13.
A családi temetkezőhelynek szánt épület a muzulmán építészet jegyeit is magán viseli, de tervezésében és dekorációjában bizánci normákat követett. György saját mozaikművészeket és ikonfestőket alkalmazott, s Palermo második leggazdagabb mozaikdíszítésű egyházi épülete maradt ránk. Ehhez a templomhoz kötődik az úgynevezett martorana gyümölcs, amely jellegzetes szicíliai édesség. A hagyományok szerint készítése a középkorra nyúlik vissza, amikor minden egyes kolostor, konvent különféle édességek előállítására szakosodott. A hagyományok szerint Mindenszentek időszakában, november elején készítették az itteni bencések a különböző gyümölcsök formájára mintázott és színezett marcipánt. (Manapság már nem csupán gyümölcsformában készítik ezt a mandulával ízesített édességet; a fantáziadús alakzatok a vitorláshajóktól a mindennapokból vett életképekig terjednek.)
A városban barangolva, ahogyan Goethe írta, a főútvonalak mentén könnyű tájékozódni, de azokról letérve már bajosabb dolgunk akad, s nem csupán az útirány meghatározásában. A magányosan, kettesével-hármasával sétáló turistákra könnyen rátámadhatnak a helybeli zsebmetszők. Legyünk nagyon óvatosak, ne maradjon le senki csoportjának tagjaitól még képeslapvásárlás céljából sem; egyéni szabadidőről pedig ne is álmodjon Palermo „sűrűjében”! Bár számos rendőr látható az utcákon, sőt civil ruhában is próbálnak vigyázni ránk, aki zsebtolvajlásból él, az többnyire mestere „szakmájának”. A sikátorokba be-bepillantva rögtön látjuk ennek okát; a mérhetetlen szegénységet.
A belváros további látnivalói közül elsősorban a tengerparti kikötőöböl környékén, az egykori arab, La Kalsa negyedben találhatóakra hívjuk fel figyelmüket; már Goethe említi 1787-ben a Botanikus kertet, amely ideális helyszín 1-2 órás sétára, pihenésre: „Csöndes és boldog órákat töltöttem a rév közvetlen közelében a közkertben. Szabályos, mégis tündériesen hat; csak nemrégiben ültették, mégis a régi korokba vezeti vissza az embert. Citromfasorok boltozódnak kedves lugasokká. Oleanderfalak csábítják a szemet, ezer és ezer piros, szegfűforma virággal ékesen. A sík terület fölött pad emelkedik, onnét áttekinthető ez az egész, csodálatosan egybefonódó tenyészet, s a szem végül a nagy medencén pihen meg, melyben ezüst- és aranyhalak mozognak bűbájosan. A növényzet zöldje számunkra szokatlan árnyalatú, részint sárgásabb, részint kékesebb, mint nálunk. Hanem aztán az egésznek a legcsodálatosabb bájt az erős pára kölcsönözte; ez itt kivétel nélkül mindent eláraszt, mégpedig oly sajátságosan, hogy az egymástól csak pár lépésnyire levő dolgok is éles világoskékben válnak el egymástól; ilyesformán eredeti színüknek jóformán nyoma vész, vagy legalábbis kékes árnyalással dereng szemünk elé.”
Megpihenhetünk más közparkokban is a tengerpart közelében; egy részük helyét a II. Világháború idején a szövetségesek bombatámadásai szakították ki a sűrűn beépített utcahálózatból. Ifjú párok gyakran fényképezkednek e parkok egzotikus növényzete előtt. A Garibaldiról elnevezett park sarkán áll a helyi gótikus stílusnak is nevet adó Chiaramonte család erődszerű palotája. A tartomány képzőművészeti gyűjteménye is hasonló főúri palotában (Palazzo Abatellis) nyert elhelyezést. A döntően 13-16. századi alkotások közül kiemelkedő értékű egy Halál diadala freskó, Aragóniai Eleonóra gyönyörű márványportréja, a dalmáciai szobrász, Francesco Laurana alkotása, s Antonello da Messina Madonna gyermekével festménye.
14.
Palermóban a XVII-XVIII. században az építészetet a város szenátusa mellett a nemesség és a szerzetesrendek megbízásai éltették. A nagy nemesi családok még Európa más királyságaihoz mérten is páratlan, fényűző palotákat építtettek. Aki kedveli a barokk egyházi és világi épületeket, itt igazán válogathat közülük. A belváros két, egymást metsző főútját azért tervezték1600 körül, hogy ezek mentén emeltesse a nemesség új palotáit. A metszőpont négy sarkán alakították ki a Quatro Canti-t, a négy évszakot szimbolizáló szökőkutat, felettük Palermo négy védőszentjének szobraival – érdekességként említem; mindahányan nők…
A Cuba
A belvárost elhagyva még további normann kori, de arab stílusban emelt műemlékeket kereshetünk fel. Itt most kettőt emelek ki közülük: a Leprások Szent Jánosának (San Giovanni dei Lebbrosi) szentelt templom az egyik legkorábbi normann épület, amelyhez 1150 körül, 70 évvel később építettek leprakórházat. Ennél sokkal érdekesebbek a XII. században a normann uralkodók nyári rezidenciáiként emelt paloták (Cuba, Zisa) maradványai.
A víz és parkok kerítette épületek kellemes enyhet nyújthattak a nyári melegben. Ezeknek a kéjlakoknak az építése a palotaépítészet észak-afrikai hagyományait folytatta. Ibn Jubay andalúziai muzulmán utazó feljegyzései szerint a várost úgy vették körül a királyi paloták, „mint igazgyöngyök egy nő nyakát”. A Zisa földszintjén egy szivattyúterem állt, amely az árkádokon át egy szökőkutas vízgyűjtőre nézett. A szivattyúterem volt az előterem. A fő fogadóterem egy második emeleti kilátószoba volt, amelyből be lehetett látni egész Palermót és a tengerpartot. Így könnyen érthető az egykoron az épület párkányzatát díszítő arab nyelvű szöveg:
„Mikor csak óhajtod, láthatod a legszebb birtokot
a világ legszebbik birodalmában: tengerek,
s hegyek uralják, csúcsait festi nárcisz és
…
Láthatod a zöldellő barázdát a szép mezőn
Csak bőség és vígság illeti
Ez a földi paradicsom tekinteted előtt.
Ez a Mosta’izz (dicsvágyó, ahogy II. Vilmos hívatta magát) és ez (a palota):
„Aziz” (ragyogó).”
A barokk kor különös emlékeihez tartozik a kapucinusok 1621-ben emelt kolostorának katakombáiban található, hátborzongató élményt és látványt nyújtó több ezer halott kézzelfogható közelségben felfüggesztett vagy fekvő sora. Férfiak, nők, szüzek, papok, katonatisztek, polgárok, gyermekek külön-külön folyosókon alusszák örök álmukat. Először a szerzetesek temetkeztek ide, majd a laikusoknak is megadatott, hogy itt tegyék „közszemlére” szeretteiket. Természetesen bővíteni kellett a föld alatti folyosórendszert egészen az 1880-as évekig, amikor hatóságilag tiltották be a további temetkezést. Ekkorra nyolcezerre volt tehető a tetemek száma…
Az elhunytakat négyféle eljárással „tartósították”; eleinte a holttesteket hermetikusan elzárt cellában terrakotta csövekből álló rostélyra helyezték, kb. 6-7 hónap múlva füvekkel aromásított borecetben megfürdették, majd kitették a napra, végül szalmával kitömték a teljesen kiszáradt testeket, ráadták ruháikat és a folyosók fülkéibe állították őket foglalkozásuknak és társadalmi helyzetüknek megfelelően csoportosítva. (A férfiakat, akiket ruházatuk jobban egyben tart függőlegesen, a hölgyeket, akik finomabb textilekbe öltözöttek, vízszintesen helyezték örök nyugalomra.) Egy másik eljárás során arzénba mártották a tetemet, amely ennek következtében megkövült. Hasonló módon, oltatlan mészben fürdetve az elhunytakat, ugyanezen eredményre jutottak. Az utolsó – és egyúttal egyedi – eljárás egy orvos különleges injekciósorozatához fűződik: egy kétéves korában elhunyt kislányt tartósítottak így; ő az Alvó Lányka. A legtökéletesebb állapotban maradt ránk…(A szomszédos köztemetőben nyugvó Tommaso di Lampedusa, A Párduc írójának síremléke lényegesen kevesebb érdeklődőt vonz…)
A városból dél felé kivezető főút néhány kilométeres szakaszát apró üzletek sora szegélyezi. Itt teljesen természetes, hogy az út mindkét oldalán a második sorban parkolnak le néhány percre autóikkal tulajdonosaik; hiszen csak a zöldségeshez vagy a halashoz ugrottak be, vagy kávét isznak, újságot vásárolnak – mit sem törődve az általuk őrületbe kergetett többi sofőrrel, nem is beszélve a 12 méter hosszú magyar autóbusz vezetőjéről…
„Palermóba mi az ide nyolc kilométerre levő Monreale híres dómjának és kolostorának kedvéért mentünk. A dóm belső tere minden bizonnyal a legszebb, mozaikokkal burkolt templombelsők közé tartozik: szépsége a fehérségében rejlik. Nem tarka, hanem nagyon finom, rajzos mozaikképek burkolják az egész belső teret. A szentély boltozatában lévő sötétkék ruhás, óriás méretű, fölemelt kezű Krisztus-figura minden művészi szépsége ellenére is riasztó, fenyegető. Ennek már semmi köze nincs a Hegyi Beszéd Krisztusához. A kolostorkert, az oszlopos kerengő, a csavart oszlopú kút egyenként is, együttesként is remekmű: az építészetnek a költészetig emelkedő magasságát hirdeti. Ezekre a helyekre eljutni nem könnyű, de elszakadni tőlük még nehezebb. A faluban egy kis bormérésben felejthetetlen jó, igazi szicíliai bort ízlelhettünk meg.” Borsos Miklós szobrászművész úti élményei közül származik ez az idézet – valóban a keresztény világ legszebbnek mondott templomához érkezünk.
Az „aranytemplom” egy kis települést koronáz meg az Aranykagyló öblöt szegélyező hegyek oldalában. Egykor a normann királyok vadászterülete volt itt, majd 1174 egyik reggelén II. Vilmos álmából felébredve közölte minisztereivel, hogy Szűz Mária személyesen kérte őt; építsen neki templomot abból a kincsből, amelyet apja, „Gonosz” Vilmos elvett az államkincstárból, és amelynek rejtekhelyét a Szűz megmutatja. Senkinek sem sikerült pontos választ találni arra a kérdésre, hogy az uralkodó miért alapított még egy érseki központot ily közel országának fővárosához. Az építést valószínűleg a sziget népének a keresztény hitre való visszatérítésének szándéka határozta meg. A klasszikus latin kereszt alaprajzú bazilika belső falait a valaha volt legnagyobb felületű bizánci mozaikdekoráció díszíti. Ugyanakkor az eddig megismert szicíliai normann műemlékek között ez kelti a legkevésbé bizánci hatást…
Számomra, puritán protestáns lelkületem ellenére, minden alkalom, amikor e templom falai közé léphetek, életem legnagyobb lelki élményei közé tartozik. Szemben állni a hét méter átmérőjű, fantasztikus kék leplében fölöttem magasodó Világbíró Krisztussal egyszerre felemelő és lenyűgöző…
15.
E helyszínen nem csupán a monrealei dóm mozaikjai varázsolják el az ide érkezőket. A templommal egyidős bencés kolostor kerengőjét díszítő 228 pár oszlop is csodálatos világot ölel körül. Guy de Maupassant francia író így mutatja be e helyet: „A csodálatos monrealei kolostor ellenben a kecsesség olyan érzését sugallja az elmének, hogy szinte örökre ott szeretnénk maradni… Az oszlopok kitűnő arányai, valamennyi hihetetlenül karcsú, könnyű, páronként egymástól mind különböző oszlop, egyik mozaik borítású, másik dísztelen, némelyik hasonlíthatatlan finomságú domborművekkel borított, másik egyszerű kőrajzzal, mely úgy fonja be, akár valami futónövény, a tekintetet csodálatra késztetik, vonzzák, elbűvölik, felkeltik benne azt a művészi örömöt, melyet a tökéletes ízlésű dolgok a szemen át a lélekbe vetítenek. Hogy is lehetne nem szeretni ezeket a kerengőket, ezeket a nyugalmas, zárt és úgy tetszik, arra kitalált helyeket, hogy mély gondolatok szülessenek az emberben, míg lassú léptekkel sétál a boltívek alatt!”
Palermótól nyugatra már lényegesen kevesebb turista jut el, mint a sziget keleti és középső felének látnivalóihoz. Mi azért induljunk el, s legalább röviden érintsük a nevesebb helyszíneket. Több, mint kétszáz évvel ezelőtt Goethe az alábbiakat írja le útinaplójában – pedig még csak április volt: „…abból is ízelítőt kaptunk, milyen mértékletesek ebben az országban. Lovászlegényünk ugyanis kis boroshordót szíjazott nyergére, olyasféleképp, ahogyan nálunk a markotányosnők szokták, s úgy látszott, van benne egypár napra való bor. Éppen azért nagyon elcsodálkoztunk, amikor odalovagolt az egyik vízköpő csőhöz, kihúzta a dugót, és vizet engedett a hordóba. Hamisítatlan német álmélkodással kérdeztük tőle: mit csinál? nincs há tele borral a hordócska? A legnagyobb lelki nyugalommal azt felelte rá, hogy csak kétharmadáig töltötte, és mert senki sem issza tisztán a bort, legjobb, ha előre összekeveri az ember, így a két folyadék jobban összevegyül, és különben sem biztos, hogy mindenütt találunk vizet. Közben a hordócska megtelt, nekünk meg, ha tetszik, ha nem, el kellett fogadnunk ezt az ősi keleti menyegzői szokást…”
„Libera et imunis” – szabad és sérthetetlen várossá nyilvánították a rómaiak Szicília meghódítása után Szegesztát. Hosszú időnek kellett eltelnie azonban eddig a település történetében. Az itteni ásatás a Földközi-tenger térségének egyik legfontosabb régészeti kutatása. Szegeszta a sziget egyik őslakó népességének, az elümoszoknak a legfontosabb települései közé tartozott. „Trója bevétele után néhány, az akhájok elől menekülő trójai csapat Szicíliába hajózott, és miután itt a szikanoszok szomszédságában letelepedtek, közös néven elümoszoknak nevezték őket. Városaik Erüx és Egesta.” (Thuküdidész) Kr. e. 397-ben – mint a punok szövetségesét – megszállták a szürakuszaiak, később lerombolták, s nevét Diceapoliszra változtatták. E görög elnyomás magyarázhatja azt, hogy az első pun háború idején az elsők között pártolt át a rómaiakhoz; ezt indokolhatta a trójaiak, elümoszok és rómaiak legendabeli közös származása is. Az V. században épült szegesztai templom a dór stílus egyik legjelentősebb építészeti emléke. Tetőzetének hiánya arra utal, hogy a templom építése a háborúskodások miatt Kr. e. 409-ben megszakadt, ráadásul az építkezés pikantériája, hogy a Szegeszta-beliek az elismerten ügyes szelinuszi építészekre bízhatták, hogy városuk legfontosabb elümosz kultuszhelyét egy görög templom monumentális formájával ruházzák fel – de ehhez szükség volt a két város közötti politikai és katonai enyhülés időszakára…
A segestai görög templom
„A segestai templom sosem készült el, és körülötte sosem egyengették el a talajt; csak ott simították el a földet, ahová az oszlopokat akarták lerakni: néhol ugyanis még most is megvannak a kilenc-tíz lábnyi lépcsők, és a közelben nincs magaslat, ahonnét kő és föld kerülhetett volna le. A kövek többnyire természetes helyzetükben hevernek, romokat nem látni közöttük. Az oszlopok mind állnak; kettő időközben ledőlt, de újra felállították. Lett volna talapzatuk? – ezt nehéz eldönteni és rajz híján kideríteni. Hol úgy látszik, mintha az oszlop a negyedik lépcsőfokon állna, akkor viszont a templom belső tere egy fokkal mélyebben volna; hol át van szelve a legfelsőfok, s akkor a dolog úgy fest, mintha az oszlopok alapzaton állnának; hol megint csak kitöltötték a közbülső térfokokat, s akkor ismét csak az első esetnél vagyunk. Építész jobban meg tudná határozni… A templom fekvése sajátságos: hosszú, széles völgy legvégében, magányos dombon, de azért még szirtektől körülvéve áll; messzi távolba nyúló táj fölött tekint el, de a tengernek éppen csak a csücske látszik onnét. Bús bőségben pihen a vidék: jóformán minden talpalatnyi hely megművelve, de ház szinte sehol. Virágzó bogáncsok fölött rengeteg lepke rajzott. Elszáradva még lábon állt a tavalyi vadköles, nyolc-kilenc lábnyi magasan, oly dúsan s látszólag oly rendezetten, hogy faiskolának nézhette volna az ember. Az oszlopok közt, mint valami erdőben, zúgott a szél, s a gerendázat fölött rikoltozva ragadozó madarak lebegtek…”
Goethe gyönyörű sorai a templomot és környékét mutatják be; jelentős középülete a városnak az északi fellegvár területén álló görög színház is, amely kb. kétszáz évvel a templom után épült. A restaurált térben ókori drámaelőadásokat tartanak – „Ezeréves színpad a világ klasszikusai számára”.
16.
Egykor tengerészek tájékozódási pontjaként hatalmas tüzeket gyújtottak éjszakánként azon a helyen, ahol ma 751 méteres tengerszint feletti magasságban Erice városa terül el egy háromszögletű fennsíkon. Nem véletlen, hogy a hajósok védelmezőjeként a Földközi-tenger e térségében lábát megvető minden nép tisztelte e helyet, s idővel a termékenység istennőjének – a föníciai Astarté, a görög Afrodité, a római Venus Erycina – székhelye lett. Bár a római korban elvesztette stratégiai jelentőségét, a szentélyt egy 17 szicíliai várost magában foglaló vallási szövetség élére helyezték.
A város megalit típusú hatalmas kőtömbökből összerótt falainak felső, befejező szakasza a normann és aragóniai korra vezethető vissza. A normann királyok idején végzett városépítészeti beavatkozások határozzák meg a mai városképet; a védműveken túl a szűk sikátorok és átjárók labirintusa. Aragóniai Frigyes, aki székhelyévé tette Ericét, 1314-ben építtette az Assunta templomot chiaramonte-gót stílusjegyekkel felruházva azt. E templom belső terében számos műalkotás mellett figyelemre méltó a Szent Kereszt kápolna katalán-gót csillagboltozatos mennyezete. Agostino Pepoli grófnak köszönhető a város angol stílusban kialakított parkja, de markáns épületegyüttes a „quartieri spagnoli”, a spanyol fegyveresek kaszárnyájának maradványa is a XVII. Század elejéről.
Castellamare del Golfo öblét már az erüxi (Erice) és szegesztai elümosz lakosság kereskedelmi központnak és kikötőnek használta. A késő középkorban a búza és más mezőgazdasági termények kereskedelmének védelmére erődítették meg. Egykori várát tonhalfeldolgozóként is használták. A Zingaro Tartományi Természetvédelmi Terület mediterrán növényzete szinte érintetlen oázis, ahol vadon nő a szentjánoskenyérfa, rendkívüli méretű törpepálmák, vad olajfa, és a jellegzetes macchia-bozót seprőzanóttal. Kora tavasszal egész réteket borít el a virágzó írisz és sárga viola, nárcisz és kalendula. San Vito lo Capo felé gyalogösvény vezet a hegyoldalon végig a természetvédelmi területen keresztül, gyönyörű kilátással a tengerpartra, ahol XVI. századi őrtornyok emelkednek.
Szicília nyugati partvidékének legjelentősebb kikötővárosa Trapani, Messinához hasonló adottságáról kapta ókori nevét. A görög Drepanon (sarló) elnevezés arra a földsávra utal, amelynek mindkét oldala kikötésre alkalmas feltételeket biztosított a messze földön hajózók számára. Legelőször a föníciaiak alakítottak ki itt kereskedelmi gócpontot, s hadikikötőt. A szegényes római kori régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a pun háborúk után a település válságos évszázadokat élt meg. A normannok idején különleges kiváltságokkal rendelkező királyi várossá vált. Majd évszázadokon át fejlődött a város; a környező területek lecsapolásának köszönhetően új városnegyedekkel bővült. Ezek mai is jól kivehetőek a muzulmántól a XVI. századig a település szerkezetében. Sajnos a második világháború szövetségesek által elkövetett pusztítások utáni újjáépítések is meghatározóak. A kikötő a várost nem csupán az Egadi szigetekkel és Afrikával, hanem számos európai és olasz kikötővel kapcsolja össze. A Pepoli Múzeum gyűjteményei közül kiemelkedik a helyi korallfaragó mestereké. A városon kívül kínál érdekes sétát a „sóút”, a sószárítókon és a Trapanitól Marsala felé vezető tengerpart mocsarain keresztül, útba ejtve a Sómúzeumot is Nubiában.
Az ókori Aegatest, az Egadi-szigetcsoportot a következő három nagyobb sziget – Favignana, Levanzo és Marettimo – mellett az aprócska Formica, egy elhagyott tonhalfeldolgozóval valamint Maraone alkotják. A két, szárazföldhöz közelebbi szigeten megtalálták az ősember településnyomait is; valószínűleg akkor még egybefüggő területek voltak. Az ókor egyik legjelentősebb történelmi eseménye zajlott a szigetek közelében; Kr. e. 241-ben itt fejeződött be az első pun háború – Róma fennhatósága alá került Szicília. Favignanán van Szicília legjelentősebb tonhalfeldolgozó üzeme (tonnara); minden évben turistalátványosság itt a hagyományos „mattanza” (tonhalölés). Az évszázados rítus szerint a késő tavasszal ebben a térségben gyülekező tonhalakat a csónakokról leengedett hálókkal csapdába hajtják, majd a tömegesen pánikba esett halakat egyesével leölik. Nem csoda, hogy újabban tiltják a halászatnak ezen „barbár” változatát; ugyan némi munkanélküliséget is jelent ez a korábban „tonhalvadászatból” élőknek…
A turistákat egyébként a kristálytiszta víz, a csend és a nyugalom vonzza e szigetekre. Érdemes megjegyezni, hogy a „Nagy Utazás” XVIII. századi résztvevői annak idején Szicília ezen térségébe nem igen látogattak el, Szegesztán túl Goethe sem járt…
„Itt vagy megcsináljuk Olaszországot, vagy meghalunk”, fordult Garibaldi 1860. május 15-én ezen szavakkal Nino Bixióhoz és a Landi tábornok által vezetett csapatokhoz. Garibaldi az „Ezrek” élén május 11-én szállt partra Marsalában megkezdve azt a hadjáratot, amely egész Dél-Itália felszabadítását hozta magával. Salemiben május 13-án, Garibaldi II. Viktor Emánuel nevében felvette a sziget diktátorának címét. Calatafiminél osszárium (csontház) emlékmű emlékeztet a Bourbon seregek felett aratott győzelemre; Ernesto Basile építész alkotása 1892-ből. Szegény szicíliaiak azt hitték, hogy ezen múlik boldogulásuk, vagyoni gyarapodásuk, jólétük…
17.
Trapanitól délre, a sziget délnyugati partvidékén érhető legjobban „tetten” az afrikai kontinens hatása; nem csupán természetrajzi, de kultúrtörténeti szempontból is. A Stagnone lagúna Szicília egyik leginkább magával ragadó természeti jelensége. A hajósok számára természetes menedék volt itt; a tenger bőséges és változatos halászzsákmányt kínált. Az i.e. VIII. században ide érkező föníciaiak a Földközi-tenger kereskedelmi útvonalait ellenőrző rendszer első katonai bázisát alkották meg itt. I. e. 397-ben éppen ezért tartotta fontosnak az akkori szürakuszai tirannosz, I. Dionüsziosz elfoglalását és lerombolását. Bár Mozia még lakott maradt néhány évtizedig, hamarosan más, közeli települések vették át egykori szerepét. A sziget egész felületét az ókori város romjai töltik ki. Az épületek maradványai mellett egy „szárazdokk” a legérdekesebb építmény itt; egy téglatest alapú mesterséges medencét csatorna köt össze a tengerrel – elképzelhető, hogy tengeri ütközetekre való felkészülésre is szolgálhatott -, lévén az egész település katonai objektum. Régészeti újrafelfedezése Joseph Whitaker angol kereskedő szenvedélyének köszönhető.
Szicília legnyugatibb pontját a Boeo-fokon egy oszlop jelzi; gyakorlatilag Marsala kikötőjében járunk itt. A Mozia lerombolását túlélő punok Lylibaeumot alapították itt – mai nevét az araboktól kapta (Marsa-Allah). A tengeri kereskedelem mellett gazdasági hírnevét a Marsala bor termelésének köszönheti e környék, ezt 1773-tól az angol G. Woodhouse vezette be a borpiacra, majd további korszerű pincészetek (például Ingham és Florio családok) sikere alapozódott erre.
A tenger felett meredeken emelkedő – körülbelül 50 méteres – fennsíkra építették a Megarából érkezők Szelinusz városának ősi magját, a Fellegvárat, melynek területén öt templom maradványai maradtak ránk. Nyomon követhetőek itt a szicíliai dór templomépítészet stílusváltásai. A templomok fenséges, hatalmas romjai, az erős falak és erődítések, a városnegyedek utcahálózatának nyomvonalai, a nekropoliszok egy i. e. V. századi görög városnak a szigeten egyedülálló, megismételhetetlen látványát kínálják. Szelinusz, az utolsó görög támaszpont lévén nyugat felé, szoros kapcsolatban állt a karthágói punok uralta területekkel és az elümosz városokkal. Az V. században még – egyedül a görög kolóniák közül – a punok szövetségeseként fellépő szelinusziakat i. e. 409-ben tizedelték meg a karthágóiak, mivel ekkor azok Szürakusza oldalán léptek hadba. A települést végleg i. e. 250-ben a római hatalom közeledtével rombolták le a karthágóiak.
„Az új Girgenti az ősi fellegvár területén fekszik; elég tágas terület ez ahhoz, hogy lakosságot fogadhasson magába. Ablakainkból ráláttunk a messze nyúló, széles hátú enyhe lejtőre, melyen a régi város állt; most csupa kert és szőlő; zöldjük alatt alig-alig sejteni már a hajdani nagy és népes városnegyedek nyomait. Csak a zöldellő és virágzó rézsűk déli végében látni a fölmagasló Concordia templomot s keleten a Juno-templom gyér romjait. A többi szent épület romjait, melyek mind egy vonalba esnek az említettekkel, föntről nem lehet látni; a tekintet tovasiklik dél felé, a sík partszegély irányába, mely jó félóra járásnyi szélességben húzódik a tenger szélén…” – írta Goethe az ókori Mediterráneum egyik legjelentősebb településéről, Agrigentóról. Lássuk, milyen vendéglátásban részesült több mint kétszáz éve a német utazó:
„Mivel itt nincsenek fogadók, egy vendégszerető család adott szállást, s egy nagy szoba lépcsős alkóvját rendezte be számunkra. Zöld függöny választott el minket, csomagjainkkal, a háziaktól, akik a nagy szobában metéltet gyártottak, mégpedig rendkívül finom, hófehér, apró fajtát. Ebből azt fizetik meg a legjobban, amelyiket, miután ujjperecnyi darabkákra szelték, hegyes lányka ujjacskák még egyszer megpördítenek, úgyhogy csiga alakú lesz. Odaültünk a takaros kis gyermekekhez, megmagyaráztattuk magunknak az eljárásmódot, és megtudtuk, hogy a legjobb és legtartalmasabb búzából, az ún. grano forté-ból készítik a tésztájukat. S mindebben sokkal nagyobb szerep jut a kézi munkának, mint a gépnek s a kész formának. Főztek is nekünk remek tésztát, de egyre azon sopánkodtak, hogy éppen abból a legeslegjobb fajtából nincs pillanatnyilag egy főzetre valójuk, amelyet egyedül csak Girgentiben, s ott is egyedül csak az ő házuknál gyártanak.”
Mielőtt aláereszkednénk a Templomok Völgyébe, hogy az ókor legnagyszerűbb építészeti alkotásainak maradványai között bolyongjunk, érdemes Agrigentótól délnyugatra, a tenger felé néhány kilométert kitérni, s egy magányos házat megközelíteni.
„Egy júniusi éjen
Lehulltam, mint a Jánosbogár
Egy magányos fenyő alá
A kéklő agyag-fennsík
Peremén álló
Szaracén olajfa-mezőn
Szemben Afrika tengerével.”
Nemzeti műemlék Luigi Pirandello, XX. századi, Nobel-díjas drámaíró szülőháza a tenger felett, ahová halála után, végakaratának megfelelően tért vissza örökre:
„…Égessetek el. Testem, amint elégett,
szórassék szét, hogy semmi,
még hamu se maradjon belőlem,
így akarom. De ha ezt nem lehet
megtenni, halotti urnámat
vigyék Szicíliába, és falazzák be valamelyik
durva kőbe a girgenti mezőkön,
ahol születtem.”
Magányos pinea-fenyő alatt, egy szikladarabba vésett síremlékét talán Rockenbauer Pálnak a zengővárkonyi szelídgesztenyésben kialakított nyughelyéhez hasonlíthatom. A villámsújtotta, kiszáradt fenyő csonkjának tövében nemrég ültették az új fenyőcsemetét, hogy Pirandello emléke örökké éljen a tengeren Afrika felől érkező szelek által is.
18.
Thuküdidésztől tudjuk, hogy a mai Agrigento elődjét Akragasz néven a gelai, rodoszi-krétai származású telepesek alkották i. e. 580-ban, nyilvánvalóan azért, hogy politikai-katonai befolyásukat kiterjesszék a nyugati partokra és a környező szárazföldre. A mai San Leone helyén tengeri üdülőhelyük is volt a régészeti leletek tanúsága szerint. A jelenlegi város középkori magja az ókori Akropolisz dombját foglalja el, s bevallhatjuk túl sok idegenforgalmi vonzerővel nem rendelkezik; legfeljebb szálláshelyeket kínál az itt éjszakázni kívánóknak. Tucatnyi éve feleségemmel vonaton kalandoztuk be Szicíliát. Ennánál azonban – mivel nyár közepén kigyulladt egy gabonatábla – veszélyhelyzet miatt órákra leállították a vasúti forgalmat, így Agrigentóba este 10 óra után érkezett szerelvényünk. Az állomástól nem messze bukkantunk egy szállodára, ahol sikerült a portásfiút meggyőznünk arról, hogy ilyen későn már lehetetlen a szobát teljes éjszaka kihasználnunk; sikerült lealkudnunk a szállásár 25%-át. A több tízezer lakosú ókori város legjelentősebb kultuszhelyeit, templomait a fallal övezett város délkeleti szegletében emelték. Ma is lenyűgöző a Templomok Völgyének együttese, akár messziről, akár a megmaradt romok közül tekintjük végig. Manapság minden érdeklődő valamilyen járművel közelíti meg a várostól 2-3 kilométerre álló maradványokat, de most kövessük Goethe útját:
„Napkeltével aláereszkedtünk, s a vidék lépésről lépésre szebb lett. Abban a meggyőződésben, hogy kedvünkre szolgál vele, vezetőnk fáradhatatlanul ide-oda vezetett a buja növényzet közt, ezer és ezer olyan részlet mellett, melyeknek mindegyike idilli jelenetek színhelyének kínálkozott. Jócskán hozzájárult ehhez a talaj egyenetlensége: szinte hullámokat vet a láthatatlan romok fölött, melyeket annál könnyebben boríthatott el a termékeny föld, mert az egykori házakat mind laza kagylós tufából építették.…” Először a Dioszkuroszok (Castor és Pollux) tiszteletére emelt templom 19. században újra felállított négy oszlopát érjük el.
Ez Agrigento „emblémája” a turisztikai kiadványok borítóján. Majd az Olümposzi Zeusz tiszteletére emelt templom kolosszális romjai következnek, előtte egy áldozati oltár alapjával. A punok elleni győztes kimérai csata hadifoglyaival építették merész építészeti koncepció alapján. A földön egy hatalmas emberalak fekszik; eredetileg a templom oszlopközeiben álltak ezek a telamon-alakok (atlaszok), amelyek a pilaszterekkel és féloszlopokkal együtt a tetőgerendázat óriási terhét voltak hivatottak tartani. E kor szicíliai görög városai közül talán az agrigentóiak életszínvonala volt a legmagasabb. Erre utalnak Empedoklész – orvos, filozófus és szónok – alábbi szavai: „Agrigento polgárai úgy élvezik az élet örömeit és a luxust, mintha másnap meg kellene halniuk, de úgy építik épületeiket, mintha örök élet várna rájuk.” Hihetünk neki: egy kortárs helyi orvos, Acron, pácienseinek gyakori epikureista túlzásait tapasztalva szükségét érezte annak, hogy polgártársait mértékletességre intse és tanítsa, könyvet írván nekik „Az egészséges emberek táplálkozása” címmel. Nehéz hinni Vergiliusnak és Pindarosznak a mai kiszáradt, kopár lejtőket látva, hogy egykoron e környék „jólegelős” és „szép lovaiknak jó nevelője” volt. Lesújtó véleményt fogalmaz meg Goethe a kétszáz 
évvel ezelőtti műemlékvédelmi eljárásokkal kapcsolatosan. Az ókori építészet tökéletessége által lenyűgözött filosz így ír: „…Concordia temploma sok évszázad viharát kiállta; karcsúsága már megközelíti a mi szépségről és tetszetősségről alkotott fogalmainkat: a paestumi romokhoz képest olyan, mint egy istenalak egy óriás szobrához képest. Nem akarok panaszkodni amiatt, mily ízléstelenül érvényesült itt az a dicséretes új törekvés, hogy ezeket az emlékeket megóvják: ami kitöredezett, azt vakítóan fehér gipsszel pótolták; így az épület mondhatni szétromboltan áll szemünk előtt. Pedig olyan egyszerű lett volna megadni a gipsznek az idő marta kő színét! Viszont ha az ember az oszlopok és falak könnyen porló kagylós mészkövét látja, elcsodálkozik rajta, hogy eddig is kibírták. Ám az építők, abban reménykedve, hogy hozzájuk hasonló utódaik lesznek, óvintézkedéseket tettek: az oszlopokon még látni a finom meszelés maradványait. Két céljuk volt vele: tetszeni a szemnek, és biztosítani a tartósságot.”
Goethe nem említi, hogy Concordia templomának kiváló állapota annak is köszönhető, hogy Gergely itteni püspök 597-ben keresztény bazilikává alakította.
A laikus turista nyilván előre olvas az ókori nyugat legjelentősebb emlékeiről, a helyszínen pedig meglepődik, hogy az egykori városfalban, illetve a Concordia templomot övező területen a talajba süllyesztett sírok százait találja.
„Vezetőm fölhívta figyelmemet a hatalmas, régi város egyik szép intézményére. A sziklákban és vastag falakban, melyek hajdan Girgenti bástyái voltak, sírok vannak; nyilván a kiválókat és hősöket helyezték itt nyugalomra. Hol is találhattak volna szebb nyughelyet, a maguk dicsőségére, s követendő, örökkön élő példaképül!…” Goethe fentebbi leírása különösen naplementekor „élhető” át újra; a tenger felől fújdogáló szellőben…
(Megjelent: 2003. május-augusztusban, 6 részben)
Hozzászólások