500 éve került Pécs püspöki székébe Szatmári György
1.
II. Gyula pápa 1505. december 19-én erősítette meg Szatmári György pécsi püspökké való kinevezését. A késő középkori Pécs reneszánsz püspökeinek sorából is kiemelkedő személyiség hatalmából és gazdagságából fakadó szervező és építtető tevékenységével kívánjuk megismertetni olvasóinkat az alábbi írással.
Ha valaki az esztergomi bazilikában belép a magyarországi reneszánsz legszebb ránk maradt műalkotásába, a Bakócz-kápolnába, annak egyik sarkában felfedezheti Szatmári Györgynek, a mohácsi vész előtti korszak kiemelkedő állami tisztviselőjének és egyházi méltóságának a címerét. Érdemes felidéznünk életútját ill. a kort, amelyben élt és alkotott.
„…a pécsi püspök 62 éves, nagy hatalmú ember és mindazt, amit akar a királyságban, keresztülviszi. Származására nézve német (Kassára való), alacsony származású, egy szabó fia volt, jövedelme (…) arany, csak 200 gyalogostól kísérve lovagol Budára. Igen hatalmas úr, jól ismeri az államügyeket és László (II. Ulászló) király korában, a jelenlegi király apjának udvarában mindig ott volt. Hű, de élelmes ember s vagyona, ahogyan mondják, megér 800 ezer tallért (dukátot!).” (Alvise Bon velencei követ – 1519)
Alacsony származásának legendája téves; Szerémi György korabeli történetíró kalmár kassai Györgynek nevezi az 1457 körül Kassán született későbbi államférfit. Családja valószínűleg német földről érkezett hazánkba, csak feltételezéseket lehet megfogalmazni a Szatmári név eredetével kapcsolatosan; a közeli vármegye vagy civitas (Szatmárnémeti) jöhet szóba forrásaként.
Kassán a Szatmári család a XV. század közepén tűnik fel az okmányokban; György nagyapja, László 1446-ban egy levélben ismeri el kölcsönfelvételét egy lőcsei özvegy polgárasszonytól. 1468-ban már nincs az élők sorában sem ő, sem legidősebb fia, János sem. Jánosnak még két fivéréről tudunk: Ferencről, aki Kassa leggazdagabb polgára volt, valamint Istvánról, Szatmári György apjáról. A legjelentősebb városi közéleti tisztséget Ferenc töltötte be; 1461-től csaknem minden évben consul – azaz a 12 tagú tanácsnak esküdt tagja, sőt 1477-ben Kassa főbírája, majd 1479-ben első consul. Szatmári István – az édesapa – 1462-ben, 1464-ben és 1466-ban volt centumvir. Szatmári István Zipser József kassai polgár özvegyét, Annát vette el; akitől Miklós, István, György és Anna nevű gyermekei születtek. Az apa 1464-ben meghalt, anyjuk 1466-ban Mülner Miklós helyi polgárhoz ment – harmadszor feleségül. Szatmári István gyermekeinek gyámja nagybátyjuk, Ferenc lett. Ő taníttatta őket, így György alsóbb iskoláit Kassán végezhette.
Szatmári apjától tekintélyes vagyont örökölt: 3 házat Kassán, szőlőket Abaújszántón és Tállyán, valamint a Kassa melletti Széplakon. 1480-ban, nagybátyja halálakor is ő lett az örökös.
Fivére, Szatmári István abaúji főesperes – az első ismert egyházi személy a családban – egyengethette György karrierjét is; unokatestvére Szatmári Péter 1503-1509 között győri kanonok és soproni főesperes, 1512-ben fehérvári kisprépost.
Szatmári Ferenc, a másik unokatestvér 1519 és 1525-1540 között győri kanonoki és pápóci préposti stallumokat töltött be; 1519-30 között esztergomi kanonok, 1521-1530 között honti főesperes. Az említett egyházi karrierek kiválóan jelzik a feltörekvő polgári családok fiai számára a korban adott lehetőségeket.
Szatmári György unokahúgát (nővére vagy húga lányát), Annát 1510 körül Thurzó Elek (1490-1543) vette feleségül – a szepesi lándzsásnemes lőcsei Thurzó-család szász bányatulajdonos famíliába házasodott be a XIV. század elején. Elek apja, Thurzó II. János (meghalt 1508) Krakkó mellett épített kohójában végezte a magyarországi réz olvasztását – a kor nagyhatalmú bankárcsaládjával, az augsburgi Fuggerekkel kötött szerződés a besztercebányai bányák közös művelésére jelentős tőkebevonást eredményezett.
A Thurzó család súlyát jelzi, hogy a XVI. század elején négy püspök került ki a családból.
A Szatmári család itteni bányáit egy ideig együtt művelte a Thurzókkal, majd 1496-ban Szatmári György eladta nekik. A két család tagjai kölcsönösen segítették egymást: a padovai egyetemen tanuló Thurzó Zsigmond 1493. április 4-én a püspöki hivatalban megnevezte azokat a magyarországi procuratorait, akiket ottani egyházi benefíciumok megszerzésével bízott meg – köztük szerepelt kassai Szatmári György, Magyarország és Csehország királyi pecsétjének őrzője. Szatmári Thurzó Elek udvari karrierjét is segítette a XVI. század elején, ennek lehetett következménye az unokahúgával kötött házasság.
Szatmári György Krakkóban tanulhatott; nemcsak Krakkót és Kassát, de a krakkói kereskedőket és a Szatmári családot is szoros kapcsolatok fűzték össze. Egy diáklistában 1477-ben található a Georgius Stephani de Kaschovia név – ekkor kb. 20 éves történetünk főszereplője. (A következő évben találkozhatunk Magyi Sebestyén Demeter nevével, aki a Szatmárival később kapcsolatba került, egy nemzedékkel fiatalabb humanista, Magyi Sebestyén rokona lehetett.) 1481-ben baccalariatus in artibus fokozatot szerez egy Georg de Caschowia nevű diák. Krakkóban 1452-től 1558-ig működött „Magyar ház” (szállásadó kollégium – Bursa). Szatmári György itt értesülhetett nagybátyja haláláról – további tanulmányait saját lábára állva, örökségéből finanszírozhatta.
Későbbi tanulmányairól csak közvetett bizonyítékaink vannak; Giovan’ Antonio Modesti 1510-ben Bécsben kiadott, Szatmárihoz írt költeménye (Oratio de nativitate Domini) utal bolognai stúdiumokra.
2.
Szatmári György bolognai tanulmányai csupán feltételezéseken alapulnak; gyakorlatilag semmilyen biztos adatunk sincsen az 1481-93 közötti életszakaszról. 1490 körül kezdte a harmincas évei elején járó Szatmári hivatali pályáját a királyi udvarnál. Ide Bakócz Tamás vehette fel, aki 1491-ben lett fő- és titkos kancellár. (Természetesen ’nem ártott’ Szatmári pályakezdésének a nagyhatalmú Thurzók barátsága és támogatása; előbb levéltáros (conservator), majd királyi titkár (secretarius) – ezek közvetlenül az uralkodótól függő állások voltak. Feladata az udvarba érkező kérvények intézése volt. Ebben a korban teljesen általános gyakorlat alapján honorálták munkáját; a kancelláriai, udvari tisztviselőket egyházi javadalmakkal „fizették” ki, sokszor püspökök sem vették fel az egyházi rendet.
Lássunk Szatmári ’honoráriumából’ néhány egyházi javadalmazást; 1495-ben a fehérvári Szent Miklós-társaskáptalan prépostja (ekkor kérte a pápát, hogy két beneficiuma lehessen). 1497-ben erdélyi prépost, 1498-ban óbudai és mislyei prépost – 1497-ben megkezdődött Bakócz háttérbe szorulása; miután 1497-ben a rákosi országgyűlésen megvonták a pecséteket tőle, a következő évben Szatmári vette át – titkárként – a kancellária vezetését.
II. Ulászló király rövidesen még magasabb tisztségekbe emelte: 1499 végén veszprémi püspök, majd budafelhévízi prépost lesz. (Érdekes és jellemző mozzanat: a javadalomhalmozás törvényi tilalma ellenére kivételezik vele az országgyűlés!)
Szatmári 1500-1504 között többször kéri a pápát, hogy engedélyezze felszentelésének elhalasztását. II. Ulászló 1502-ben a váradi püspöki székbe helyezi át. A Sárkány-rend jelvényének címerképben való használata lovagi ambícióira utalhat első miséjét a kassai Szt. Erzsébet-templomban pécsi püspökként 1506 őszén celebrálta.(A hivatali előremenetel és a jövedelmek növekedése között fennálló szoros összefüggésre utalnak a korabeli adatok: a veszprémi püspökség pápai illetéke 900 Ft; a váradi 2000 Ft; a pécsi 1505-ben 3300 Ft, az esztergomi érsekségé 1521-ben 4000 Ft volt – nincs új a nap alatt: manapság felügyelő bizottsági tagsággal, minisztériumi vezető állásokkal stb. ’jutalmazzák’ a szolgálatokat.)
1503-ban II. Ulászló titkos kancellárrá nevezi ki (Bakócz Tamás fő- és titkos kancellár maradt, az előbbi méltóságot örökölte tőle halála után Szatmári). A kettős kancellárság azonban nem volt minden bonyodalom nélkül való.
Első sikeres belpolitikai ténykedése Perényi Imre nádorrá választatása volt 1504-ben. Döntő szerepet játszott abban, hogy 1506. március 20-án megszületett a Jagelló- és Habsburg-ház titkos szerződése a magyar országgyűlés 1505-ös rákosi végzéseivel szemben.
A sikeres hivatali munka következő honorálását jelentette az, hogy II. Gyula pápa 1505. december 19-én erősítette meg Szatmári György pécsi püspöki kinevezését.
Az 1508-ban létrejött cambrai liga Miksa császár és XII. Lajos király között Velence ellen 1510-ben konfrontációhoz vezetett Bakócz – aki a tengeri köztársaság hozzájárulásával lett 1507 őszén konstantinápolyi pátriárka – és Szatmári között, aki a szorult helyzetben lévő Velencétől Dalmáciát követelte a Magyar Királyság számára. Velence – érthető módon – fellépett Szatmári bíborosi kinevezésével szemben.
1514 után Szatmári – mint a magyar külpolitika irányítója – nagy szerepet játszott abban, hogy II. Ulászló 1515-ben – halála előtt fél évvel – a bécsi királytalálkozón újra megerősítette és házasságkötésekkel megpecsételte az 1506. évi szerződést. Ez gyakorlatilag Közép-Európa újrafelosztását jelentette; Lengyelországban az Itália felé orientálódó Jagellók Zsigmond révén, Cseh- és Magyarországon pedig a Habsburgok nyertek teret. Az ellenlábas Szapolyai János (Szepes grófja) húga Zsigmond király felesége volt, aki 1515 őszén meghalt, s II. Ulászló Anna nevű lányának a kezét sem nyerte el. Így ő csupán Magyarország keleti felének támogatását tudhatta maga mögött; majd 1540-ben bekövetkezett halála után – a török hódítást követő diplomáciai játszmáknak is köszönhetően – családja Erdélybe szorult vissza.
1515 elején Szatmáritól is elveszik a pecséteket, azonban 1516 márciusára – II. Lajos trónra lépése után – visszakapja hatalmát. Ettől kezdve vezető szerepe Bakóczcal szemben vitathatatlan, csupán élete utolsó éveiben kerekedik fölé Szalkai László, aki 1517-18-tól szintén kancellár lett. Így három személy is viselte a királyság kancellári tisztét egyidőben.
Mindenesetre Szatmári befolyásának jelentőségére utal, hogy 1519-ben jelöltjét, Báthori Istvánt választatta nádorrá.
Az 1521. június 16-án elhalálozott Bakócz Tamás esztergomi érsek végrendeletének végrehajtói között – nyilvánvalóan hivatalból is – ott található Szatmári György. II. Lajos király azonban a török elleni háború költségeire lefoglaltatta e vagyont, hiszen drámai fordulat történik; Szulejmán szultán első hadjáratára indul hazánk ellen, s augusztus 29-én elfoglalja Nándorfehérvárat. Szatmári ugyan örökölte a főkancellári címet, de a kancellária tényleges vezetését Szalkai László – akkor egri püspök – vette át.
„A másik részről az első főtisztelendő György úr esztergomi érsek, aki bölcs ember s igen nagy tekintélynek örvend. Annyit tart magáról, hogy szinte imádtatja magát. Amit akar, azt akarja, és semmi sem történik meg az ő beleegyezése nélkül. Sokszor a király tesz valamit, de ő visszacsinálja, annyira hatalmas ebben az országban. Nagy üldözője ellenségeinek, sok jó tulajdonsága van azonban, mert hogyha valamelyik ellensége megalázkodik, megbocsát neki s még ajándékokkal is ellátja. Nagylelkű és bőkezű olyan dolgokban, melyekről látja, hogy neki hírnevet, becsületet és dicsőséget szerezhetnek, a többi dolgokban azonban szűkkeblű. Nagyon szeret építtetni.” (1523 – Francesco Massaro velencei titkár jelentése)
3.
1521 után, Szatmári György Magyarország prímásaként szembeszállt a terjedő reformációval; a ferenceseket támogatandó fellépett Kapisztrán János szentté avatásáért. Szatmári utolsó napjait budai – ma Úri utcai – házában töltötte betegen; a főpap élete végén anyagi tartozásai miatt igen rossz helyzetbe került. 1524. április 7-én, húsvét után halt meg – végrendelete mindmáig nem köztudott; ám Bakóczhoz hasonlóan javait II. Lajos király – az országgyűlés jóváhagyásával – az ország védelmére foglalta le.
Most tekintsük át a korra jellemző, humanista kapcsolatokon alapuló – s szinte egész Európára kiterjedő baráti együttműködések szövetét. Az ismeretségek kezdetei a közös egyetemi évekre nyúltak vissza, levelezés révén tartották a kapcsolatokat az érintettek; rang és cím mit sem számított ebben; Krakkó és Bécs között a magyar diákok földrajzi közelség szerint oszlottak meg.
Szatmári, ha nem is járt esetleg Bolognában, mégis itt taníttatta pártfogoltjait, akik itt adták ki támogatásával a neki ajánlott könyveket.
Thurzó Zsigmond, Szatmári György barátja és kancelláriai titkártársa 1501-ben Velencében saját és Szatmári nevében Cicero zsebkönyvszerű kiadását (Epistolae familiares) kérte egy ottani kiadótól, sikerrel.
Janus Pannonius itáliai kiadása Szatmárinak Magyi Pál alnádor fiának, Sebestyénnek a segítségével sikerült, aki 1508-tól Krakkóban, majd Bolognában tanult Szatmári támogatásával. Hasonló módon sikerült neki 1512-ben Bécsben, majd Bolognában is kiadatnia Janus Pannonius Guarino-panegrycusát. Érdemes idéznünk Magyi Sebestyén ajánlásából: „Visszatérek hozzád, kegyelmes főpap, kit minden művelt ember egy szájjal, egy szívvel korunk Maecenasaként, Polliojaként, Proculeiusaként ünnepel. S nem érdemeden felül. Te vagy menhelyük, oltalmuk, díszük. Ki ne tudná, hogy a tudós pécsi püspök mindenkor gyámolította s most is egyre gyámolítja valamennyi tudóst?”
Bolognában nemcsak Magyi Sebestyén, hanem Hagymási Bálint és Besztercei Lőrinc – aki a pécsi püspök unokaöccse volt – is Szatmári támogatásával tanult. Mindhárman Giovanni Battista Pio növendékei voltak, akinek művei kiadását Szatmári pénzzel támogatta; ennek függelékében jelenhettek meg Hagymási és Magyi versei. Ennek ismeretében érdemes beleolvasnunk Hagymási Ad Pannoniam című versébe:
„Itt van Szatmári György, akit most Pécs is
a püspöki süveggel ékít, híre
messzi határaidat beragyogja
egész a napig, égi jegyben szülték,
őrá a csillag-udvarából fénylő
homlokkal néz az isteneknek atyja…
…és íme most meg Latium földjére
a tudomány s a művészetben jártas
ifjak hadát küldi; az én múzsámnak
forrása is csak ő, segítő szárnyam,
az életemnek fénye és reménye.” (ford. Takáts Gyula)
Hagymási 1512-től pécsi kanonok, ezért szintén Szatmárit dicsőítő verset írt. A Művecske a bor és a víz dicséretéről, illetve kárhoztatásáról című értekezése egy 1515. évi pécsi, Mihály vikárius házában tartott symposion eredménye; a hangsúlyok mellett a bor- vagy a vízivók az előbbre valóságáról szól. (Az ilyen és ehhez hasonló humanista viták a magyar akadémiai mozgalom előtörténete részének tekinthetők.)
Szatmári legtöbb idejét mégis hivatalában, a kancellárián töltötte; ő vette fel az ott szolgáló titkárokat II. Ulászló idején: pl. Thurzó Zsigmond, Csulai Móré Fülöp, Beriszló Péter, Szalkai László stb. Számára fontosabbak személyes titkárai lehettek: Girolamo Balbi (Balbus Jeromos), Brodarics István, Oláh Miklós. Utóbbiak pécsi kanonokok is voltak; történetírókként sokat köszönhetünk a mohácsi csata időszakának részletes bemutatásáért, s egyházi pályájuk egészen az esztergomi érseki székig vezetett.
Természetes, hogy Szatmári György szülővárosát, a Felvidék keleti részének legfontosabb települését, Kassát jelentős anyagi támogatásban részesítette. Elődje, az 1477-ben főbíróvá választott Szatmári Ferenc építtette a Szent Erzsébet templom délnyugati kápolnáját. Az unokaöcs Szatmári György nagy becsben tartotta és sok adománnyal látta el e kápolnát a későbbiekben. Felszerelési tárgyak mellett miseruhákat is készíttetett ide.
Szatmári György azonban olyan építménnyel is meg kívánta őrizni nevét Kassán, amely kizárólag neki köszönhette létét: a Szent Mihály-kápolna északi oldalán emeltetett mellékkápolnát. (E műve időt állónak bizonyult; elpusztult pécsi építkezéseivel szemben ezt csak 1903-ban bontották el, egy purista helyreállításnak köszönhetően.)
A mecénási gesztus másik oldalát az jelentette, ahogyan később az ország vezető tisztségviselője biztosította a fentiek karbantartását, működését. A kassai városi tanács kötelezte magát Szatmári előírásainak betartására.
(Két évre kiterjedő veszprémi püspöki tevékenységének idejéről nem rendelkezünk adatokkal mecénásságát illetően.)
4.
„Eztán Pécs tűnik szemünkbe, várát a magas Mecsek hegy lábánál építették, annak lejtőit és csúcsát hatalmas tölgyek övezik, a pécsi püspök székhelye. Híres a Szent Péter székesegyházáról, valamint azokról az épületekről, melyeket Szatmári György, egykor itteni püspök, aki aztán esztergomi érsek lett, ez az igen kegyes és helyes gondolkodású s hozzá még nem kis műveltséggel rendelkező férfiú emeltetett, a vár nagy díszére… Van egy püspöki kert a mondott hegy északi oldalán, ahol forrás buzog, melynek folyása a város felé haladtában mintegy negyven malmot forgat sorjában.”
Oláh Miklós 1536-ban írja e sorokat Hungaria című művében; az egykori pécsi kanonok ’testközelből’ ismerhette a korabeli pécsi viszonyokat. Szatmári elődje, Ernuszt Zsigmond – akit úgy gyilkoltak meg, hogy arról még kortársai sem tudtak – az itteni püspöki székben több mint három évtizedet töltött. Az ő idejében restaurálták a meglehetősen rossz állapotban lévő székesegyházat; a Demeter kőfaragómester irányításával készült késő gótikus boltozat egy része egészen az 1882-es átépítésig fennmaradt. De korszerűsítették idejében a ferences és domonkos kolostortemplomokat.
Jelenlegi ismereteink szerint a pécsi templomok közül csak a székesegyház gazdagításával hozható kapcsolatba Szatmári. A magyar reneszánsz egyik legkiválóbb szobrászati alkotását – a Szatmári által készíttetett tabernákulumot – a szentélyben elrekesztő díszes vasrácsától a székesegyházat szabad prédaként kezelő városparancsnok, Gabriel Vecchi tábornok fosztotta meg 1686 után.
A főapszis északi oldalán, egy befalazott román kori ablak helyére illesztett tabernákulumot – ma a délnyugati, Corpus Christi kápolnában látható – már régóta az esztergomi Bakócz- kápolna plasztikai díszeivel rokonítják. E rendkívüli finomsággal faragott akantuszlevéllel s indákkal díszített motívum valamivel korábban alkotó velencei művészeknél figyelhető meg, illetve az urbinói Palazzo Ducaléban is feltűnik az 1470-es években, majd néhány évtizeddel később Firenzében követhető nyomon. A Mátyás király udvarában dolgozó itáliai művészek és mesterek sorát halála után, szintén uralkodói hívásra reneszánsz stílusban alkotók újabb sora követi, akiket a legbefolyásosabb udvari szereplők szinte kézről kézre adhattak. Az európai pestisjárványok hatására megerősödött az Eucharisztia jelentősége; az 1438-as zsinat Firenzében egyeztette az Eucharisztia eltérő; római, görög, örmény és kopt értelmezését. Ennek következtében egyre-másra építettek reneszánsz tabernákulumokat Toscanából kisugározva; a konzolokon nyugvó men
za felett a központi teret elfoglaló fülke egy perspektivikus hatású, kazettás dongával fedett „helyiség” mélyét foglalja el, melyet kétoldalt angyalok őriznek, felül a Teremtő Atyaisten alakjával.
A pécsi székesegyházban látható szentségház főmű; a talapzat középpontjában a megrendelő püspök címerábrázolásával. A Szent Sírt jelképező tabernákulumot angyalok mellett kerubok díszítik. A kutatók megegyeznek abban, hogy ezt az esztergomi Bakócz-kápolnán dolgozók műhelye készíthette, de annak időpontja nem határozható meg pontosan. (1748-ban a szentségházat a sekrestyébe helyezték át, a török idők sérüléseit kijavították. Ha közelebb léphetnek a helyszínen e remekműhöz elég csak az angyalok fejét megnézniük – a jobb oldali leghátsó gyönyörű reneszánsz karakterű, a többi öt rokokóízű. Jelenlegi helyére 1783-ban került barokkos elemekkel kiegészítve, amelyeket 1888-ban távolítottak el a székesegyház újjáépítésekor.)
Szatmári Pécsre kerülésekor a székesegyház és a Püspökvár erődrendszere gyakorlatilag megújított, számára a reprezentatív építkezések maradtak; a püspöki palota déli szárnyának emeleti részén, annak északi traktusán. (A mai lépcsőház helyén álló egykori kápolnát kötik hozzá.)
A püspök a székesegyház délkeleti tornyához csatlakozó középkori káptalanházat, illetve kápolnát (Aedes vagy Domus Sacmarianae) építtette át reneszánsz stílusban. (Ez gyakorlatilag a kora keresztény Péter-Pál sírkamra és az V. számú sírkamra felett húzódott – a kutatók számára természetes a középkori kontinuitás. A török után száz évvel, 1782-ben került újra felszínre a mindmáig legjelentősebb sírkamra.)
De hagyjuk el a püspöki központot, s képzeletben kiránduljunk a természetbe; ahogyan az a reneszánsz életszemlélettel egyre fontosabbá vált. A néhány kilométerre lévő Tettye forrás alázúduló vize évezredek alatti mészkiválásából teraszokat képezett, amelyek legfelső szintjén, gyönyörű környezetben (ezt ma is megtapasztalhatjuk) – a nyéki uralkodói villák mellett – hazánk egyik legszebb reneszánsz nyaralópalotája állhatott.
Igazán sajnálhatjuk, hogy néhány évtizeddel később a török saját céljaira alakítja és használja ezt az építményt; mi itt néhány sort tartunk fontosnak Csorba Győző költői fordításában idézni a hely 16. század eleji szellemiségéből:
„Állnak földjeiden roppant paloták seregestül,
mintha az égboltig, nyúlnak oromhegyeik.
Crassus, Licinius, Messala királyi csodáit
szinte fölülmúlják, oly kecsesek, ragyogók.
Bennük még ama hajdanvolt urak régvolt idejéből
szebbnél-szebb szobrok, messzehíres remekek.
S képek, amikről arcok, más dolgok sora néz le,
Ápolván szemed és hódolatot mutatón.”
(Hagymási Bálint: Elegidion – 1512.; részlet)
Sajnos az épületet annyira megviselték az évszázadok, hogy csupán néhány helyiségének beazonosítására képesek kutatói; az U alaprajzú, dél felé nyitott palota három oldaláról nyílhatott bejárat, délkeleti sarkán tornyot, keleti oldalán kápolnát vélnek.
Az északi bejárat mellett működhetett a konyha – legalábbis Reéh György 1911-ben kiadott Tettye-monográfiája szerint. A műemléki, régészeti feltárások csak töredékeket hozhattak felszínre; az épület emeleti helyiségeinek, udvarának karakteréről semmi sem maradt ránk. (Így csupán egy mintaként szolgálhatott sienai villa rajzát mellékelhetjük itt.)
A Tettye név egyébként a török Tekia (=kolostor) szóból származhat, hiszen ők derviskolostorként használták e gyönyörű természeti környezettel megáldott helyet.
Írásunkkal emléket szerettünk volna állítani Pécs egyik országos jelentőségű ’polgárának’, tudva azt, hogy Szatmári György tevékenységéről még sok minden leírható, közölhető lett volna!
(Megjelent: 2005. decembertől – 2006. februárig, 4 részben)
Hozzászólások