Hegedüs Sándor | Zsombi

Szépirodalom - próza

Zsombi

Két és féléves – okos a maga módján, az én kicsi szomszédom. Körülötte minden nyuszi-anya-nyuszi, apa-nyuszi. Azt mondta kéktenger szemét rámszegezve:
– Te is nyuszi vagy, Sanyi-bácsi nyuszi.
– És az Éva néni is az?
– Az Éva-néni, Éva-néni nyuszi…
Mintha öröklött jogon jönne, ha teheti váratlanul, suhanó léptekkel ott áll mellettem, és miután bent van, illendően bejelenti:
Bejövok… Nem ő-vel, „o”-val. Szemlét tart, az ismerős tárgyakat „leltározza”, és felmászik szék-paripájára, és a legtermészetesebb hangon bejelenti:
Kockázunk.
Kicsi ujjával mutatja, hogy hol is vannak a megkopott játék kockák – kékek, sárgák, fehérek.
Gondosan sorbarakja, miközben diadalmas arccal mindegyik kockán megkeresi az egyes pontot, és bejelenti:
Ety… Csinálok vonatot.
A vonat hamar elkészül, hiszen csak 5 kocka sorakozik egymás mögött. A következő nyilatkozat, mely számomra parancsnak is felfogható:
Garázs. Dominó – és mutatja az irányt, ahol kopott fadobozában pihennek a jobb napokat látott fekete kocka-katonák.
– A „garázs” elé tolja a kocka szerelvényt, aztán hirtelen mozdulattal széttúrja az egészet és jön az újabb rendelkezés.
Csinálj lépcsőt!
– Csináljuk együtt – mondom én. Kis kéz, nagy kéz szorgosan emelvénnyé magasítja a kockákat, és akkor a kockák egyenként lépegetnek a tetejére.
Hirtelen lemászik paripa-székéről és a kezemet megfogva az ablak elé vontat.
Simogassuk meg a békát…
A béka: zöld cserép-figura a cserépben, tátott szájjal, nagy szemekkel néz velünk szembe.
Te is, és tenyeremben eltűnik kicsi keze.
– Simogassuk együtt. Ez egy szertartás minden látogatáskor.
Azért, hogy bátorságát mutassa, a cserépbéka tátott szájába dugja kicsi ujját, de az enyémet is viszi – a biztonság okából.
Vissza az asztalhoz.
A pohár!
A kockarázó pohár előlép légi járművé.
A helikopter… és már gyömöszöli a pohár mélyébe a kockasereget, és nagyívben, körbeviszi az asztal fölött, és bezúdítja a kockanépet a tátogó dominósdobozba.
Hirtelen lecsúszik a székről és aggódó pillantással keresi a kagylót.
Odaszorítja ezt a kicsi, ki tudja honnan idevetődött emlék tengeri kagylót fülecskéjére és bölcsen megjegyzi:
Zúg. Átnyújtja nekem, mert várja a mesét.
– Zsombikának üzen a tenger. Hogy vagy, Zsombika?
Jól.
És jó is vagy? – tolmácsolom a sosem volt tenger sejtelmes üzenetét.
Ez fogós kérdés. Felhúzza csöppnyi orrocskáját, nagyot kacag, és helyére teszi a kagylót.
Most jön a nagy játék. Már fészkelődik és várja, hogy kezdjem.
– Zsombika, most újságot veszünk. Jó?
Bólint.
„Jónapot!
Jónapot!
Kérek egy hírlapot.
Hírlapot?
Hírlapot.
Elfogyott.
Elfogyott?
Jónapot!
Jónapot”
Ki hitte volna, hogy ez a kis butácska mondóka úgy megragad fejecskéjében, hogy naphosszat mondogatja otthon, nagymamánál, nagypapánál, telefonba is, és minél nagyobb volt a siker, annál többször ismételte.
Látogatása azzal ér véget, és ez mindennap így zajlik, hogy lecsusszan szék-lováról és határozott hangon bejelenteti:
– Most elmegyok… – Szigorúan „o”-val
A minap megkérdeztem tőle, csak úgy véletlenül…
Mondd, Zsombi, ki vagyok én?
– A barátom.
– És még?
Összeráncolta homlokát, aztán kivágta:
– A cimborám is…

***
Mottó: Lehet az ember vénebbnél vénebb, gyémánttal kirakott hidat ver a gyermeki tisztaság az embertelenedő vizek fölé.
És ez a szivárvány!!!

Két és féléves – okos a maga módján, az én kicsi szomszédom. Körülötte minden nyuszi-anya-nyuszi, apa-nyuszi. Azt mondta kéktenger szemét rámszegezve:
– Te is nyuszi vagy, Sanyi-bácsi nyuszi.
– És az Éva néni is az?
– Az Éva-néni, Éva-néni nyuszi…
Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Zsombi”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés