibolyafesztiválról, vagy ellenkezőleg, túl korán érkezett éppen, ha a jövő évre lett volna esedékes az eljövetele. A lány követte a férfi tekintetét, és lekuporodott a virág mellé.
Kutyaszorító
Ősztől tavaszig a kert téli álmot alszik. Nincs miért kimennünk, csak ritkán látjuk kedvenc növényeinket, többnyire, amikor az öntözés időszerűvé válik, nehogy a présházba menekített nagyobb virágaink a fagyhaláltól megmentve a kiszáradástól pusztuljanak el. A tél hosszan tart, az út csúszós, a meg–megolvadt latyak visszafagyott bordásan, a tetőről lefele ereszkedve is megfenekléssel kell számolnunk, a visszakapaszkodás kocsival pedig egészen reménytelennek tűnik.
A mi rendezett és harmonikus univerzumunk (Kerti képeslapok)
„Kék az ég és zöld a fű / Ily egyszerű az élet” – hízelgi fülünkbe Kovács Kati a közhelyes slágerszöveget. A közhely magva többnyire „örökigazság”, amely a használatban kopik lapossá. A fű örökké zöld, akkor is, ha ez éppen nem látszik rajta, ha hóolvadáskor tépett szélű, piszkosfehér állatbőrökhöz hasonlatos hófoltok között mutatja meg magát, a szívlevelek dárdahegyein már ott ül a zöld ugrásra készen; vagy ha a nyári hőség zörgő fűmúmiái fölött átfut egy hosszúlábú zápor, hirtelen jött, sejtelmes zöld ragyogás támad a nyomában.
„Hiányzol, Apa…” (20.)
(„A CSILLAGOKBAN ALSZOM”) Kellemesen esteledett, a teraszt szegélyező szőlőlevelek egyre súlyosabbak lettek a rájuk nehezedő sötéttől. Marcell elnyúlva hevert a lugas tövében, orra előtt, mintha szellő játszadozna vele, meg-megrebbent egy levél; a kutya egyenletes szuszogással odébb-odébb fújta, lassú ütemben, de az rugalmasan visszahajolt megint. Marcell álmában ideges rángással próbálta elhárítani a csiklandozást, nem ébredt fel rá. Júlia szólalt meg.
Kertről, zöldről, madarakról
Az én kertem az én gyerekkorom. Virágai és fái a gyerekkoromból ismerősek, onnan települtek át észrevétlenül a közelembe, és jelenlétükkel folytonossá teszik a körülöttem hömpölygő időt. A gyerekkor kertjének meredekét leleményes szerpentin-taktikával legyőző, a maguk erejére hagyatkozó, gondozatlan szőlőtőkéire emlékeznek hegyi kertünk rendezett szőlősorai.
„Hiányzol, Apa…” (19.)
(„A LEGYEK IMÁDKOZVA ÜLNEK A TEMPLOMBAN”) A meleg úgy szakadt rájuk, amikor kiléptek a templom kapuján, mintha más közegbe léptek volna át, sűrű volt, anyagszerű, szinte megérinthető. Ettől nemcsak valószerűvé vált számára ez az eddigiektől merőben különböző világ, hanem valahogy ismerősnek is tűnt minden: a benti templomszagú, hűvös levegő, Júlia térdhajtása és rebbenő keresztvetése, a falak sajátos hangulatot árasztó túldíszítettsége.
Pillanatképek a kertből (Zöld özönben madaras út)
Kiilleszkedik a cím alól, elsomfordálna legszívesebben, meghúzza magát röstelkedve: még hogy zöld özönben? Hacsak amikor frissen fölveri a gyom, akkor nem… Elnézem a bonyhádi kertet: egykor dús gyümölcsű barackfák álldogálnak elesetten a diófa körül, ősz szaggatta sebekkel, és végképp elaggott vázként magukba roskadva. Némelyikből kiálló, féloldalas, maradék termő ágak meredeznek, mások kifordulva állnak a gyökérből előtörő vadmandula hajtások között; az élet folytatódni szeretne, és folytatódik is, ahogyan tud.
Betlehem
Akár így is kezdhetném a történetet: „A hátam mögött váratlanul kinyíltaz ajtó, és az ajtókeretben a járási KISZ-titkár ismerős alakja jelent meg.” De kezdődhetne ezzel a mondattal is: „A térdmagasságban az utcára nyíló, résnyire nyitott szuterén ablakon át asztalosműhelyre lehetett látni, gépek zúgása hallatszott ki tompán, és fenyődeszkák friss gyantaillata úszott a levegőben.” Vagy akár ezzel a kérdéssel: „Mondták neked, hogy miként üresedett meg a neked felkínált igazgatói állás?”
„Hiányzol, Apa…” (18.)
(KETTEN A LOMBBAN) Gyönyörűséges tud lenni a világ, nyáron különösképp, akkor is valamilyen víz mellett, tengerparton leginkább, és ha ezt az ember ráadásul egy tengerre néző fehérfalú ház teraszáról szétnézve állapíthatja meg, ahol a szőlőlugas levelei között a tengerről visszaverődő fény sziporkázik, akkor bizonyos lehet benne: ennél gyönyörűségesebb már nem is történhet vele.
Kerti mozaik
„Elírták előlem az ÉN kertemet, / jelzőiket aggatták a tájra, / s most az utókor jogvédő irodája / őrködik csillámai felett” – ismerős ez a csalódottság. A Handi Péter (ÉS-ből megismert) versében megmutatkozó érzés, a kerttel való kapcsolat meghitt személyessége, a „csak az enyém”-érzelmi töltés felfokozottsága akár az enyém is lehetne.
„Hiányzol, Apa…” (17.)
(NAPOLAJ) A baba a nappaliban ült, a heverőn, nekitámaszkodva a díszpárnának.
– Csak nem a tiéd volt? – mutatott rá József.
– Volt? Most is az enyém – mondta a lány, és a karjára fektette. A baba sírva fakadt. – Ülni jobban szeret.
Képeslapok a kertből
A kert a pihenés helye, szívesen hiszem ezt, pedig ha időmérleget készítenék, aligha a pihenés ideje volna a nyerő. Tagbaszakadt, marcona fák szólítanak munkára, ellentmondani gyáva vagyok, elfáradok hát rendesen, mostanában hamarabb és többször is egy nap, s gyakran úgy érzem: lábon hordtam ki egy súlyos permetezést. Ilyenkor más nem segít: irány a pihenőudvar, sarkában az öreg eperfa messziről int, madarai egymásra rálicitálva hívogatnak, vár már az árnyék, az enyhet adó.
„Hiányzol, Apa…” (16.)
(KABÓCAKONCERT A KERTBEN) Ezen a délutánon hármasban dolgoztak. Négyesben, ha Sebastiant is a társasághoz számítjuk, és miért ne tennénk ezt, hiszen Marco nagyon magányosnak érezte volna magát a szamár nélkül; ketten hordták a termőtalajt az erdő part közeli nedvesebb részéről, ők ketten Júliával a terméskő halomból alkalmas köveket válogattak, és tovább építették az alacsony, szárazon rakott támfalat, amely mögé aztán – hogy a csapadékvíz el ne hordja – a földet beöntötték.
Zöld özönben madaras út
Naponta bejártuk ezt az utat hegyi kertünkbe igyekezvén, és hogy megérkezünk hamarosan, azt csendjének titokzatosságával a présház fölé magasodó fenyő jelezte elsőnek. Meglehet, hogy tűlevelein átszűrődő suttogásával érkezésünkről ez a fenyő adott hírt a kertnek, s a kert a jeladásra fölkészült a fogadásunkra: repedezett szélű lyukakból kíváncsi pockok bámészkodtak, a szőlősorok közül egy-egy bujkáló fácánkakas felröppent rikoltozva, virágaink takaréklángról erőteljesebb lobogásba fogtak, illatfelhőiket beszippantottuk mohón már a lakattal ügyetlenkedve.
Partnereink
