Szépirodalom - vers Archives • Oldal 3 a 203-ből • Hetedhéthatár
Archívum

Szépirodalom – vers

Írások a rovatban: 3041

Mese a fűről

Karancs alja, falu széle,
ott lakik egy öreg néne.  
Sokáig senki sem tudta,
a kertjében mi e furcsa,
szélben lengedező növény

Szakadás

Az egyik innen, a másik onnan,
húzzák egymást, hogy ki bírja jobban?
Emez lép jobbról, amaz meg balról,
semmit nem érzékelnek a bajból!

Hogy’ is van ez?

Aki nem hal meg idejében,
tetszik, nem tetszik,
előbb vagy utóbb megöregszik.
Aki mindig bolondként szájal,
tetszik, nem tetszik,

Kézenfogva

Emlékszel? A játszótérről néztük a Dunát,
egymással szemben ültünk a hajóhintán.
A parton összehúzták a harangokat,
gyászkocsit vontattak a baktató lovak,

Szeretni

Mikor az álom
Simogatja az éjt
Mikor az ölelésed
Csókoddal regél
S mikor pillantásunk
Egy végtelen mezőn
Örökre összeér

A citromfa

Egy rozoga ládában kuporogtál
Nem tetszett a hely, a bezártság,
Szomjaztál és nem kaptál vizet,
A földed is csonttá keményedett.

Romtalanítás

A Rejtély, mi látszólag mindennapos,
egyfelől dalos, másik csak az igaz,
mert lyukas zsákban a lóláb is csahos.
Megszokott eső az ablakon zuhog,

Teljesség varázsa

Fák dús lombja közt felvillanó kép,
egy medence kékje, a benne
megcsillanó víz tündöklése régi
emléket ébresztett fel bennem.

Falvédőmonológ

Lám-lám, itt lógok a falon,
s drága-hű olvasóm, te légy,
ha úgy hozza az alkalom,
testemen szemtelen ne légy!

Reklámáradatban

Már nem bírtam tovább, hogy minden reggel
dől rám a reklám, vegyek ezt meg azt…
Néha bedőltem egy-egy hirdetésnek,

a rue du chat-qui-pêche-en

pazar kilátás nem nyílik kis párizsi lakásod ablakából
ám karnyújtásnyira a szajna 
a háttérben halk jacques brel szól
te újra költészetről beszélsz már alig vártuk

Élj hiába, hogy méltó légy a halálra

Mindent megértem
De semmit sem értek
Gaz voltam idáig – Vagy
Illatos, csalfa virág
Lábaim előtt hevert a világ

Szakadt keresztöltés

Csupasz írás bújik, vacog,
ágak, zöld levelek nélkül,
jelenkornak kemény váza,
nyers-tömör a függelékük.

Befelé forduló

Tavaly októberben megénekeltem
egy versben a kert mélyén magasodó
kéményt, amelynek peremén, fent a
magasban most szerelmes galambok
ülnek, egymással incselkednek.

Az örök

nincsen zárva
nem is árva
az a furcsa
te vagy kulcsa
fűben fában
hajlik lágyan



Archívum

Hirdetés