Olvasóim megszokhatták, hogy egyedülálló helyszínekre kalauzolom őket, s kedvem szerint elsősorban Közép-Európában, hogy bebizonyítsam számukra; egyáltalán nem szükséges egzotikus vidékekre – ráadásul egy vagyonért – utazniuk ahhoz, hogy életre szóló élményhez jussanak, akár természeti, néprajzi vagy műemléki jellegű az érintett nevezetesség.
Az elmúlt hetekben a szlovén Krka folyó menti látnivalókat mutattam be, most pedig az ezen ország legjelentősebb értékétől – a postojnai cseppkőbarlangtól – néhány kilométerre található predjamai vár következik. A Pivka folyó völgykatlanának szélén, kulturált tájon át jutunk el úti célunkhoz. A régészek e karsztvidék barlangjaiban elődeink mintegy 150 ezer évvel ezelőtti lakóhelyeire bukkantak. Már a rómaiak előtt is használt útvonalon a középkorban erre szállították a hegyvidék fáit a tengerpartra, hajóépítéshez szükséges elemekhez – innen ered az „árbocos út” elnevezés. A meredeken a hegygerincre felkapaszkodó út itteni szakasza az Adria és a Fekete-tenger közötti vízválasztón vezet át, amely után hirtelen, s közvetlenül egy sziklafal övezte mélyedés oldalában tűnik elénk egy középkori vár.
A vár alatti barlang
Szerte Európában különböző évszázadokban emelt számtalan szépséges vár és erődítmény van; ezek többsége utak kereszteződésében, völgyek ellenőrzésére – többnyire kiemelkedő helyen, hegytetőn vagy vizekkel övezve – épült. A predjamai vár kivétel; éppen ellenkezőleg az elrejtőzés mesterműve, a Lokva patak feletti karsztvidék 123 magas, függőleges sziklafalának barlangnyílásában kialakított „fészek”. Természetes közegbe emelt, egykoron biztonságos menedék. A sziklafalba, a karszt föld alatti világába több természetes bejáraton juthatunk be; egymással összeköttetésben áll az 570, illetve 433 méteres magasságokban nyíló járat – a vár mögötti barlangrendszer 140 m mély. Az eddig feltárt 7500 járatot évmilliók alatt formálta ki az eltűnő és felbukkanó Lokva folyó. A föld alatti Lokva a 13,5 km-re fekvő Vipavába torkollik, vize az Adriába jut. A Pivka folyó a Postojnai cseppkőbarlangból a sokkal távolabbra fekvő Fekete-tengerbe ömlik.
A legrégebbi ismert ábrázolás (1605)
Aki szeretné bejárni e titokzatos föld alatti világ egy részét annak útja a vár előtti ösvényen vezet a 25 m-es mélységbe, a kiépített „Lóistálló” elnevezésű járatba, amelyet a várurak a középkorban ténylegesen e célra használtak. Közvetlenül a bejárat mögött, baloldalon egy nagy „ablak”, a Galamblyuk található, ahonnan lenyűgöző rálátás nyílik a 28 méterrel mélyebben eltűnő és újra felbukkanó Lokva vizére. A főjárat a Lóistállótól kelet felé kanyarodik, a következő szakaszon a falakat a 16. század látogatóinak aláírása tarkítja. Ezt az üreget örvények és erős vízsodrás formálta. Helyenként cseppköveket is felfedezhetünk. A keskeny, kiásott bejáraton keresztül a „Nagy terembe” léphetünk, amely egy törésvonal mentén alakult ki, s így leszóródott szikladarabokkal van tele. Innen több járat indul; két alsó és egy felső részbe vezethet utunk. (A vár megtekintése mellett érdemes a barlangrendszert is bejárnunk, de ehhez előzetes bejelentkezés szükséges a postojnai barlangot üzemeltető cégnél; s persze időigényes is; mindemellett világító eszközöket s vízálló öltözetet bérelhetünk a helyszínen.)
A vár első változatában a 12. században minden bizonnyal állhatott – egyes feltételezések szerint azonban már évszázadokkal korábban belakták a barlang száját. Írásos forrás a 13. század második feléből említi mint folyamatos konfliktusok tárgyát Aquileia pátriárkái és Görz grófjai között. Valójában a terület az Adria parti Aquileia közigazgatási körzetéhez tartozott és lovagi családok tagjai uralták. Az elhunyt I. (Barlangi) Ulrik fiai; Henrik, Gottfried, II. Ulrik és Bertold egy-egy birtoktestet kaptak 1276-ban III. Gebhardtól a környéken; két évvel későbbre datálható a vár írott említése. A korabeli dokumentumokból számos más Aquileia-hoz kötődő uraság ismert; 1300-ban a vár minden földjével és tartozékával hűbérbirtokként a már említett Ulrik fiának, Bertoldnak a tulajdonába került. 1327-ben a pátriárka három itteni birtoktestet adományozott Attems Bertoldnak:
„tres mansos sitos in villa de Foramine”.
2.
Rekonstrukciós rajz (1570 körüli állapot)
Kilátás Erazmus barlangjából
1327 novemberének végéről még egy fontos forrásunk származik; noha ez nem közvetlenül az itteni várról szól, inkább a korabeli kaotikus viszonyokat mutatja. A dokumentum a pátriárka azon erőfeszítéseiről szól, hogy az úton lévőknek nagyobb létbiztonságot nyújtson az illetékességi területén. Egy 14. század végi iratból tudjuk, hogy a Vipavát birtokló Della Torre család tagjai Gorizia uraival és az ő hűbéreseikkel Monfalconéban gyülekezve elfogtak egy ellenséges főurat és Jama várába zárták. A környék anarchikus viszonyai között jellemző, hogy az egymás ellen felvonuló földesurak fogságba ejtett rabjaikat is ide zárták, amíg váltságdíjat nem kaptak értük. Ausztria hercegei birtoklásának időszakában rablók és tolvajok búvóhelye volt a vár, s a pátriárka semmit sem tudott ez ellen tenni; végül 1398-ban Aquileja csapatai az álnok német gonosztevőkre és zendülőkre támadtak, elűzve őket e vidékről, felgyújtva Jama várát. Az ezt követő fegyverszünetet Gorizia (Görz) vazallusai biztosították; közöttük voltak a kelet-tiroli Lienzből származó lovagok is – néhány évtizedig birtokolták a várat; leszármazottaik a Luegger családnevet viselik. 1463-ban egyikük, Miklós – az osztrák Frigyes császár parancsára – levert egy felkelést csapataival Triesztben, fogságba ejtve a polgárok egy részét, Duino várába (ld. majd következő írásunkat) hurcolta őket, és kifosztotta házaikat. Ezért a ’sikeréért’ Frigyes császár Trieszt urává tette, de az elkövetkezőkben Miklós oly szörnyű kegyetlenségeket követett el a polgárok ellen, hogy az uralkodó végül helyére a vejét, Nicolas Ravbart állította, Laibach (Ljubljana) későbbi híres püspökének, Kristófnak az apját.
Erazmus lovag
Predjama legismertebb tulajdonosa Erazmus lovag volt, aki Mátyás király korában élt itt. Az önfejű és büszke Erazmus a III. Frigyes Habsburg uralkodó és Mátyás királyunk közötti konfliktusban az utóbbit támogatta fegyveres erővel is. Miután a császár lefejeztette egyik barátját, Erazmus vitába keveredett és megölte az uralkodó egyik rokonát. Predjama várába húzódva az osztrák kereskedelmi karavánok ellen indított rablótámadásaival zaklatta ellenfeleit. Erazmus halálának körülményeit egy Valvasor nevű történetíró örökítette meg részletesen – igaz a történtek után mintegy 100 évvel – 1689-ben; a legenda szerint üldözőit a hóban talált lábnyomok vezették a vár alá. Egy évig tartó ostrom kezdődött, katapultokkal kőgolyókat lőttek a védőkre, miközben Erazmus 1484 húsvétján sült ökörfalatokkal és frissen szedett cseresznyével kínálta ellenfeleit, hogy megmutassa az ostrom felesleges voltát. (A friss gyümölcshöz a vár mögötti barlang titkos kijáratán át jutottak a védők.) Erazmus végzetét egy árulásra hajlandó szolgája jelentette, aki hajlandó volt gyertyával jelzést adni arról, hogy ura mikor ’látogatja meg’ azt a helyiséget, ahová a király is gyalog jár… s akkor a golyósorozat által leomló kövek kioltották a rablólovag életét. (A középkori várépítészetben kevésbé járatosak számára eláruljuk, hogy ezen helyiség általában a vár falának külső oldalán épült, így lehetett ’lég- illetve vízöblítéses’ a vizesárok felett – Predjama esetében ez a barlangba folyó Lokva vizét jelenti – ráadásul jellegénél fogva itt a legvékonyabb a fal.)
Erazmust a leírások szerint a vár előtti térségen, a korabeli Mária templom közelében temették, a legenda szerint kedvese sírjára hársfát ültetett, melynek vastag törzse még ma is a helyszínen áll (a parkoló közelében).
Jelenlegi formáját a vár 1570-ben kapta Hans Kobenzl – egy régi karintiai nemesi család sarja – megrendelésére. A XIX. század elején a Coronini grófi család lakta, majd 1846-ban Windischgratz herceg vásárolta meg. A predjamai fal mögött húzódó rejtett kijáratot a XVII. század elején befalazták, mert tolvajok rendszeresen belopóztak a várba és elvitték az értéktárgyakat. Barlangászok 1945 után nyitották ki újra ezt a járatot.
Az egyedülálló erődítményt az 1990-es években 16. század végi állapotában állították helyre; eltávolítva a későbbi átalakításokat. A munkálatok során a pincében a 16. században elrejtett kincsre bukkantak, amely a Ljubljanai Nemzeti Múzeumba került.
A vár látogatásakor az egyes helyiségekben ne számítsunk túl sok muzeális látnivalóra, berendezési tárgyra; egyrészt, mert gyakorlatilag az egész épületegyüttes fűtetlen és kifűthetetlen is volt, másrészt inkább az egésznek a karaktere egyedülálló. A bejárati kaputól jó néhány emeletet mászhatunk, mire feljutunk a barlang torkolatáig, s innen visszatekintve érezhetjük, miért is volt szükség évszázadokkal ezelőtt e hely kiépítésére.
(Megjelent: 2005. július-augusztusban, 2 részben)
Hozzászólások