A zajos alagsori nyomdában mintha ismerős dallamok vibrálnának a fémes hangok között, távolról valahonnan zongoramuzsika sodródik felém, üzenet a gyerekkoromból, kezemben egy levelezőlap nagyságú csoportkép, azt nézegetem. A mechanikus acélprés ólombetűs laptükre emelkedik és süllyed ütemesen, gigantikus metronóm darabolja a kecses dallamíveket, és csattogva méri az időt. A képet a nyomdász, Tánczos Balázs nyomta a kezembe.
– Nem ismerős valahonnan?
De. Ismerős. És válaszként sorolom a neveket, valamikori osztálytársakét. Hogy került hozzá ez a kép?
– A bátyám is közöttük van – mutat a kép közepén egy kreol bőrű, szép arcú, feketén fénylő szemű fiúra.
Ez hát a magyarázat.
– A Tánczos Géza? Vele mi van? Azóta sem találkoztunk.
– Meghalt. Már régebben, egészen fiatalon.
Kis szünet ereszkedik közénk. Aztán szóba kerülnek a többiek, azok is, akik nincsenek a képen. Nem osztálykép ez, a többség hiányzik róla. Rádler Gábor sincs rajta. Rákérdezek.
– Ő sem él már. Még előbb meghalt. Talán az első halott volt abból az osztályból. Svédországba disszidált 56-ban, bárzongoristaként tartotta fenn magát, többet nem tudok róla.
Lesújt a váratlan hír. Hiába, hogy négy évtizedes a késése, a friss halálhír döbbenetével hat rám. Kifosztottnak érzem magam, elveszítettem váratlanul gyerekkorom egy darabját, úgy érzem, és ez végtelenül elszomorít. Mintha legjobb barátomat veszítettem volna el hirtelen. Pedig ha jól meggondolom, nem is volt igazából a barátom. Nem tartozott a hozzánk közel lakók spontán baráti csoportjába, a város másik részében lakott, a nagyállomás tájékán. Kívülről csapódott a mi világunkhoz. Nem is csapódott, csak érintette azt, és bevilágította a fényével. Mintha üstökös állt volna meg az általunk lakott bolygó fölött. Eltúlzottnak tűnhet a kép, és mesterkélten költőinek. Pedig igaz. Rádler Gábor zseni volt. Zongoravirtuóz. Hogy került közénk? Egykorúak voltunk, tizenhárom-tizennégy évesek, osztálytársak, ő csodálatosan zongorázott, nekünk meg volt otthon gyakorló zongoránk, körbeültük őt és csodáltuk. Bérelt zongora volt, igaz, és a hangolása is tökéletlen, de arra alkalmas, hogy összekapcsoljon minket. Ha anyánk özvegyen, három gyerekkel küszködve, a háború utáni szegénység mélységes mélyén a fejébe nem veszi, hogy – amikor kenyérre is alig jutott, a rávalóra pedig csak elvétve – minket zongoraórákra járat, talán sosem került volna a közelünkbe ez a kissé puhány, lányosan rózsaszín arcú, világoskék szemű „úrifiú”. Nem a hozzá hasonló gyerekekkel barátkoztunk mi akkoriban, kinéztek volna maguk közül, a magunk fajtájúakkal inkább, félretaposott életű, keményebb városi csibészekkel. Velük ócska ponyvaregényeket cserélgettünk egymás között, amíg Rádler Gábor nyomasztóan vastag könyvekkel a hóna alatt mászkált köztünk, Thomas Mannról mesélt, a Buddenbrook-házról, a József és testvéreit ajánlgatta, tetralógia, mondta, mintha ezzel is kedvet próbálna kelteni bennünk az elolvasásához. Nem sikerült.
A zongorával más volt a helyzet. Felcsillanó reményekkel és újult erővel táncoltattuk ujjainkat a billentyűkön, hiába, persze, a távolság csak nőtt közöttünk. Káprázatos volt a játéka, tele volt a levegő körülöttünk hangokkal, szédítő futamok kergetőztek mindenfelé, tipegtek és szökdécseltek, és összesimultak megfáradva, akkordok dördültek, és szétolvadva nagy koncentrikus köröket írtak körénk.
És beszélgettünk közben.
– Hogy ragadt rád a Gics név? – kérdezte egyszer.
Nem tudtam megmondani. Talán elhallás és rövidítés állhatott a háttérben, gondolom most, felnőtten, zöngésítéssel és hangátvetéssel, vagy csak egyszerűen a gyerekkor ráérzéses szóteremtő fantáziája, akkor nem gondoltam semmit. Elfogadtam, hogy így szólítanak a legbelsőbb baráti körben, ez hát a nevem. Becenév.
– Tudod, hogy mit jelent?
Nem tudtam.
– Talán semmit. Mint a nevek általában.
– Tévedsz – válaszolta –, a Józsefnek is van jelentése, gyarapító, azt jelenti.
Ilyeneket tudott.
– És a Gics mit jelent?
– Utánanéztem a lexikonban, két cs-vel írják, és az áll benne: „Művészi alkotást utánzó értéktelen mű.” Hogy tudtak a névadók így ráhibázni?
Nem tudtam eldönteni, meg kell-e sértődnöm, válasz nélkül hagytam a természetével nehezen egyeztethető aprócska gonoszkodást, belefér a baráti évődés kereteibe, gondoltam, ma az ilyent cikizésnek mondják, nem kell komolyan venni. Ám abból, hogy erre máig emlékszem, arra következtetek, hogy rosszul eshetett mégiscsak. Akkoriban én lexikont nem lapozgattam, csak később, ifjú korom legvégén, fiatal felnőttként került a kezembe. A giccs címszavát kerestem meg elsőként, és belefeledkezve olvastam, elidőztem hosszan a nyitott lexikon felett, és észre sem vettem, hogy rég nem olvasok már, hanem zenét hallgatok, zongoraszót, valahonnan, nagyon messziről.
Tánczos Balázs után jó tíz évvel öcsém váratlan telefonhírrel lep meg:
– Az interneten Rádler Gábor nyomára bukkantam.
– Él?
– Két évvel 56 után még zongorázott Oslóban, egy emlékünnepélyen.
– Nem Svédországban?
– Nem. Norvégiában. Ez hiteles, felolvasom az akkori hírt: „Este hét óra után kezdett megtelni a hatalmas terem, több száz főnyi közönség gyűlt össze a nyitásra. Megjelent Capella miniszter és több parlamenti képviselő. A Norvég Diákszövetség elnöke méltatta az évforduló jelentőségét. Ezután Rádler Gábor mély átéléssel és művészi tolmácsolásban részleteket adott elő Dohnányi Ruralia Hungarica című művéből.”
– Hol jelent ez meg?
– A Kis Hírek című norvégiai magyar újságban.
Néhány hónap múltán friss internet-használóként magam is megpróbálkozom. Beírom a keresőbe:”Rádler Gábor, Norvégia” Beleszédülök a válaszba: „Rádler Gábor a facebookon elérhető.” A háromezer fős norvégiai magyarságban hány Rádler Gábor nevű személy lehet? Aztán kiderül hamar: a gép logikája nem egyezik az enyémmel, megelégedve az első találattal, magyarországi Rádler Gábort jelez, figyelmen kívül hagyva, hogy én a Rádler Gáborok közül a Norvégiában élőt keresem. Ha van ilyen.
Nincs.
Még egy próbálkozás: e-mail megy a norvégiai magyarok baráti köréhez, ha bármit tudnak Rádler Gábor későbbi sorsáról, keressenek meg. Nincs válasz: a nyomok Oslóba vezettek, és ott megszakadnak.
Rachmaninov Cisz moll prelűdjével vigasztalódom, ez nem maradhatott ki rögtönzött hangversenyeiből. Csodálkozva látom az interneten, mekkora tempó különbséggel játsszák ezt a darabot: 3.04 perc a legpergőbb, 5.24 a legvontatottabb. Egyikből erő sugárzik, és diadalmasan zeng, a másik gyászindulóként szól. Még az utolsónak többször megpendített mélyen zendülő cisz hangban is érezhető ez a kettősség: egyik elhal lassan, véget ér, határozottan kijelöli a jelenlét határait, a bekövetkező csend felváltja a hangzást, a másikban ez a hang mintegy belemúlik a csendbe, s annak részeként folytatódik belül.
További vigasz, hogy – mintha kárpótlásként – öcsém nyomdokain új adatra bukkanok, Rádler Gábor 1959-es fellépéséről szóló híradásra: ”A négyszáz fős ünnepségen, ahol Arnulf Overland költő idézte fel a magyar szabadság ügyét, Rádler Gábor tőle már megszokott magas nívójú zongorajátéka megérdemelten kapta meg a közönség elismerését.” – írja emlékező cikkében az oslói MBK Híradó. Megtudom továbbá, hogy Dovrehallen az ünnepély helyszíne, impozáns épület ez a Storgate 22-ben, és hogy igazi magyaros ünnepség zajlik a falai között, magyar versekkel, oboa- és fuvolaszólókkal, és a szünetben körözöttes-kolbászos szendvicseket fogyasztanak a jelenlévők. Érzékletes a tudósítás, érzem a szendvicsek paprikás-fokhagymás-kolbászos illatát, tekintetem a sorok fölé emelkedik, látom a hatalmas előadótermet, a tágas előcsarnokban hullámzik a tömeg, szinte összeérnek az emberek, még összekenik egymást a magyaros szendvicsekkel, a beszélgetés halk moraja fölött ott lebegnek Chopin Forradalmi etűdjének robajló hangjai, Rádler Gábort keresem a tömegben, a büfé közelében lehet, egyre reménytelenebb ez ebben a tömegben, megvárom inkább kint. A Google-térkép keresőjébe beütöm a Storgate 22-t, felbukkan hamarosan a Dovrehallen épülete, csoda ez az internet, rákattintok a háromdimenziós utcarészletre, a térkép „sárga emberkéje” idegenvezetésével körbejárom a hatalmas épülettömböt, aztán csendben várakozom. Elnézegetem a kirakatokat, a szemközti ruházati üzlet üvegtáblái mögött 10-40 százalékos árengedménnyel csalogatják a vásárlókat, az utca azonban néptelen, kihalt egészen, mintha senki sem lakna a közeli házakban. Meglehet, még nem ért véget az ünnepi műsor, nem sok lehet vissza, hamarosan kinyílnak a kapuk, és tódulnak ki az emberek, ott kell lennie közöttük Rádler Gábornak is, hacsak nincs több kijárata az épületnek. A kis sárga emberke segítségévek körbejárom, jól sejtettem, nemcsak ez az egy kapuja van, csalódottan veszem tudomásul, nincs mit tenni, hazaindulok. Útvonaltervet készítek, a keresőbe beírom a célállomást: Pécs, Hunyadi út 44., az idődimenzió bekapcsolása már automatikus, mégis eltéveszti a gép, a Mátyás Flórián utca 36-ba érkezem, a történelem cikcakkjai a kézi navigálást megkerülhetetlenné teszik, korrigálom egy évtizeddel: Sztálin út 44, ez ugyanaz az épület, csak az utcanév és házszámtábla változott, az ablakok nyitva vannak, zongoramuzsika ömlik az utcára, Sinding Tavaszi zsongás című zongoradarabját hallani, megismerem a mi ócska, bérelt zongoránk hangját, többen állnak az ablak alatt, közéjük vegyülök, velük együtt hallgatom a virtuóz zongorajátékot, megtelik a szívem a várt találkozás előlegezett örömével, és a következő pillanatban bent vagyok, és az ablakból nézem már a többieket. A rádió szól-e, kérdezi valaki kintről, nem, nem a rádióból, a mi zongoránkból árad ez a csoda-zene, válaszolom, és ettől úgy érzem, nekem is részem van ebben a csodában, túlcsordul bennem az érzés, mögöttem a mi lakásunk mintha akkordokkal volna tapétázva, elszabadult futamok verődnek vissza a mennyezetről, felbontott akkordok füzérei fénylenek, hangok girlandjai tekeregnek mindenfelé, legszívesebben pezsgőt bontanék ünnepi hangulatomban, csakhogy ebben az idődimenzióban ez nem lehetséges, ám semmi kedvem a későbbiekbe átlépni, jó lesz a bambi is, biztosan hozott anyánk néhány üveggel. Ha itthon van már ilyenkor, persze.
Megkeresem.
Körözöttes-gyulai kolbászos szendvicsre semmi esélyünk, jól tudom, de ez most mit sem számít.
Hozzászólások