19.
Eddig gyakorlatilag a sziget partjai mentén haladtunk szicíliai kalandozásaink során; most lássuk, miben térnek el ettől a szárazföld belső területei. Agrigento ókori városfalán állva búcsúzzunk el a Földközi-tengertől; legközelebb a sziget keleti partján, Cataniánál látjuk meg a Jón-tenger vizét. Bár mára termékennyé varázsolták Agrigento közvetlen környékét; néhány éves szőlő- és olajfaültetvényekkel, gabonatáblákkal, néhány évtizede még meglehetősen kopár, kietlen volt a táj jelentős része. A kiváló megfigyelő német Goethe így ír 200 évvel ezelőtt: „Nem nagy lapályok ezek, hanem gyengén egybehajló hegy- és dombhátak, végesvégig búzával és árpával bevetve, s a határtalan termékenység képét mutatják. Ezeket a gabonaföldeket úgy óvják s úgy kihasználják az utolsó talpalati, hogy még csak egy fát sem látni sehol, s a kis falvak és tanyák mind a halmoknak azon a felén vannak, ahol a mészkővonulat művelhetetlenné teszi a talajt. … Forró napsütésben ügettünk át a termékenységnek ezen a sivatagán, s örültünk, mikor megérkeztünk a szép fekvésű, tetszetősen épített Caltanisettába.”
A sziget bensőjében kialakult jelentősebb települések szinte mindegyike egy-egy – sokszor több száz méter magasba nyúló – hegyen, sziklaszirten épült. Ennek – bármely kultúrkörben alakultak is ki – azonos okai lehettek; védelmi, a környék áttekinthetősége, az erődített építkezés könnyebbsége. S nehéz megérteni, miből élhetnek meg ezeknek a kb. 50 ezres városoknak a lakói. Caltanisetta modern negyedeit a környékbeli kénbányászatnak köszönheti. Nem is olyan régen a világ kéntermelésének 80%-a innen származott, mindaddig, amíg a vetélytárs amerikaiak tönkre nem tették – a bányák bezárásra kényszerültek. Ma az egyik helyén ásványpark látogatható (Parco minerario Floristella-Grottacalda).
Enna városa földrajzi elhelyezkedése szerint szinte a sziget középpontjában emelkedik majdnem ezer méteres magasságban – tavaly októberben, amikor utoljára itt jártam Agrigentoban 26 C fok volt, míg Ernában 12 C fok várt… Cicero említi, hogy az ókorban „umbilicus Siciliae”-nek, Szicília köldökének nevezték a települést. Történelmi források és régészeti feltárások igazolják, hogy „szent város” volt; a mezők és az aratás istennőjét kalásszal és virágokkal ékes fejdísszel ábrázolták. Enna lakói több templomot és szobrot emeltek Ceres – a görög mitológiában Déméter – tiszteletére. Történelemórán tanultuk, hogy i.e. 136-bar a szír Eunus vezetésével innen indult ki az egész szigetre kiterjedő rabszolgafelkelés, amelyet csak négy évvel később vertek le a rómaiak. Eunus szobra a Citadella falainak tövében áll. Stratégiai fekvése okán minden hatalom számára fontos volt birtoklása; az arabok 859-ben tudták csak elfoglalni a bizánciaktól. A normannok királyságuk politikai és kulturális központjává tették, II. Frigyes 1314-ben itt vette fel a Trinakria királya címet, s tíz évvel később ide hívta össze a parlamentet. Bevallom, hogy a város nem rendelkezik különleges látnivalókkal, „mindössze”, ha erre visz az útja valakinek, a lélegzet-elállító panorámáért érdemes feljutni a Castello Lombardia falaihoz; kitűnő időjárás esetén az Etna hatalmas tömege is idelátszik, néhány kilométerre pedig a Pergusa-tó tükre csillan meg, amelynek partján rabolta el Hádész, az Alvilág ura Déméter leányát, Perszefonét a mitológia szerint. Erna lakosságának egyik különös vonása, hogy úgynevezett konfraternitásokba tömörültek, amelyek mindegyikének megvan a maga saját „spirituális (lakó)negyede”. Mindegyik ilyen közösségnek saját hivatali hierarchiája, temploma, viselete van. A legjelentősebb ünnepi esemény a Nagyheti körmenet; Virágvasárnap a rektorok testülete felvonul a dómhoz, hogy elkezdődhessenek az ünnepségek. Szerda délben elhallgatnak a harangok és a troccola, egy fából készült, különleges mechanikus szerkezet szólal meg.
Minden konfraternitás küldöttsége elindul saját templomából, különböző színű köpenyekbe és csuklyákba burkoltan vonulnak az utcákon gyászzenét játszó zenekarok kíséretében, elől hordozva a halott Krisztust, amelyet a Fájdalmas Madonna szobrával követnek.
Érdemes megismerkednünk a kétszáz évvel ezelőtti szállás és étkezési lehetőségekről a környéken, újra Goethe sorait idézzük: „… megint csak hiába kerestünk tűrhető szállást magunknak. Az öszvérek pompás, boltozatos istállóban állnak, a szolgák az állatoknak szánt lóherén alszanak, az idegennek azonban főhet a feje, hogyan rendezkedjék be. Ha akad valamirevaló szoba, azt először ki kell takarítani. Szék, pad nincs, minden ülőalkalmatosság egy-egy keményfából egyberótt alacsony bak; asztal szintén nincs. Ha ezeket a bakokat ágylábakká akarja formálni valaki, elmegy az asztaloshoz, és bizonyos összeg fejében annyi deszkát bérel tőle, amennyi éppen kell.” Sajátos módon igazolhatom a német utazó sorait; rusztikus jellegű szálláshelyünkön, igaz, mára fémbakokon, három deszka tartotta az ágybetétet. Az esetleges nyikorgást a deszkák egymástól való távolságának változtatásával lehetett megszüntetni.
„Mindenekelőtt az étkezést kellett valahogyan nyélbe ütni. Útközben vettünk egy tyúkot; a vetturino elment rizst, sót és fűszert keríteni; de mert még sosem járt itt, sokáig azt sem tudta, hol főzzön voltaképpen, mert szállásunkon erre semmiféle mód nem volt. Végül egy öregebb polgár hajlandónak mutatkozott rá, hogy kevéske pénz ellenében ád tűzhelyet, fát, konyha- és asztalneműt, s amíg az étek elkészül, megmutatja a várost. Végül a piacra vezetett, ahol ősi szokás szerint már ott ültek körben a lakosság legtekintélyesebbjei; beszélgettek egymással, és velünk is el akartak beszélgetni. II. Frigyesről kellett mesélnünk, s ők oly élénken érdeklődtek a nagy fejedelem iránt, hogy halálát inkább elhallgattuk, nehogy vendéglátóink megharagudjanak ránk, amiért ilyen szomorú hírt hoztunk nekik…”
20.
Ennát elhagyva, Goethe korában még elképesztő bogáncstömegek nőttek a szarvasmarhák környékbeli legelőin. A filozófus-író éppen azon törte a fejét, hogyan lehetne kiirtani virágzásuk előtt ezen haszontalan növényeket, amikor érdekes megfigyelésre nyílt lehetősége: „… miközben mezőgazdasági haditerveinket fontolgattuk a bogáncsok ellen, szégyenszemre tapasztalhattuk, hogy még ez a növény sem haszontalan. Egy magányosan álldogáló fogadóban falatoztunk, és betért oda ugyanakkor két szicíliai nemes is, valami pörös ügy miatt toronyiránt Palermóba igyekeztek. Elképedve láttuk, hogy a két komoly férfiú egyszer csak odaáll egy bogáncsbokor elé, és zsebkésével lemetszi a nyúlánk növény felső felét. Aztán ügyes kézzel megfogták tüskés zsákmányukat, lehámozták, és belsejét jóízűen elköltötték. Jó ideig foglalatoskodtak ezzel, mi meg ezalatt borral – ezúttal tisztán – és kenyérrel üdítettük föl magunkat. A vetturino nekünk is készített ilyen bogáncsbelet, és fogadkozott, hogy nagyon egészséges, hűsítő étel, de nekünk éppoly kevéssé ízlett, mint Segestában a nyers karalábé…”
Piazza Armerina lakóinak egy része lombard bárók leszármazottja, akik a normannok kíséretében érkeztek Szicíliába. A XII. században a környező vidéki majorokban még ott élő arabokat heves csatákban megsemmisítő I. „Gonosz” Vilmos leromboltatta az uralkodó központosító politikája ellen lázadó lombard bárók erődjeit. A terület II. Frigyes német-római császár engedélyével népesült be újra, Piacenzából újabb lombard telepesek érkeztek. Minden esztendő augusztusának közepén kétnapos ünnepséget rendeznek a Győzelmes Szűz Mária tiszteletére, a normannok szaracénok felett aratott győzelmeinek emlékére. Ilyenkor tartják a „Palio dei Normanni” korhű jelmezes felvonulást.
E város közelében található a római kori Szicília egyik legnagyszerűbb régészeti felfedezése. Maximianus Herculeus császári családjának fényűző vidéki villáját a Mangone hegy lábánál, eredetileg gyönyörű erdei környezetben, dél felé nyitott tájba építették. Az i.sz. III./IV. század fordulóján kialakított kb. 3500 négyzetméteres, több szintes épületegyüttest előbb tűzvész rongálta, majd iszap és sár temette be egy áradást követően, illetve 1161-ben földcsuszamlás eredményeként vált elfeledetté, egészen XIX. század végi újra felfedezéséig. A Villa Imperiale del Casale termeit, fürdőhelyiségeit és perisztiliumait világhírűvé a bennük talált mozaikok tették; mitológiai jelenetek, cirkuszi játékok, az isteneket dicsőítő felvonulások, gabonaaratás szerepelnek az ábrázolt témák között geometrikus dekorációkkal váltakoztatva. Ami különösen lenyűgöző itt, az a mozgások és cselekvések hatásos és realista ábrázolása. A vadászjeleneteken – amelyek határozottan afrikai helyszínekre utalnak s kivitelezőik is ottani mesterek lehettek – az állatok megölésének, elfogásának és szállításának egyes mozzanatai kapnak helyet. A mesebeli, lángoló fészkéből újjáéledő főnixmadár Afrikát (Egyiptom vagy Arábia) jelképezi, míg a párduccal és barnamedvével ábrázolt jelenet Örményországot szimbolizálja. (Elképzelhető, hogy a tulajdonos, Maximianus Hercules – aki a társcsászárok (tetrarchák) egyike volt 286-305 között – uralma alá tartozó területeket ábrázolták így.) Érdekes a „Tíz fiatal lány terme” tornagyakorlatait végző lányainak a mai bikinihez hasonló öltözete. A villa élénk, figurális témájú nagy mozaikpadlója perspektívát nyit a bizantinizmus felé.
Innen kelet felé haladva, autópályán hamarosan elérhetjük Szicília második legjelentősebb városát, Cataniát a Jón-tenger partján, de itt adjuk át újra a szót kétszáz évvel ezelőtti útleírónknak, Goethe-nek, hogy megismerjük az ő élményeit ezen a szakaszon:
„… lovászunk, hogy egy kicsit enyhítsen rosszkedvünkön, estére jó szállást ígért, s valóban, egy néhány éve épített fogadóba kalauzolt. … berendezése tűrhető, úgyhogy tizenkét nap után újból némi kényelmet élvezhettünk. Egy fölírást azonban fölöttébb különösnek találtunk; szép, szabályos betűkkel, angolul rótták a falra, ceruzával. Így szólt: Utas ember, bárki légy, óvakodjál Cataniában az Arany Oroszlán fogadótól. Rosszabbul jársz ott, mintha egyszerre küklopszok, szirének és szküllák karmába kerülnél. Rögtön sejtettük, hogy a jóakaratú figyelmeztető némi mitologikus túlzással ecseteli a veszedelmet, mégis szilárdan feltettük magunkban, hogy elkerüljük az Arany Oroszlán-t, … mikor hát hajcsárunk azt kérdezte tőlünk, hová akarunk betérni Cataniában, azt feleltük neki: Bárhová, csak nem az Oroszlán-ba!”
Goethe Cataniába érkezéséről, s Szicília keleti partvidékének értékeiről szólnak írásunk elkövetkező fejezetei.
21.
Bevallom Catania számomra nem tartozik a vonzó városok közé. Ennek nyilván több oka van. Az Etna déli lábánál felépült város Messinához hasonlóan igen gyakran ki volt téve a vulkán pusztító kitöréseinek; a gyakori újjáépítések „nem tettek jót” karakterének. Szicília második legjelentősebb települése a Jón-tenger felé nyíló Katane folyó termékeny medencéjének torkolatában alakult ki. A görög gyarmatosítás legrégibb szakaszában alapították i. e. 729-ben kalkhiszi telepesek Katanét. A békés gyarapodást i. e. 416-ban Siracusa türannosza, I. Hierón szakította meg, erőszakkal átköltöztetve a város lakosságát Leontinoiba. Katanét peloponnészoszi telepesekkel Etna néven újraalapította, a város kormányzását pedig fiára bízta. Ezt a tragikus eseményt Pindarosz egyik ódája őrizte meg, s Aiszkhülosz is beszámol róla az Etnai nők című, elveszett tragédiájában. A peloponnészosziaknak azonban hamarosan menekülniük kellett, Katanéba visszaköltözött eredeti lakosságának jó része. A rómaiak a második pun háborúban meghódított város nevét Catani-ra módosították. A császárkor virágzó települését egy rettenetes vulkánkitörés pusztította el. Az átlagosnál jobb életszínvonalat jelzi a színház, amelynek 7000 ülőhelye volt, illetve az Amfiteátrum, amelyben 15 ezer néző foglalhatott helyet. A barbár inváziók időszakából tudomásunk van egy levélről: a gót Teodorik nevében – aki Ravenna ura volt, s egyes feltételezők szerint a Balatonfelvidéken született – Cassiodorus engedélyezi a cataniaiaknak az amfiteátrum köveinek elhordását a városfalak erősítése céljából. Bizánci, majd arab uralom után a normannok 1071-ben foglalják el e területet. A római kori fürdők romjain általuk épített katedrális megerősített templom (ecclesia munita) volt. Jelenlegi formájára késő barokk stílusban földrengések okán építették át a XVIII. század végén. Számunkra a legjelentősebb emlék itt Vincenzo Bellini, helyi születésű zeneszerző síremléke, akinek holttestét 1876-ban a párizsi Pére Lachaise temetőből szállították haza. Szülőházában érdemes megtekinteni emlékmúzeumát.
Az 1669-es vulkánkitörés során töltődött fel lávával az eredetileg tengeri szirtre, II. (Sváb) Frigyes által 1239 és 1250 között építtetett Ursino várkastély környezete. Most lássuk a német utazó, Goethe kétszáz évvel ezelőtti élményeit. Az itteni Biscari herceg saját házi papját bízta meg a neves személy kalauzolásával. Amikor kocsira szálltak:
„Beszálláskor furcsa rangvita támadt. Elsőnek én léptem föl, úgyhogy a baljára kerültem volna; ő viszont, ahol utánam kapaszkodott, nyomatékosan arra kért, cseréljünk helyet, s engedjem őt bal oldalra. Azt mondtam neki, hagyjuk ezeket a ceremóniákat. „Ne vegye zokon, mondta, hogy így ülünk; de ha a jobbján foglalnék helyet, mindenki azt hiszi, én kocsizom önökkel; ha viszont balkézről ülök, ország-világ láthatja, hogy ön jön énvelem; énvelem tudniillik, aki a herceg nevében a várost megmutatom önnek.”
Fölhajtottunk az utcákon, ahol még mindig látni a lávát, mely 1669-ben a város jó részét elpusztította. A megkövült tűzfolyót ugyanúgy földolgozzák, mint akármilyen más kőzetet; még utcákat is vezettek és részben építettek rajta.”
A herceg természetesen saját palotájában is vendégül látta Goethét, megismertetve műgyűjteményét vele. Nem akárki volt azonban e gyűjtemény őre, kezelője; maga a herceg édesanyja:
„Nézzenek csak körül nálam, uraim; minden úgy van itt, ahogyan még megboldogult férjem gyűjtötte össze és rendezte el. … Nekem kettős hasznom van ebből: egyrészt most is ugyanúgy élhetek, ahogyan sok-sok éven át megszoktam; másrészt meg, akárcsak annak idején, láthatom és közelebbről megismerhetem azokat a kiváló idegeneket, akik messze földről eljönnek hozzánk, hogy megtekintsék kincseinket.” (Ez a mentalitás számomra is ismerős. Egyszer a sorrentói félsziget egy eldugott sziklaöblébe jutottam barangolásaim közben; egy lugassal körülfuttatott, omladozó magányos tanya előtt a tengeröbölben számos jacht, vitorlás horgonyzott. Szóba elegyedtem a ház idős tulajdonosával, aki jórészt abból élt, hogy ősztől tavaszig vigyázta a partra tett csónakokat. Közölte velem, hogy minek utazzon ő bárhová is, amikor idejön az egész világ; amerikaiak, angolok, németek stb. hajóit őrzi.)
„Saját kezűleg nyitotta ki előttünk az üvegszekrényt, melyben a borostyánkő munkákat őrzik. A szicíliai abban különbözik az északi borostyántól, hogy rendkívül sok színárnyalata van, az áttetsző és át nem tetsző viasz- és mézszíntől a tömött sárgákon át a legszebb jácintpirosig. Urnákat, kelyheket s egyéb hasonló holmikat láttunk; bámulatosan nagy borostyándarabok kellettek hozzá, hogy ekkora tárgyakat faragjanak ki belőlük. Az öreg hölgy leginkább ilyesmiben lelte örömét, meg az olyasfajta metszett kagylókban, aminőket Trapaniban készítenek, azonfelül egy sereg remek elefántcsont faragványban.”
Gioeni lovag gyűjteményében pedig Goethe az Etnáról származó különféle lávákat, bazaltféleségeket, a hegy aljából származó, többé-kevésbé elváltozott kőzeteket tanulmányozhatott. Természetesen foglalkoztatta őket az Etna megmászásának gondolata, amire a lovag „hallani sem akart olyan vakmerőségről, hogy a csúcsig föl próbáljunk menni. Kivált ebben az évszakban.” (Goethe május elején tartózkodott Cataniában – T. G.) „Egyébként is a nálunk megforduló idegenek túlságosan félvállról veszik a dolgot; mi, akik itt élünk a hegy szomszédságában, már azzal is beérjük, ha életünkben egyszer-kétszer sikerül kilesnünk a kedvező alkalmat és fölhatolnunk a csúcsig. … Ilyenkor még nagyon mélyen lenyúlik a hó, és leküzdhetetlen akadályokat támaszt az ember előtt. Ha rám hallgat, holnap jókor kilovagol a Monte Rosso tövébe. Mássza meg ezt a hegyet! Fölséges látképeket élvezhet onnét, s ugyanakkor megszemlélheti azt a régi lávát is, amely ott tört ki 1669-ben, s a város felé hömpölygött. A kilátás tiszta és nagyszerű; a többit meg okosabb, ha elmesélteti magának az ember.”
Cataniában a képzőművészetek iránt érdeklődőknek feltétlenül érdemes megtekinteniük Emilio Greco, helyi születésű szobrász múzeumát. Munkájában többek között felismerhető Francesco Laurana – a reneszánsz szicíliai legjelentősebb szobrásza és építésze – hatása. Műveinek visszatérő témája a női akt és a mellszobor. Nagyszabású alkotásai közé tartozik az orvietói dóm bronzkapuja (1961-64), Collodi Pinocchio-emlékműve (1954), a római Szent Péter bazilikában XXIII. János pápa emlékműve (1965-67).
22.
Cataniától délre, a sziget keleti partvidékén, egymást követik a védett öblökben, partközeli szigeteken a görög telepesek által alapított kolóniák (például Augusta, Megara Hyblae stb.). Az itt ásatásokon feltárt régészeti leletek többsége Siracusa múzeumában látható. E településeket nem nagyon látogatják a turisták, mivel a várostól északra, a tengerpartot hatalmas ipari üzemek, például kénfeldolgozók foglalják el, s ez eléggé elrettentő hatású. „Szürakuszait Arkhias alapította, aki ugyanakkor indult el Korinthosból, mint amikor Naxost és Megarát alapították. Myskellos és Arkhias állítólag egy időben ment Delphoiba; a jóslatkérés alkalmával az isten megkérdezte, hogy gazdagságot vagy egészséget akarnak-e, s ekkor Arkhias gazdagságot, Myskellos az egészséget választotta, annak tehát Szürakuszait, ennek pedig Krotónt jelölte ki az isten letelepedési helyéül. Így történt tehát, hogy a krotóniak olyan egészséges városban laktak, mint már említettük, Szürakuszai lakói pedig olyan gazdagságra tettek szert, hogy közmondás is keletkezett róluk, amennyiben a nagyon költekezőkről azt szokták mondani, hogy a szürakuszaiak tizede sem volna elég nekik… A város részint a vidék termékenysége, részint kikötőinek kiválósága folytán nagyon gyarapodott. Férfiai a vezérségben ügyesek lettek, s így történt, hogy Szürakuszai lakói, amikor tyrannos uralom alatt voltak, a többieket is leigázták, miután pedig fölszabadultak, a barbárok uralma alatt levőket is fölszabadították.” – írta Sztrabón, a neves görög földrajzi író majdnem kétezer évvel ezelőtt. A város állítólag a közeli Szürako mocsárról kapta nevét. A település őse a tengerre, Ortygia szigetére épült; múltja a jelenkori látogató számára is sok nyomot hagyott hátra. E szigeten, az utcákon sétálva az idő megállt valahol a középkor és a barokk között. Ókori fénykorát a város tirannusok sora alatt élte, a Kr. e. IV-V. századokban; lakóinak létszáma 300 ezer fő körül állandósult – bár egyes útikönyvek 1 milliósnak említik, szerintem erősen túlozva. Az ősi település magja körül külön városnegyedek emelkedtek; például Akradina, Tyche, Epipolae. Gela városának tirannusa, Gelon Kr. e. 485-ben terjesztette ki hatalmát Szürakuszaira. Addig provokálta a punokat, amíg Akragas (Agrigento) tirannusával szövetségben Himeránál sikerült tönkreverniük őket. Testvére, I. Hieron uralkodása alatt a Nápoly közeli Cumae-t támogatták az etruszk fenyegetés elhárításában. Az idősebbik Dionysios uralma alatt vált Siracusa független és erős várossá. Híre sokkal félelmetesebb volt annál, semhogy bárki is összeesküvést mert volna szervezni ellene. Félelmei mégis üldözési mániává erősödtek, olyannyira, hogy végül udvartartásával Ortygia erődjébe zárkózott, amelyet bevehetetlen várrá alakított. Élettörténete így tele van különös eseményekkel, amelyek alapján számtalan kaján híresztelés keletkezett; félig a tényekből, félig kitalált dolgokból. Neves írók, mint Cicero vagy Plutarkhosz említik, hogy bizalmatlansága oly nagymértékű volt, hogy kizárólag saját lányaira bízta arcának borotválását – de még ekkor is attól tartva, hogy valaki rávehette őket meggyilkolására -, ragaszkodva hozzá, hogy megélesített dióhéjat használjanak olló és borotva helyett. Hálóhelye köré kisebb csatornát ásatott, amelyen híd vezetett át; éjszakai pihenőjére térve ezt elmozdíttatta helyéről, így jelezve, hogy egy uralkodó élete tele van veszélyekkel. Udvartartása egyik irigy tagjának feje fölé, akit Damoklésznak hívtak, egyetlen lóhajszálra éles kardot függesztetett – innen származik a „Damoklész kardja” szólás, amely a homályos fenyegetettségre utal. Kapzsisága oly nagy volt, hogy még Zeusz szobrának aranyból készült leplét is leszedette és gyapjúból szőttre cseréltette.
Egy másik jelentős szülötte volt a városnak Arkhimédész. A Kr.e. 287-ben született matematikus életéről kevés hiteles forrással rendelkezünk. Állítólag oly szórakozott, és kutatásai iránt oly elkötelezett volt, hogy gyakran még enni és inni is elfelejtett. Szolgái erőszakkal vonszolták el a közfürdőbe, ahol a hamuban tovább folytatta geometrikus ábráinak rajzolását. S a fürdőben való áztatása közben történt, hogy rájött a később számára világhírnevet biztosító tételre; minden folyadékba mártott test éppen annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított folyadék súlya. Felfedezésétől felvillanyozva, hirtelen felpattanva kiszaladt a fürdő épületéből azt kiáltozva, hogy „Heuréka!” (Megvan, megértettem!) Aritmetikai, geometriai, fizikai, csillagászati és mérnöki eredményei mellett, Arkhimédész nevéhez számos, jelentős mechanikai felfedezés is fűződik, mint például az arkhimédészi csavar, amely egy henger, amelyben egy spirális csavar „szállítja” felfelé a folyadékot, mint egy pumpa; a fogaskerék; az égbolt szférái; az égető üvegek – tükrök és lencsék kombinációjával állítólag sikerült lángra lobbantania a római hajóhadat (ezt újabban cáfolják). Közismert hagyomány szerint, annyira elmerült számításaiban, hogy amikor a rómaiaknak sikerült behatolniuk a városba, akkor halálát egy római katona kardcsapásának formájában többé-kevésbé ez a feledékenység okozta.
Az ókori irodalom fejlődésében Siracusa önálló fejezetet érdemel. Uralkodóinak többsége messzi határokon túl is olyan közismert volt művészetpártoló tevékenységéről, hogy szívesen fordultak meg udvarukban híres költők és írók. Ezen tirannusok közül néhányan szintén próbára tették írói vénájukat, de nem sok sikerrel. I. Hieron mutatott először komoly érdeklődést az irodalom iránt, önmagát a költészet támogatójának kikiáltva; olyan kiváló személyiségeket invitált udvarába, mint Bacchylides, Xenophon és Szimonidész, vagy az egymással rivalizáló Pindaroszt és Aiszkhüloszt, aki az egyik legkiválóbb korai görög drámaíró volt; a Perzsák és az Etnai Nők (elveszett) munkák szerzője. Ismereteink szerint mindkét darabot az itteni görög színházban mutatták be először. A fentiekkel ellentétben Platónnak már nem volt ilyen zavartalan a kapcsolata Siracusa tirannusaival. Az idősebbik Dionysios kelletlenül, s csupán azért hívta udvarába, hogy nem sokkal később elűzhesse; trónjának megüresedése után a filozófus visszatérhetett a városba a régens Dion támogatásával, mindaddig, amíg II. Dionysios másodszor is ki nem űzte a városból, amikor Platón megpróbálta rávenni a tirannust, hogy utópikus államának elveit – amelyeket később Dialógusok című művének a Köztársaságról szóló fejezetében vázolt fel – fogadja el.
Siracusában született 1901-ben Salvatore Quasimodo, aki munkásságáért 1959-ben kapott irodalmi Nobel-díjat.
23.
Siracusa neves személyiségeinek bemutatása után sétáljunk egyet a város nevezetességei között! Sétánkat kezdjük Ortygia szigetén, amelyről Vergilius is említést tesz az Aeneis III. könyvében. Aki mostanában járja be az egykori sziget utcáit, lázas újjáépítésekbe botlik. Húsz évvel ezelőtt ezek az ódon házak lepusztultak és lakatlanok voltak, ajtajaik, ablakaik gyakran bedeszkázottak; jelezve a nagymértékű munkanélküliséget, a déliek elvándorlását Észak-Itáliába.
Az Aretusa forrás fontos szerepet játszott az ókori telepesek itteni letelepedésében. A legenda szerint Aretusát – Artemisz nimfáját, Nereus és Doris lányát – szerelmével ostromolta Alpheus, a vadász, ezért a lány segítségért Diana istennőhöz fordult. Az ő közbenjárásával Arethusa egy folyóba merülve a föld alatt elmenekülve a távoli Ortygia szigetén bukkant újra a felszínre, gyönyörű, tiszta és friss vizű forrás alakjában. Alpheus eközben nem semmisült meg; önmagát földalatti folyóvá varázsolva jutott át a Jón-tenger alatt, s Ortygia szigetén felszínre bukkanva vegyítette vizét a szeretett lányéval. A legenda elsőrangúan utal Siracusa és az anyaváros, Korinthosz etnikai és vallási kötődésére. Aretusa fickándozó delfinekkel körülvett feje a helyi pénzverdéből származó éremleletek gyakori motívuma. Manapság a forrás körül pálmafák, papiruszsás és kacsák találhatóak a pasztellszínűre festett házak előterében.
A város keresztény főtemplomát, a Dómot egy ókori, Athénének szentelt templom átalakításával „vették” birtokba az egyistenhívők az i. sz. VII. szd.-ban. (Az istennő szentélyét a karthágóiak felett Himéránál i. e. 480-ban aratott döntő győzelem zsákmányának „morzsáival” honorálták.) Mindmáig láthatóak a fenséges dór oszlopok a templom bal oldalfalában mind kívülről, mind belülről. Az egykori perisztilium oszlopai közé falakat emeltek, s nyolc boltívet illesztettek a cellába, a két oldalhajó kialakításához. Egy földrengés pusztítása után a Dóm teljesen barokk karakterű homlokzatot kapott a XVIII. században, Andrea de Palma tervei alapján. A Dóm téren további szép barokk épületek kapuján érdemes belépni; mind a Palazzo Beneventano del Bosco, mind a Palazzo del Senato udvara rejtett érték.
A sziget csúcsán jelenleg restaurálják a II. (Sváb) Frigyes által építtetett Maniace várkastélyt, amelynek neve az egykori bizánci hadvezér, George Maniake nevét őrzi, aki 1038-ban az araboktól próbálta megmenteni Ortygiát, elsősorban ezen a ponton erődítve meg a szigetet. Az eddig zárt épületet hamarosan birtokba veheti a közönség; megismerve a tipikus sváb, masszív, négyzetes alaprajzú épületszerkezetet, amely egyszerre utal az erődítés védelmi szerepére és a német fennhatóság vizuális megjelenítésére.
A szigetről a szárazföldre kivezető út mentén emelkednek Szicília legrégebbi dór peripterosz templomának maradványai. Az i. e. VI. századi Apolló templom hosszanti oldalán 17, homlokzati oldalán 6 oszlop maradt állva. A bizánci időkben keresztény templom, a muzulmán korban mecset, a középkorban normann bazilika, majd az 1500-as években spanyol kaszárnya volt, „Quartiere vecchio” (régi negyed) néven.
A Roveretóból (Trentino) származó Paolo Orsi (1859-1935), a hellenisztikus és prehellenisztikus kultúrák tudósaként évtizedeken át dolgozott Szicílián, Siracusában. Ő rendezte be az első régészeti múzeumot a Dóm téren, majd a Villa Landolina parkjában – a Kelet-Szicília jelentős ásatásaiból begyűjtött leletanyag elhelyezési problémái miatt – 1988-ra felépült modern múzeumépület az ő nevét vette fel. Az Európában az egyik, Szicíliában pedig a legjelentősebb és legkorszerűbb gyűjteményben 18 ezer régészeti tárgy tekinthető meg. A kör alakú előcsarnokból lehet belépni az időrendi sorrendben egymást követő szektorokba, amelyek lehetőséget kínálnak arra, hogy kronológiai sorrendben tájékozódjunk a kulturális rétegződésekben, de arra is, ha időhiány miatt, csupán a jelentősebb kulturális kincseket kívánjuk megtekinteni. Kiemelkedő történelmi és művészettörténeti fontosságúak a siracusai sírmezők leletei, valamint a Szicíliába behozott korinthoszi, rhodoszi, attikai és etruszk kerámiaanyag. Érdekesek a különböző szentélyeket díszítő kerámia épületdíszek is; ugyanígy a vallási jellegű terrakotta tárgyak vitrinjei.
A Régészeti Múzeummal szemben egy modern templom, a Könnyező Boldogasszony szentélye található, amelynek majdnem 100 méter magasba nyúló csúcsa igen nagy távolságból érzékelhető. Innen gyalog érdemes átsétálni az ókori város műemléki épületeinek szabadtéri bemutatóhelyére. Az i. e. VI. században emelt görög színházban számos korabeli darab ősbemutatója zajlott. A római korban cirkuszi és vízi bemutatók céljára alakították át. Sok ezer nézőjének kényelmét szolgálta a 15 kilométerről, kiépített vezetéken ideirányított forrás vize, amely a középkorban malmokat működtetett e falak között. A tengeröböl felé nyitott lelátó tetején, a puha travertin mészkőbe sírhelyek ezreit vájták, a kőzetben jól kivehetőek az évszázadokon erre haladó temetkezési kocsik keréknyomai.
Dionüszosz füle
A közeli római amfiteátrum az i. e. III-IV. századokból maradt ránk. Közepét medence foglalja el, amelyhez két csatorna vezetett.
II. Hieron tirannus monumentális oltárt emeltetett; hossza 198, szélessége 23 méteres. A közös áldozatok alkalmával történt, hogy 100 bikát öltek le egyszerre, jól kivehetőek a kőbe vésett vérelvezető csatornák.
E környék legérdekesebb látnivalója azonban az a terület, amely hosszú évszázadokon át az előbb említett középületek kőanyagát szolgáltatta. Az egykori kőfejtő sajátos formái még a művészek egyikét-másikát is megihlették; 1586-ban Caravaggio Dionüszosz fülének nevezte el az egyik, 65 m hosszú, 23 m magas mesterséges vájatot, utalva arra a legendára, hogy e tirannus ide bezárt foglyainak a beszélgetéseit hallgatta ki itt, kihasználva a sajátos akusztikai viszonyokat. Egy másik ilyen „barlangban” a kötélverők dolgoztak, mivel ez a környezet a kánikulában is kellemes hűvösséget biztosított.
Aki hosszabb időt tölthet Siracusában, annak érdemes felkeresnie a közeli Eurialo vár romjait. Az ókori görög katonai építkezés egyik legnagyszerűbb helyszínén járhatunk itt. A természeti értékek kedvelőinek pedig a Ciane folyó mentén javasolunk kirándulást. A forrásától a torkolatáig mindössze 7 kilométeres folyó mindkét partját papiruszsás, kőris és fűzfa borítja.
24.
Szicíliai utazásunkat, a sziget körbejárása után, Taormina koronázza meg. Guy de Maupassant francia író egyik írásában olvastam ajánlását; ha valakinek mindössze egy napja van Szicíliára, azt töltse Taorminában, mivel itt minden megtalálható, ami jellemző e szigetre; a klíma, vegetáció, tengerpart, hegyvidék, ókori és középkori építészeti emlékek. Érdekes a város alapításának eredete is; a közeli tengerparti település – ma jelentős üdülőhely – Naxos, ókorban elűzött lakóit kényszerítették letelepedésre a több száz méter magas
Görög színház (háttérben az Etna)
hegyoldalban. (Bevallom, hasonló jellegű érzés foghatja el a tudatosan kutakodó turistát a városka főutcáján sétálva, mint nálunk Szentendre vagy Tihany központjában; souvenir boltok (kerámia, textil, fafaragás) követik egymást; így feltétlenül érdemes „kilépni” egy-egy mellék-, illetve oldalutcába. A városka főteréről a világ egyik legszebb látképe tárul az utazó elé – a mi kivételes szerencsénk, hogy egyedülálló festőművészünk, Csontváry Kosztka Tivadar itt próbálta ecsetjével megragadni a „nagy motívumot”; az egész világot mozgató, rejtélyes erőforrás mibenlétét. (Sajnos, pécsi múzeumában csupán egy kisméretű képe van az itteni görög színház romjairól; a végleges, nagyméretű változat a Nemzeti Galéria lépcsőfordulóját díszíti. Azonban Mandulavirágzás Taorminában című intim képe mégis sokat képes visszaadni az itteni hangulatból.) Az ókori Európa egyik legfantasztikusabb helyszínéről én csupán „dadogni” lennék képes, így újra átadom a szót a német utazónak, Goethe-nek:
„Ha az ember megmássza a tengertől nem messze fölmeredő sziklafalakat, két csúcsot lát, melyeket félkör köt össze. Bármilyen alakja volt is ennek természettől fogva, a művészet még jobban kiigazította és félkörös amfiteátrumi nézőtérré képezte ki; téglafalakat s egyéb téglaépületeket emeltek hozzá, így pótolták a szükséges folyosókat és csarnokokat. A lépcsőzetes félkör alakjában emelték keresztben a színpadot; ezzel összekötötték a két sziklát, s így hozták létre az elképzelhető leghatalmasabb természeti-művészeti alkotást. Ha aztán az ember helyet foglal ott, ahol valamikor a legmagasabbra került nézők ültek, meg kell állapítania, hogy soha színpadi közönség elé ilyen látvány még nem tárult. Jobb felé, magasabb sziklákon, kastélyok emelkednek, odább meg, lejjebb, a város fekszik, s bár ezek az épületek újkeletűek, a régi időkben is csak ilyesfélék álltak ugyanezeken a helyeken. Ha végigtekintünk az Etna hosszan elnyúló hátán, balra a tengerpartot látjuk Cataniáig, sőt Siracusáig; aztán a tágas, széles képet lezárja a roppant, füstölgő tűzhányó, de nem ijesztően, mert a lágy légkör messzibbnek és szelídebbnek mutatja a valóságosnál. (Talán ezért nem féltek komolyan a vulkánkitörésektől több ezer év óta az Etna tövében élők. – T.G.)
Hogyha pedig ettől a képtől a nézők háta mögé épített folyosók felé fordulunk, valamennyi sziklafal bal kéz felé esik, s köztük és a tenger közt kígyózik a messinai út. A tengerben is sziklacsoportok és sziklahátak; a messzi távolban Calabria partjai; csak erős figyelemmel lehet megkülönböztetni őket a lágyan fölpárálló felhőktől. Lementünk a színház felé, elidőztünk egy kicsit romjai közt – egy ügyes építész legalább papíron kipróbálhatná rajtuk restauráló képességeit -, aztán nekivágtunk, s a kerteken át próbáltunk utat törni magunknak a város irányába. Csak most láttuk, milyen áthatolhatatlan bástya egy ilyen sűrűn ültetett agavesövény… a városban nem sok élvezet várt, de a tájtól nem bírtunk megválni naplemente előtt. Elmondhatatlan szép látvány volt, ahogy ez a minden zugában jelentős vidék lassan-lassan homályba merült…”
Az ókori Tauromenion soha sem volt teljesen autonóm város. A bizánci uralom alatt a város a sziget egyik legfontosabb erődítménye volt az arab hódítás fenyegetésével szemben. I. sz. 902-ben lakóinak többségét felkoncolták az arabok, akiknek vezére, a kegyetlen Ibrahim, a túlélők szeme láttára falta fel Prokop püspök melléből kitépett szívét; talán ezért is avatták később szentté… Fekvésének köszönhetően a normannoknak öt havi ostromra volt szükségük visszafoglalásához. Több, erődített középkori palota fedezhető fel utcáin sétálva. Ha elfáradtunk, érdemes megpihennünk közparkjában, amely 100 évvel ezelőtt angolok örökségéből épült. (Ez jelzi a nemzetközi arisztokrácia akkori érdeklődését e hely iránt.) A kikapcsolódás másik lehetősége, ha lanovkával aláereszkedünk a tengerpartra, s megmerítkezünk a Jón-tenger vizében Isola Bella meseszép öblében. Mielőtt elbúcsúznánk Taormina gyönyörűségeitől, vegyük utoljára kézbe Goethe Utazás Itáliában című művét:
„… Leültem egy elhanyagolt, hitvány parasztkertben egy narancsfaágra és ábrándjaimba merültem. Narancsfaág, melyre az utazó rátelepszik: ez meglehetősen furcsán hangzik; de nyomban természetesnek találjuk, ha tudjuk, hogy a szabadjára hagyott narancsfa nem sokkal a gyökérzete fölött szétgallyazik, s ezekből a gallyakból idővel vaskos ágak lesznek.”
Szicíliától pedig nem búcsúzhatunk másképp, mint Európa egyik legjelentősebb természeti erőforrásának ókori leírásával:
„… épp most tör ki belőle az égre egy éjszínű felhő,
felgomolyogva szurokfüst, és vele izzik a láva,
lángok emelkednek fel, a csillagokat nyalogatják,
közben a hegy gyomrából sziklák is kilövellnek,
és a kihányt kövek olvadtan hullnak levegőbe,
összeszorulva morajlik a mélye, s forr fenekestől.”
(Vergilius: Aeneis III. 570.)
(Megjelent: 2003. augusztus-november, 6 részben – a 24 rész: megjelent 2002. novembertől 2003 novemberig.)
Hozzászólások