Tillai Gábor | A Plantagenet család temetkezőhelye a Loire mentén – 1-3.

Nagyvilág

A Plantagenet család temetkezőhelye a Loire mentén – 1-3.

1.

„Ezeket a harangtornyokat, tetőket és kéményeket Fontevrault erdejének közepén megpillantva, az utazó érezheti, hogy Franciaország egyik legszebb és leggazdagabb apátságához érkezett.” Jean-Francois Bodin, 1812
Az ősz még mindig ideális utazások számára; most Franciaország „virágoskertjébe”, a Loire folyó vidékére látogatunk el. Az utazási irodák hagyományosan a kastélyok (például Blois, Amboise, Chambord, Chenonceaux stb.) sokaságát veszik célba a „legkirályibb folyó” völgyében. Pedig még a legedzettebb érdeklődők – s én talán ezek közé sorolhatom magamat – is „elvesztik a fonalat” a harmadik helyszín után; annyi szalonon, hálótermen, portréképen vezetik át őket. Ezért célszerű más jellegű műemlékeket is a Loire-menti programba iktatni.

Attól a ponttól délre, ahol a Vienne folyó a Loire-ba siet 1101-ben II. Péternek, Poitiers püspökének támogatásával egy Bretagne-ból származó prédikátor és teológus, Robert d’Arbissel alapított apátságot. (A kitűnő szónok előzőleg remeteként élt Anjouban, Angersban sokakat toborzott az első keresztes hadjáratban való részvételre; II. Orbán pápa 1096-ban személyesen is megfordult e városban ugyanezen okból.) A köré gyűlő – szerzetesnek és apácának jelentkező – sokaság miatt kényszerült végleges helyet találni az őt követőknek. A környező földesúri birtokok határán lévő erdő biztonságos környezetet jelentett a kiépülő apátság részére. Robert életének utolsó tíz évét Anjou, Poitou, majd Aqiutánia és Berry útjain töltötte számos új szerzetesi közösséget alapítva. 1115-ben, amikor utoljára tért vissza Fontevraudba, egy nőt tett meg főapáttá. Pétronille de Chémille személye ellen tiltakoztak az egyházi méltóságok, de II. Callixtus pápa itteni látogatása során személyesen erősítette meg őt pozíciójában, felismerve a kereszténység gyökereihez visszatérni kívánó reformmozgalom erejét és jelentőségét. Erre hivatkozva az apátnő a rend általános vezetőjévé nyilvánította magát és utódait, így Fontevraud szabályzata meghatározóvá vált több Benedek-rendi kolostor számára. E korban teljesen magától értetődő volt a kettős (férfi és női) kolostorok szerveződése – már a VI. századi Egyiptomban, Írországban a IX. században, majd spanyol földön a XI. században is így létesültek bencés kolostorok; hazánkhoz közel a bajor Chiemsce, Sceon kolostorai szolgálnak erre példaként. (1789-ig, a francia forradalom kitöréséig 36 apátnő állt a közösség élén; többségük a különböző királyi családok leszármazottjaként.) A szerzetesek és apácák száma rövidesen meghaladta a 2000-et, de egyes források szerint elérte az 5000 főt is. (Az alapító 1116 februárjában halt meg; a népszerűsége ellenére valójában soha sem kanonizált „szent” ereklyéit Martigné-Briant-ban helyezték örök nyugalomra.)

Fontevraud egyedi példaként négy kolostor együtteséből állt össze; a férfiak a falakon kívüli Szent János konventet lakták, a házfőnök természetesen az apátnő irányítása alatt állt. A többi háromban nők éltek; a Nagy Kolostorban kizárólag a „szüzek”, akik feddhetetlen életet éltek, s az alapító akaratának megfelelően egy zárt, elmélkedő közösséget alkottak. A Magdolna konventet olyan „bűnbánó” lányok és házas asszonyok – akár özvegyek voltak, akár nem – lakták, akik a világtól visszavonultan kívántak élni. A Szent-Lázár rendház pedig a betegeké és a leprásoké volt.

A XII. század elejétől fogva az apátnő hatalma közvetlenül a pápától függött. A püspöki igazságszolgáltatástól függetlenül, lelkileg a Szentszéknek volt köteles megfelelni; ez az apátságot önálló monasztikus intézménnyé tette.

Az apátnő világi hatalma természetesen a mindenkori francia uralkodó törvényeitől függött közvetlenül. A királyi védelmet élvező apátság története során kiváltságokat és adókedvezményeket kapott. Később e különleges állapot révén ragadt rá Fontevraud-ra a „királyi apátság” titulusa, amely hozzájárult az apátság arisztokratikus jellegének megerősödéséhez.

A XII. században, Anjou virágzásának korszakában az apátság a Plantagenet család támogatását élvezte. Ekkor három – Anjou befolyásos arisztokrata családjaiból származó – apátnő irányította sikeresen a kolostor életét.

2.

„Ez a kolostor a korai Plantageneteknek, Anglia királyainak a Saint-Denis-e volt. (St.-Denis Párizstól északra fekvő egyházi központja a francia uralkodók temetkezőhelye volt évszázadokon át – T. G.) E királyi síremlékek látványa Anglia történetének legdrámaibb korszakát idézi fel. A tények formát öntenek a lélek, a viselet által. Milyen varázslatos ez! A művészetnek micsoda diadala ez, még ha az kezdetleges is!” (Godard Faultrier: Anjou műemlékei – 1840)

Tulajdonképpen a Fontevraud-i kolostor némileg kényszerből vált az innen – Anjou tartományból – Anglia trónjára került Plantagenet uralkodók végső nyughelyévé. A harmadik főapátnő, Anjou Matild II. Henrik király nagynénje volt. II. Henrik 1189-ben a közeli Chinonban halt meg, s földi maradványai valószínűleg azért kerültek ide, mert a nyári hőségben sietni kellett a temetéssel, s ez volt a legközelebbi uralkodói temetkezésre méltó hely. Felesége, Aquitániai Eleonóra 15 évvel később követte ide „urát”. Fiukat, Oroszlánszívű Richárdot 1199-ben temették ide: a legenda szerint őt a Szentföldről hazatértében – ahol keresztes hadjáratot vezetett – az osztrák (Wachau) Duna szakaszán tartotta fogságban egy földesúr váltságdíjat követelve érte Dürnstein várában.

A XIII. század közepétől Fontevraudban is hatott az a válság, amely az elmélkedő szerzeteket sújtotta, s amely tetőpontjára a „százéves háború” idején ért. Nem történtek újabb építkezések, helyreállítások, s az önellátásra képtelen rendházak lakatlanná váltak. A szerzetesek és az apácák gyakran visszatértek családjaik körébe; csupán a jelentős ünnepek alkalmával látogatva kolostoraikat. Az anyagi romlás magával hozta az alapelvek erodálódását is.

A százéves háború végeztével, a béke beköszöntével II. Ferenc király húga, a későbbi XII. Lajos király unokatestvére, Bretagne-i Mária reformálta meg a rendet; 1457-ben választották apátnővé. Azonban a közösségi élet lazasága miatt csupán száz év múlva vált e reform érzékelhetővé. 1491-ben, az akkor 22 éves Renée Bourbont választották fő apátnővé; az illusztris családból származó hölgy ekkor már a normandiai Caen város Szentháromság kolostorának is irányítója volt. A katolikus szerzetesrendek megreformálásának célja a közösségi élethez való visszatérés és a visszaélések elfojtása volt. Francia földön Fontevraud reformja szolgált mintaként a bencés apácakolostorok számára; támogatva mind I. Ferenc, mind a Szentszék politikai törekvéseit, amely növelte az uralkodó befolyását a kolostorok felett. Amikor Renée 43 évnyi uralkodás után, 1534-ben meghalt, mind lelkében, mind jellegében megújult Rendet hagyott hátra. Az őt követő mind a négy Bourbon hercegnő tevékenysége előremutató volt; a kolostor második fénykorát élte. Szellemi központként minden új ideára nyitottá vált, amit nem utolsósorban gazdag könyvtára fémjelzett. Természetesen fizikailag is újjávarázsolták az épületegyüttest a folyamatosan érkező hagyatékoknak és örökségeknek köszönhetően; még Medici Katalin is támogatta ezt a folyamatot 1567-es látogatása után. Ez idő tájt komoly küzdelmet kellett vívni a protestantizmus térnyerésével, hiszen e vidéken is sokan váltak követőivé az új irányzatnak, különösen Saumur környékén. A fanatizált légkörben mind Loiuse, mind Eleonore de Bourbon határozott fellépésével akadályozta meg a vérontást. 1611-ben a király Lucon püspökét, a későbbi Richelieu kardinálist küldte tanácsadóként az apácák közé, így „segítve elő” Louise de Bourbon-Levidan apátnővé választását. (Így értendő a királyi hatalomtól való függősége a kolostornak.)

1670-ben egy „nagyvilági” hölgy, Gabrielle de Rochechouart lett kinevezve a közösség vezetőjének az uralkodó által; valóságos udvartartás vette körül őt itt; családjának tagjai mellett művészek, írók és írónők Párizsból és vidékről. Az erős egyéniségi jegyekkel rendelkező „apátnő” kényelmes életfeltételeket teremtett maga körül.

„Akár esik, akár fúj, Fontevraud csak gyarapodik.” Az apátság vagyona a környező földek javaiból származott; mind természetben, mind pénzben megmutatkozó bevételekben. Magától értetődő, hogy egy ilyen hatalmas birtok adminisztrációja számtalan közreműködőt kívánt meg; a XVII-XVIII. századokban 80-100 fő között mozgott az alkalmazottak létszáma az orvostól és jogásztól a cipészeken, pékeken és kertészeken át a kézművesekig.

Fontevraud apátsága arról is híressé vált, hogy itt nevelték a legnemesebb családok – Platagenet, Valois, Bourbon – leánygyermekeit. De még őközülük is kiemelhető XV. Lajos király 4 leánya. 1738 június 6-án indult útnak Versailles-ból Viktória, Zsófia, Terézia és Lujza – öt, négy, kettő évesen, illetve 11 hónaposan – teljes bútorzattal és személyes holmival, hogy 13 napos utazás után érkezzen meg neveltetésük színhelyére, ahol fogadásuk alkalmából 230 teríték volt szükséges az asztalokon. A helyi arisztokrácia részvételével zajló ünnepséget tűzijáték zárta. (A lányok nehezen szokták meg a korábbi életvitelükhöz képest szerény körülményeket; mind megbetegedtek, a 17 hónapos Lujzát emiatt például sietve megkeresztelték.) Mégis a hercegnők később szívesen emlékeztek vissza itteni neveltetésükre. 1744 őszén azonban a 8 éves Teréz meghalt, anélkül, hogy viszontlátta volna szüleit. 1747-ben a király ideküldte J. M. Nattier festőművészt, hogy portrét készítsen három lányáról. A lányok visszatérte után a királyi udvarba, XV. Lajos neveltetésük színvonalának elismeréseképpen minden általuk használt bútorzatot, textíliát stb. a kolostorra hagyott.

3.

A francia forradalom idején az egyházi intézményeket felszámolták, így az apátság épületeinek egy részét is elbontották – a környék lakóházainak falában mindmáig megtalálhatóak az innen származó kövek. 1804-ben I. (Bonaparte) Napoleon börtönöket hozott létre a kolostorokban; Fontevraud is e célra szolgált mintegy 150 éven át. A rabok – kiköltözésük előtt – helyreállították az épületeket eredeti rendeltetésüknek megfelelően. 1963 óta turisztikai célokat szolgálnak e hatalmas építmények.

A XVIII. századi külső bejárat után a hagyományos bencés terv alapján emelt Nagy Kolostorba (Grand-Moutier) lépünk, amelynek északi oldalát a templom, keleti oldalát a káptalani terem és a közösségi csarnok, déli oldalát a refektórium és a konyha, keleti oldalát pedig az apácák lakóterei foglalják el. Az alapítástól fogva, az apácák jelentős létszáma okán hatalmas épületeket kellett emelni itt.

A templom nyugati homlokzatához lépcsők vezetnek le; már kívülről is értékelhető a román stílusú építészet e remekműve. Lenyűgöző belépni e belső térbe; a 87 méteres hajóhosszt négy csegelyes kupola fedi le, amelyek keleties eredetre utalnak – nem véletlenül, hiszen a keresztes hadjáratok időszakában emelték ezeket. Nyilvánvalóan az egyszerű emberek lelkesítésére helyezték a hajó középső terébe a Plantagenet család kiemelkedő tagjainak (Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János feleségének stb.) életnagyságúnál némiképp méretesebb síremlékét. Három közülük festett kőből; a negyediké, Angouleme-i Eleonoráé fából készült. (Szerencsésen átvészelték a Forradalom időszakát; az angol kormány időről-időre megpróbálta átszállíttatni őket a Westminster Apátságba – 1866-ban III. Napóleon felajánlotta ezt Viktória királynőnek, de a franciák ellenállásán elakadt e kísérlet. A XIX. században voltak olyan ötletek, hogy az Evraud-i torony aljába helyezzék e síremlékeket, természetesen „korszerű” restaurálás után.) A kereszthajó feletti ötödik kupola különösen egyéni és impozáns megoldású. A szentély egyszerű körüljáróval és három, félkörben elhelyezett kápolnával rendelkezik.

A nagy kolostor kerengőjét övező kettős oszlopsor kialakítása a normann korig nyúlik vissza. A XVI. században emelt gótikus ívek már reneszánsz elemekkel bővültek – ezek mentén sétálhatunk a káptalani teremig; a reneszánsz építőművészet gyönyörű hagyományait mutató bejáraton át léphetünk be e térbe, amely Fontevraud legszebb helyisége. Thomas Pot alkotta a terem 10 freskóját 1565-70 között; Krisztus és Szűz Mária életének jeleneteiből. Nem mellékesen érdemes a terem kockás kőpadozatára is figyelmet fordítanunk. Egy reneszánsz pulpitus mellett az apátság fából faragott makettje található még itt.

A közösségi terem volt az apátság egyedüli fűtött helyisége. Az egész apátság legérdekesebb helyisége azonban az úgynevezett Evraud-torony; amelyet egyesek egy bizonyos Evraud nevű bandita lakóhelyének; temetői kápolnának, illetve hal és hús füstölésére alkalmas építménynek véltek. Eredetileg azonban az apátság konyhájának épült ez a – mind méretében, mind szerkezetében – egyedülálló épület. A piramis alakú masszív, barna építmény elüt az őt körülvevő épületektől; belső terét nyolc apszisos ív határolja, amelyek mindegyikében külön-külön lehetőség nyílt a bárányok vagy ökrök nyárson forgatására az apátságban étkezők számának alapján; mindegyik külön kéménnyel rendelkezett.

A hálótermet a kerengő délkeleti sarkában leválasztható cellákkal tagolták; így tették kényelmesebbé az apácák számára. Eredeti faácsolatú, félköríves boltozatát mára betonnal erősítették meg.

Minden helyiségben lenyűgöző a középkori terek arányossága és harmonikus beosztása.

Fontevraud apátsága méltó arra, hogy a Loire völgyének közismert kastélyai (pl. Blois, Amboise, Chambord, Chenonceaux) mellett időt szánjunk megismerésére és fejet hajtsunk a középkori Anglia egyik kiemelkedő – e vidékről származó – uralkodó háza tagjainak síremléke előtt!

(Megjelent: 2005. október-novemberben, 3 részben)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Plantagenet család temetkezőhelye a Loire mentén – 1-3.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés