…főleg ne viharban, főleg ne két idióta hosszúhetényi ikerrel. Sőt, egyáltalán ne menjetek fel. Én biztos, hogy nem megyek fel oda többet, de még a Mecseket is nagyívben elkerülöm. Viharos nyári este volt, az ikrekkel ültünk a teraszukon.
Egy csinos csaj lép hozzám az egyik sor végén.
– Van klubkártyád? – kérdi mosolyogva.
– Nincs – mondom.
– És akarsz?
Akarlak, gondoltam magamban. Itt néhány pillanat szünet következett. Elgondolkodtam.
Az őrszolgálat alatt ez volt az egyetlen szórakozásunk: az a régi hálózat, az a hogy is hívják… Internet?! Igen, azt hiszem ez volt a hivatalos neve. Béla szeretett ebben az ősi archívumban elmerülni, amiben aztán mindenféle hülyeségekre bukkant: négylábú, ragadózószerű állatok (macskák?) bolondoznak, emberek esnek pofára meg ilyesmik.
Kutamba hulló rózsaszirom
zuhan, mint fáradt lepke.
Mélyben a visszhangzó csillagos ég
a víz tükrén remegve.
Kutamba hulló rózsaszirom,
tán lesz ott lent, aki várja:
– macskabaré fél felvonásban –
(Ködös reggel, a Kétlábú háza udvarán áll pizsamában)
Kétlábú (kiabál): Luigi! Hol vagy? Egész éjjel nem jöttél haza! Luigi!
Vörös Kandúr (kurrog, nyávog): Luigi szívem, merre jársz?
Egy ideje fekete-fehérben látok mindent. Olyan ez, mint a régi tévék képei vagy a napilapok fotói. Bármerre is járok, bármi vesz körül: burjánzó tavasz vagy színpompás ősz, én mindezt csak a szürke sok-sok árnyalataiban látom. Meg lehet szokni, bár kicsit furcsa.
Még ma is azzal áltatom magam néha, hogy egy rossz álom volt, holott tudom, korántsem ez a helyzet. Amikor megvettem a házamat a város keleti részén, az eladó külön felhívta a figyelmem az udvari lépcsőmre, ami az utcaszintről vezet le a bejárati ajtómig.
Az úgy volt, hogy az önvezető autóm egyszer csak felkapta a hűtővizet, mert egy másik önvezető autó nem adta meg neki a jobbkéz-szabályt, vagy micsodát, erre utána eredt, hogy majd jól beolvas neki, hiába mondtam, hogy talán nem kellene balhézni, inkább menjünk haza.
Sopianae. Így hívták azt a porfészket, ahol véget ért a karrierünk. Semmi különös: egy mocsárba fulladt városka valahol a Limes mentén, melyet jobbára katonák laktak. Szóval nem egy nagy durranás egy olyan pályafutás végéhez, mint amilyen a gallé volt, és amilyen az enyém.
A férfi kissé zavarodott volt, mikor megállt Szent Péter előtt. Nem csoda: két perce még a születésnapi partiján vett részt családja és barátai körében. A következő pillanatban már egy fékevesztett furgon törte át a kerítését, ami elütötte őt. A furgon egyébként a születésnapi tortáját hozta.
Az elkövető latinó volt, észak felé tartott a Vermonton, egy kilencvenhatos kék Forddal. Ahhoz képest, hogy egy piti szarocska lehetett – pár száz dollárt rabolt egy mosodából –, nagyon is elszánt volt, mintha meg se akarna állni a Valley-ig.
A reptéren kifogott taxis mindkét kezén csörömpölő, csillogó karkötők tömegeit viselte. Úgy nézett ki, mint egy mozgó bizsuárus. Feltehetőleg indiai volt, csak néhány szót beszélt angolul, mindenesetre azt megértette, hogy a Queensboro hídon menjen át Manhattanbe.
Jócskán túl voltak már a szalonspiccen. Nem vették észre, hogy ezen a hőségtől fuldokló délutánon úgy bebasztak, mint a tapasztalatlan tinik a vidéki diszkókban. Visszagondolva, annyi mindent csináltak ebben a dunántúli faluban reggel óta, kész csoda, hogy volt idejük inni.
Az új terasznak hely kellett. Ezért a régi korlát útban volt, és a kőművesek minden megilletődöttség nélkül, flex, nagykalapács és némi bazdmegolás segítségével tíz perc alatt takarították el arról a helyről, ahol lassan harminc éve állt. Ezután hátravitték.
A híres bűvész a halálos ágyán vallotta be, hogy – bár nem kapták rajta – a színpadon kívül is csalt a kártyában. Igen, csalt a körúti kávéházakban délutánonként, a Fészek klubban esténként, az újlipótvárosi barátai lakásában, csalt a vonaton, Balaton-parti csárdákban, kisvárosi restikben.