Bogádi Kis György | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Bogádi Kis György

Bogádi Kis György írásai: 23
Bogádi Kis György

A kell-től a muszáj-ig

A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt sem nagyon értettem, mi bajunk vele -, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.

Képekkel írt vallomások a világról – Tám László fotóalbuma –

Valahányszor új könyvet veszek a kezembe – mint most TÁM LÁSZLÓ „Fejezetek – Leicaval színesben” című albumát –, úgy kapom föl a fejem egy versre régóta már, mintha az nekem szóló intés volna. Hogy el ne feledjem: a jó könyvek, a „falatkenyér”-fontosak azért születnek, hogy beteljesedjék a költő látomása a legszentebb akaratról: „Legyen világosság, szólott az Isten és támadt a Nap. De könyvet írt az ember s szólt: legyen világosabb!”

Puskálj vadat!

Régóta gyanítom, jó ideje tudom is már, sőt hittel vallom és prédikálom is, hogy élmények nélkül szavak nem teremnek. Körül kell ölelje ahhoz lelkünket a világ érzelemmel, jóval vagy rosszal, de egy pillanatra mégis megállni, megdöbbenni vagy rácsodálkozni késztetővel, hogy egy új szó, egy még eladdig nem volt, de lenni kell erejű megszülethessen és megüljön a nyelvünk hegyén nem csupán másnak, sokadiknak, de örömnek is.

Ötéves a Míves Tojás Gyűjtemény – Álomszép szülötte egy szép álomnak…

…amit látok itt ebben a kis faluban, a Zengő alján – és beleborzongok abba, amit hallok róla: lehet, hogy ilyen most nincs több a világon, egyedül csak ez az egyetlenegy. A zengővárkonyi míves tojás múzeumban nézem a csodát, megálmodójával, dr. Nienhaus Rózsával, „külföldre szakadt hazánkfiával”, a münsteri egyetem biomatematikus tanárával.

Virágvasárnap (Tojás-díszítő gyerekek köszöntése Zengővárkonyban)

Ünnepre jöttem, szépet csinálókat köszönteni. Amióta Rózsa Asszony ezt a maga álmodta párja nincs csodát – míves tojásgyűjteményét – idehozta múzeumnak a Zengő aljára, Várkonyba, azóta megint ünnepnek érzem a napot, ha hétköznap is az, amikor szépet nézni és megmártózni újra meg újra a varázsában, idelátogatok.

Az istenteremtő ember vétke

Lehet, hogy jó volna többet tudnunk a világról és önmagunkról is, de hogy boldogabbak lennénk tőle okvetlenül, azt egyre kevésbé hiszem. Még az egyáltalán tudhatók sokasodását is gyanakvással nézem, pedig micsoda kevéske jut el hozzám abból is! Mert azt látom, a tudományos kutakodás is visszahőköl néha, amikor rádöbben, hogy korán kiáltott heurékát, ha egy-egy üstökösfénnyel jött vadonatújnak az arcáról lehull a maszk, és az igazi – az öröktől való – rávicsorog.

Bátortalan hümmögés a “szent tehenekről”

Szeretjük a kitaposott ösvényeket, még a gondolkodásbélieket is. Vagy talán azokat kiváltképpen. Mert nem kell a fejünket kapkodni ide-oda közben. Tudjuk, hogy az előttünk jártak régen elkotorták már a lábunk elől a botlató göröngyöket; föltornyozva az út szélén szegélynek, hogy lelépni se tudjunk róla, ha elméláznánk.

Mit képzelsz?

Akár képzelem csak, hogy tudok valamit valamiről, akár tudom, hogy az csak képzelet; egyvalaminek a két vége az. Olyannyira, hogy ha az a valami bot volna és rámhúznának vele – kétszeresen fájna. És méltán, mert akármelyik vége táncolna rajtam a botnak, rászolgáltam.

Ecce homo

Eredetileg az lett volna a címe ennek a neve sincs nemtomminek, hogy “Hólapátot vegyenek!”. De már amikor elmeséltem barátaimnak az élményt, a papírra kívánkozót, akkor is látszott, hogy nemcsak az van benne, amire a szavak rámutatnak: a tél, a lapát meg a hó.

Csodapingvin

A szándékot a szó könnyen elfedi, de közös gyermekük, a tett – akárkié is az -, ha közöm van hozzá, az én hangomon szól szótalan is; értékét az én hitem adja, üzenetének tiszta vételére az antennát én állítgatom. Csak a szépelgő szándékok fecserésznek folyton, akkor is kölcsönszavakkal – mint ripacsok a jelmezben.

Taníts kérdezni, uram!

Amennyire igaz, hogy nincs elkedvetlenítőbb az állandó jókedvnél, annyira legalább az is, hogy nevetségesebb önkínzás sincs annál, mint ha az ember csupán csikorgó muszájból örökké komolykodik. Az még csak hagyján, ha szegődött szerepe szerint szolgál bábuként: belülről faragja feszesre arcizmait, mereszti szemét egy pontra mozdulatlanul, szól rá kezére-lábára, minden mozdulatára, hogy kushadjanak. Mert abból azért látszik, hogy mért nem az, aki lenni szeretne: mert most éppen kenyeret keres. És béklyóban a legjobb járású ló se perdül táncra, örül, ha legelészhet.

A „zénidőmbe”…

Mennyit oktalankodtam valamikor drága jó nagyapám kedvenc szavajárásán, uramisten! Igaz, volt rá okom bőven, mert így jelentette meg magát mindig a mondandó, ha kikívánkozott belőle, amit csak ő tudhatott, egyedül ő, amikor visszapillantó tükrében a lelkének rálátott egykori önmagára, s emlékezetének felvillanó képein el-elrévedt.

Megvallom őszintén,

hogy ezt a két szót, amit ideírtam címnek – ha így együtt vannak, mintha kézen fogva, párban -: se vallomásnak, se őszintének elfogadni, hinni nem tudom.

A kell-től a muszáj-ig

A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt se nagyon értettem, mi bajunk vele –, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.

Terhe a szeretetnek?

Akármilyen nagy a súlya akárminek, nem érezzük akkorának, mint amekkora, ha mindannyiónk vállát egyként nyomja. Nem mintha örülnénk annak, hogy osztoznunk kell másokkal a rosszban milliószám



Archívum

Hirdetés