Szépirodalom – vers
Teleszubjektívvel III.
Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –
Genezis után
Végtelentől kápráznak a csillagok.
Nem mérhető a közel, sem a távol .
Nincsen kezdet, sehol a vég, kis sarok.
Végeladás
A fiatalság álarcát ledobtam.
Az élet piszkos hentesüzletében
kampókon lógnak legszebb álmaim
csontok, szalonnák, nyers szavak között.
Holdba néző
Nézzétek a holdat, milyen szép
ködre akasztotta vándorköpenyét
lángot vagy fagyot lobogtat arca
a föltekintő azt nem tudhatja
Falak
Üvölt egy gyerek valamerre
Áthallatszik a gipszkartonfalon
Aztán nézek csak a tükörbe bele
A lelkem üvölt és én hagyom.
emelj magadhoz
hozsánna néked ó uram
emelj magadhoz
karjaim nyújtom feléd
itt lenn a porban sivár a lét
nyom nélkül
komótosan kúszott be a szorongás
apró cseppekben jelent meg
először a kabátján kutakodott
lassan
Mohamed álma
Járt utat – Járatlanért hagytam ott
Moha voltam egy fa árnyékában
Az éjjel velem álmodott
Jött egy lepke – feszengve
Mozdulatlan
ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok
Hilduskám!
Most olvastam bús eseted,
hogy eltűnt a smink-ecseted.
Lakást, kocsit átkutattam,
eredményre nem jutottam.
Szárnyaim
Egyszer nagyon régen,
valaki azt mondta
nekem, kinőhetnek
a szárnyaim, ha akad
valaki, aki hisz bennem.
Apokrif genezis
Véres-iszamós születések
Bárkában váró igenek
Tollas csillagok és bolyhos, világrahívó tengerek
Mit adott a kéz egykor tinéktek?
Partnerek
Legutóbbi hozzászólások