Pomposa kultúrtörténeti emlékei
1.
Ha az utas Itália délebbi tájai, Róma felé veszi az útját, Velence után két lehetősége nyílik a továbbhaladásra. A rövidebb és gyorsabb útvonal a Padova-Bologna-Firenze autópályán vezet, a hegyvidéken gyönyörű tájakon át, ez azonban az Appenninek emelkedőin a hatalmas kamionforgalom miatt helyenként zsúfolt. A másik lehetőség az Adria nyugati partvidékén nyílik Rimini irányába, keresztezve a Pó folyó deltatorkolatát. Cesenától Perugia felé gyorsút visz át az Appenninek magaslatain, vagy Ancona felé haladhatunk a tengerparti autópályán.
Mi most a Pó deltavidékének „gyöngyszemét” javasoljuk pihenőhelyül a hosszabb utazás közben. Velencétől délre a 309-es főútra (Via Romea) érdemes rátérni, amely a lagúnavidék töltésén halad helyenként, nyugat felől pedig a középkorban elterelt Brenta folyó határolja. (Ez formálta ki Velence főútjának – Canal Grande – a nyomvonalát egykoron.) A lagúnavidék legdélebbi települése Chioggia városa, ahol – ha időnk engedi – szintén érdemes néhány órát eltölteni. (A csatornákkal szabdalt város, ha nem is képes teljesen „pótolni” Velence élményét, már csak az idelátogató kevesebb turista miatt is kellemes.) A Via Romeáról annyit érdemes tudni, hogy ez is meglehetősen nagy forgalmú út – főleg teherautósok használják Velence kikötőibe tartva -, mégis jól lehet haladni rajta, mert a lagúnavidék és a síkságot keresztülszelő egyéb vizek miatt lényegesen kevesebb kereszteződés lassítja a forgalmat, mint más vidékeken. Az Ádige folyó torkolatának átlépése után természetvédelmi területre érünk, Itália legjelentősebb folyóvize, a Pó éri el itt – számtalan ágra szakadva – az Adria vizét. A folyótól délre – egy szigorúbban védett természeti terület határán – egyszer csak egy gyönyörű, téglából épült templomtorony bukkan elő a síkságon, majd a körülötte álló középkori épületegyüttes is szemünk elé tárul.
A templom homlokzata és a harangtorony
Nem tudjuk bizonyosan, hogy mikor telepedtek meg a bencés szerzetesek ezen a vidéken – valószínűleg a 7. században -, írásos forrás 874-ben említi először Pomposa nevét. VIII. János pápának egy irata rögzíti, hogy az apátság – „Monasterium Sancta Mariae in Comaclo, qui Pomposia dicitur” – közvetlenül Róma fennhatósága alá tartozik, s független a közeli Ravenna püspökétől. Ez az első történelmi dokumentum csupán az egyike azoknak, amelyek Róma és Ravenna konfliktusára utalnak. Ez nem csupán e hely kulturális és spirituális jelentőségét jelzi, hanem gazdasági és kereskedelmi eredményességét is. Azokban az évszázadokban az apátság kivételes földrajzi helyzetet élvezett. Az Észak-Európából a Szent Városba tartó forgalmas útvonalon erre haladtak a zarándokok is. A Pó két ága között fekvő település a szárazföld belseje felé irányuló folyami kereskedelem elosztó helye volt. Az apátság annak a termékeny mezőgazdasági területnek a központjában épült, amelyet a Pó deltavidéke övezett, közel a jelentős Comacchio környéki sótelepekhez, amelyek birtokaihoz tartoztak a 10. században. Így nem véletlen, hogy III. Ottó császár 1000-ben megerősítette az apátság függetlenségét, amely elősegítette a következő évszázadban azt, hogy – számtalan adománynak és hagyatéknak is köszönhetően – a közösség fénykorát élhesse meg. A 100 főre emelkedő lélekszám új épületek felhúzását igényelte, ezek közül azonban már több nem áll manapság; a kerengő, könyvtár, hálóterem. Más, környező épületek munka-, illetve tanulóhelyek voltak. A különálló „Józan Ész” palotája a szerzetesek igazságszolgáltatási tevékenységére szolgált a birtokaikon élő lakosság felett.
Pomposa gazdasági virágzása 1152 után kezdett hanyatlani; ekkor – a Pó tragikus áradását követően – megváltoztak a földrajzi adottságok; a folyó deltája északabbra helyeződött át, Pomposa „szigete” elmocsarasodott, elzárva a települést a folyami kereskedés lehetőségétől.
Természetesen ez egy hosszú és lassú folyamat volt, a földek termékenységének csökkenése, a malária megjelenése megnehezítette az itteni megélhetést – 1300 körül az egykor százfős szerzetesi közösség létszáma mindössze tucatnyi. Ráadásul az apátság irányítása átkerült Ferrarába, az ottani, újonnan épült Szent Benedek kolostor vezetőinek kezébe, s Pomposa értékei is fokozatosan odavándoroltak. A kolostor sorsát 1653-ban X. Innocent pápa dekrétuma pecsételte meg; 1671-ben lakatlanná vált, miután elhagyta utolsó szerzetese is. Az épületegyüttest 1800-ban egy helyi földbirtokos család vásárolta meg, hogy innen szervezze gazdasága működését.
Évszázadok alatt számtalan kiemelkedő személyiség fordult meg az apátság falai között, a legfontosabbak közülük Szent Guido, az 1000. év körül több mint negyven éven át szolgált itt apátként, illetve a szerzetes Arezzoi Guido. Szent Guido alatt élte fénykorát az apátság, köszönhetően az ő okos irányításának és hasznos kapcsolatrendszerének a kor hatalmas személyiségeivel. A császártól függetlenséget, a pápának kiváltságokat és adományokat kapott. Az apátság ez idő tájt nemcsak épületekkel, hanem művészi alkotásokkal is gyarapodott, a kor legjelentősebb spirituális központjai közé emelkedve. Arezzoi Guido fiatal korában érkezett e falak közé, s e termékeny szerzetes életét a zene tanulmányozásának szentelte; az ő nevéhez fűződik a világszerte használt kottaírás rendszere.
Szent Guido 1046-ban halt meg, először Veronában temették el, majd császári parancsra tetemét Spira városába helyezték át, ahol imádkozók sokasága látogatta sírhelyét, így szentté avatták hamarosan. Az ő korához kötődik a ma is látható templom építése. Az első bazilikát Pomposában a 8. században emelhették, már akkor háromhajós alaprajzzal. Guido időszakában az átriumot megsemmisítették, s a templom belső osztását meghosszabbították; hét boltívről kilencre növelték, freskókkal borították a falakat, értékes márvánnyal és mozaikokkal burkolták a padlózatot. A Pó völgyi románkori templomépítészet példájaként szolgált később Pomposa számtalan más egyházi alkotás esetében.
A harangtornyot 1060 körül emelték; vaskos falai ellenére elegánssá varázsolják felfelé növekvő osztású és szélesedő ikerablakai.
2.
A templom főhajója
A tudósok úgy vélik, hogy Pomposa templomának első változata a 8. században épült; háromhajós, egy szentélyű bazilika alakban, a kor ravennai stílusában. Szent Guido irányításának negyven éve alatt bővült a templom jelenlegi méretére. A korábbi előcsarnok felszámolásával hosszabbították meg a templom terét; hétről kilencre növelve a hajók közötti ívek számát, majd freskókkal és értékes márvánnyal díszítették a falakat, s gyönyörű mozaikokkal burkolták a padlót. A Szűz Mária bazilika a Pó völgyének román templomépítészetében és festészeti stílusában irányt szabott az elkövetkező időkben. Giovanni di Vidor apátsága idején, a 12. században gazdagodott a templom két oldalsó szentélyével. A 14. században érte el díszítettségének csúcspontját; 1351-től a bolognai Vitale mester irányításával a szentéllyel kezdődően a korabeli legteljesebb és legérdekesebb vallásos festészeti ciklus borította a falakat a Pó völgyében.
A templom homlokzata előtti átrium falaira a legnagyobb egyszerűség a jellemző; a téglafalazatot a vörös és sárga téglák, terrakotta és majolika váltakozása színesíti; ennek titka azóta is tudományos és művészeti tanulmányok forrása. A kutatók egyetértenek a díszítések keleti eredetében; különösen a kétoldali körkörösen áttört griffmadárral díszített stukkó perzsa származásában, amelyek az életfát szimbolizálják; ennek külső, terrakotta pereme pedig szír eredetű a feltételezések szerint. Keleti hatásnak vélik a homlokzat egészének horizontális díszítő csíkozását is.
Kút az egykori kerengőben
Amíg az átrium homlokzata meglehetősen távoli kultúrkörből eredő díszítésekkel lett ellátva, a harangtorony a helyi kulturális kontextusba illeszkedik; a már említett, felfelé gyarapodó osztású ikerablakok mellett, a puritán téglafalakat terrakotta keretezés díszíti az egyes szintek között; s itt is keleti stílusú majolika, gömbölyű tálak vannak elhelyezve dekorációként a falban.
A templom belső terére a ravennai-bizánci művészet egységes megjelenítése a jellemző. Rögtön feltűnik a padlózat mozaik és márvány burkolata; melynek egy része bár a 6. századból származik, mégis egységesnek tekinthető a későbbi, középkori beillesztésekkel. A templom falát teljesen betöltő freskók szintén korszakos jelentőségűek. Az 1351-ben festett, apszist borító festmény az áldásosztó Jézust ábrázolja szentek és angyalok között; jól felismerhető közöttük a Madonna, Szent Guido és András apát, aki a festmény készültének idejében ált az apátság élén. A hajókat díszítő freskókat a déli oldalon, a diadalív fölött kell elkezdeni „olvasni” a homlokzati falig, majd onnan visszafelé az északi fal felső sorában; tovább ugyanígy a déli fal alsó sorától folytatódnak a történetek. Az Utolsó Ítéletet ábrázoló freskó természetesen a bejárati fal belső oldalán található. A szakértők egy része úgy véli, hogy a freskóciklus egészének a bolognai Vitale mester volt a kiötlője. Fantasztikusak a korabeli geometrikus motívumok is a szentélyekben.
Szenteltvíztartó
Az apátság elpusztult épületeiből, illetve a templomból származó kőfaragványokat, terrakottákat, márványdarabokat külön kiállításban tekinthetjük meg; a 6. századtól a 19. századig „utazhatunk” segítségükkel. (Csak azoknak javasoljuk e kiállítás megtekintését, akik képesek elmélyülni egyenként e rendkívül érdekes anyag dekorativitásában.)
A templom mellett érdemes felkeresni a káptalani termet, annak festészeti díszítéséért. Hosszú ideig a híres mesternek, Giottonak tulajdonították e freskókat; újabban egy őt szorosan követő helyi festő alkotásainak tartják a falakat díszítő programot. A terem falainak teljes terét borítják a festmények; egy pompás Keresztre feszítés, Péter és Pál apostolok ábrázolása, a helyi szentek – Benedek és Guido, és a különböző szentek; mind kivételes kifejezőkészséggel „megáldva”.
A bazilikához csatlakozó refektóriumot 1316 és 1328 között festették újra. Az új ciklus kétségkívül leghíresebb freskója az, amely a hátsó falat díszíti, oszlopokkal három részre osztottan. A középső rész Jézust ábrázolja a Madonnával és Keresztelő Jánossal kétoldalt; a már említett helyi szentekkel (Benedek, Guido) övezve. A bal oldali Utolsó Vacsora ellenpárja Pomposa múltjának híres történetét meséli el; amikor Gebeardo, Ravenna püspökének itteni látogatása alkalmából borrá változott a víz – őt itt temették el a hagyományok szerint. E nagyméretű freskóról azt gyanítják, hogy Riminiből jött festők voltak alkotói.
A „Józan Ész” palotája
Az apátság épületegyüttesének igen érdekes eleme a 11. században épült „Józan Ész” palotája, amely az apátság ezer évvel ezelőtti jelentőségét bizonyítja a tulajdonában lévő földek lakossága feletti ítélkezésben.
A puritán tömegű, kétszintes épületet elegánssá varázsolják oszlopsorai, amelyek mindkét emeletét díszítik és feltehetően velencei hatást sugalmaznak.
1396-ban, Bonaccorso apát idején alakult ki végleges formája e palotának.
Búcsúzóul a Pó síkság építészeti gyöngyszemétől, az egykori kolostor kerengő középpontjában egy gyönyörű, faragott kőkorsóval díszített kútkávában gyönyörködhetünk.
(Megjelent: 2004. júliusban, két részben)
Hozzászólások