Végzettsége: Debreceni Tudományegyetem, bölcsészdoktor, 1944. Középiskolai tanári oklevelét is Debrecenben szerezte, 1947-ben. Feleségével, Nagy Piroska tanárnővel négy gyermeket neveltek, akik a humán tudományok területén dolgoznak a felsőoktatásban.
Plakett
Munkássága: 1943-50-ig a Debreceni Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszékén (pontosabban mestere, Karácsony Sándor Társaslélektani Intézetében) volt gyakornok, majd tanársegéd és a MEKDESZ utazó titkára. 1950-53-ig a Pécsi Tanító- és Óvónőképző Intézet tanára, majd igazgatója. 1953-69-ig a pécsi Pedagógiai Főiskola docense, 1969-82-ig főiskolai tanára, 1982-90-ig a JPTE Tanárképző Kar főiskolai tanára 1990-beli nyugdíjba meneteléig.
A családi nevelés, a családi életre nevelés, valamint a neveléstörténet elismert kutatójaként, tankönyvszerzőjeként tartják számon hazai és nemzetközi szakirodalomban. Ezeken a tudományterületeken százötvennél több publikációja jelent meg, idegen nyelven is.
Könyvei: 1972, Neveléstörténet (1958, 1972, 1983), Early Child Care in Hungary, 1972, Családi életre nevelés (1975, 1994), Munkára nevelés a családban, 1972.
Díjai: a neveléstudomány kandidátusa, Apáczai Csere János-díj.
Tisztségei: az MTA Neveléstörténeti Albizottsága tagja, a Magyar Pedagógiai Társaság neveléstörténeti szakosztályának, családi nevelési szakosztályának, valamint a Pécsi Akadémiai Bizottság társadalomtudományi szakbizottságának az elnöke. A Magyar Pedagógiai és Historia Pedagógica Belgium szerkesztőbizottsági tagja.
Életműve nagyrészt Pécshez kötődik. Pécsett élt, tanított, nevelte gyerekeit és tanítványait, itt halt meg 2007. VII. 17-én. Ablakából ráláttunk az egész városra. Aznap, amikor halálhíréről a fia értesített, ezt írtam ráemlékezésül:
Ma halt meg Komlósi Sanyi bátyánk. Elesett, súlyos agysérülése kómát okozott, amely hamar, kíméletesen átemelte a túlsó partra. Nyolcvanhét évesen ment el, bölcs, értelmes figyelemmel élt tanúságtevő életét letéve az öröklét küszöbére. Az időtlen és a határtalan, a csudálatos, a transzcendens szemlélet szerint nem történt semmi tragikus, egyszerűen hazahívta a Teremtője, s kevéssel korábban elhalt kedves párja, Piroska nénénk, aki bizonyára felolvas neki, véleményt kér tőle az egészen-felső-oktatás forró csészéi mellett az égi teáskonyhában. Csak köszönetet tudok mondani az életéért. Példájáért, diktatúrákat elszenvedő, igazsághoz hűségesen ragaszkodó figyelméért. Tanár voltáért, közvetítő létéért.
A felvétel Komlósi Sándor 87. születésnapján, Zengővárkonyban készült, 2007. június 3-án
Nekem is tanárom volt Pécsett, először még a főiskolán, majd hosszú idő után tiszteletnek örvendő nyugdíjas „kollégám” az egyetemen. Aki be-bejött hozzám, s akit jólesett meglátogatnom, mielőtt az egyetem „fura urai és úrnői” öt éve a Tanárképző Intézetből indoklás nélkül durván kirúgták az akkori pedagógusképzés elkötelezett megújítóit (az intézetigazgatót, ötödmagával). Megszenvedte ezt Komlósi Sándor is. Látta az egyetemi képzést ellehetetlenítő folyamatokat, megvolt róla a véleménye. Sokszor beszélt az intézményrombolások „déjá vu” előképeiről. Megtapasztalhatta még Debrecenben, a világelsőként létrehozott „Társaslélektani Intézet” időszakában a napi politika „csíragyilkos” munkáját, melynek következményeibe, a korabeli kommunista hatalom tisztogatásába, az ifjúságneveléstől való eltiltásba mestere, Karácsony 1952-ben belehalt. Komlósi Sándor ennek a neveléstörténeti személyiségnek tanítványaként vállalta el a témavezető szerepét, Karácsony Sándor pedagógiájának aktualitásáról írt doktori disszertációm készítésében. Mindezek a szavak csak héjai az emlékezésnek. Egy nevelő több évtizedes munkálkodásáról előszüremkedő emlékek alig leírhatók. De szívesen mesélek saját tanítványaimnak az ő pécsi lakásáról, ahová úgy hívott, mintha hazahívna. Otthon lehettem náluk. Térben, időben és lélekben.
Megérkezésemkor először beléptem a „Dominus providebit” feliratú ajtón, majd a lenti, konyhába vezető „gyilokjáró” lépcsőn levezetett szállásomra, a konyha melletti csendes kisszobába. Ez volt a fogadott gyermekek kuckója. A lefelé kanyargó lépcsőn szaporázta lépteit a drága Piroska néném is, amikor friss szóval, ízes lecsó-vacsorával, vagy főzelékkel várt. Azután Sanyi bátyámmal elővettük a neveléstudomány legvitatottabb fogalmait, eseményeit s a bogozás (borozgatás) közben meséltethettem. Szívesen szólt saját élettapasztalatairól. Sohasem vitázott, mindig eszme-csere zajlott, ahogy az Kontra Györgynél is volt. Naprakészen kielemezte az egyetemi kollégák tudását, múltját, jelenét és jellemét, pedagógiai készségét vagy a hiányok okait. Nagy érdeklődéssel figyelt, kiegészített, megmutatta a dolgok „hátamögét”, elővette saját írásait. Mire korán reggel felkeltem, hogy az egyetemre tanítani induljak, ő már megforralta számomra a teát, s miközben faltam a reggelit, ő komótosan felolvasta nekem az aznapi passzust, a saját bibliaolvasó kalauza szerinti igét. Nagyokat hallgattunk ezután. Az esték néprajzi élményt hoztak. Piroska néném ilyenkor elővette az ormánsági szőttes- és hímzés gyűjteményét, szenvedélyesen, derűs lelkesen, színesen elmesélte, részletezte, hogyan éltek még minap is az asszonyok Patapoklosiban, vagy a Dráva mentén, aprófalvakban, az Isten hóna és háta mögött („arra alá, Baranyában”), amerre gyűjtöttek. Piroska nénémék lelkeket gyógyítottak, hiteket erősítettek. Mindketten optimistán, a nehéz időkben is.
Komlósi Sándor nevelő-emberként a 20. század legnagyobb magyar pedagógus-tudósának, Karácsony Sándornak kiváló növendéke, s mestere hivatását folytató „utazó titkára” volt. A debreceni professzor életszerű gondolatait, természetes rendszerbe foglalt tudományát képes volt érthető, életközeli módon bemutatni, gyakorlati példákkal átvilágítani. Egyik legkedvesebb tantárgya a Családi életre nevelés volt, amit hálás szívvel vettem át tőle – s azt saját növendékeim számára továbbadva tanítom ma is. Láthatóan valós szüksége van rá a mai fiatalságnak.
Gyerekei nem véletlenül az embertudományokban, léleknevelésben lelték meg feladatukat. Feladatot kaptam én is Komlósi Sándortól. Lassan, nagyon lassan veszem észre: mi mindenért kísért le Sanyi bátyám a gyilokjáró konyhalépcsőn, kedves bölcs szavaival. A feladat az érték felismertetése, továbbadása, növelése, újrafogalmazása. Ez ma Komlósi Sándor egyik öröksége. Sokunknak hiányzik áldást, békességet kívánó szelídsége, amellyel előrement a felső terem irányába.
Ahogyan az utazó titkárhoz illik. Onnan tud a legtöbbet tenni a tanárképzésért.
Tudta, honnan jön az erő, honnan fúj a szél „sub specie aeternitatis”. Nagy ajándéka életünknek, hogy ismerhettük, tanulhattunk tőle. Ővele és őáltala is.
Hozzászólások