Készülő könyvek
Dr. Honti Józsefnek
Készülő könyvek lelkünkben – ha lélek
tényleg van, s olyan, milyenről mesélek,
s mesélsz Te is, még ha tán ki sem ejted
a szót, Anyagba elrejtett szerelmet,
amely, lehet, nincs, de jó volna: lenne,
s mozgása más mozgásba felemelne.
A könyv, gondolat, csak a pusztulásnak
játékává válik? Valóság? Látszat?
Lehangoló bár: egyszerű szívekben
mit ér a hit – vagy kétkedés, hitetlen?
S bennünk mit ér könnye egy Messzeségnek?
Könyvek Könnye? Lecsupaszított lényeg?
Van hívő hit, mely végül nem hitetlen?
Minden hitben pusztító Hihetetlen.
S hány könyvben van tévút-tudás!… de mégis,
olykor tévutak új útra vezérlik
a valamit – nem mondom rá, hogy lélek –,
ős-ős szülőjét volt anyagmeséknek.
A Könyv marad – amíg marad. Az álom,
mi benne van, átjut pár akadályon
utána is, ha már sehol sincs lapja –
s árnyékfénnyel a kezdetet mutatja.
Sok ez? Kevés? Csak akkor mér a mérleg
igazat, mikor szív, ész együtt mérhet
vele, s a mérő, elfáradt szemekben
megmérttel együtt a megmérhetetlen.
A könyveket valaha úgy szerettem!
Te még ma is szereted. Lehetetlen
nem irigyelni egy picikét érte!
Búcsú villan életem peremére,
de más érdekel már, eltitkolt Mélység,
amelyből ég-túl, új Magasság néz szét,
vér-vitte Múlt, mi nincs mai szavakban:
a kinyílt Szó – ma még Kimondhatatlan.
(2010)
Tavaszi tűnődések
L. Csépányi Katalinnak
Tavasz? Öröm? Bánat? Megannyi kérdés
nyílik ki minden virággal. Kísértés
fényesedő színekkel csábít jóra,
s a vizekben felébredt csillagóra
szikrázik, ámde árnyékokban itt-ott
sötét madárszárny hoz vagy visz el titkot.
Azt a titkot, mit fenti kék remegtet:
élethalált, múló s újuló csendet?
Furcsa e csend: halandón halhatatlan,
s szívet fájdít. A szívekkel is baj van.
Mindennel baj van. Az Anyag kegyetlen?
de vétkes-e? Bánhatna kegyesebben
önmagával? Rémít a változatlan –
de változás is álarcos alakban,
vagy nyíltan. Kézben tőrrel, róla egyre
csodálkozón vöröslő vér csepeg le.
A teremtés? Teremtő nem teremtés.
Szemed látóbbá teszi égő estéd.
Mi minden zuhant börtönébe: múltba!
S szabadulásuk is vészt hozhat, újra.
Szigorú bírád felment, glóriát ad:
igaz-magad? Valótól gúnyolt látszat!
A látó szemen könnyek búcsúcsókja.
Az, aki lát – az is a Nincs tudósa.
A felismert sem Felismert: szavakban
járomkörben jár, tettben mozdulatlan.
Mily különös a bonyolultan semmi!
Az engedelmes akác egyre lengi
az örököst, szélfútta mozdulatban,
s a falucska változón változatlan,
Baranyában, vagy másutt, meseföldek
melengetnek évszakhoz kötött zöldet,
szitakötőkön szivárvány ígérget,
kis dombok félelemmel szembenéznek,
de hátukon remény fut, messze-messze,
ijedt nyúlként, búvóhelyet keresne,
patak viszi vizét, a sás, a káka
közé lehull fácánok kiáltása,
lentebb házak, öregedők, s már vének,
magukba-nézés későn mit sem érhet,
a színpad kész, nem telik csak talányra,
minden tavaszban vágy-Tavasz magánya,
s a vers sem Vers, csak legyintőn lemondó,
elment utak után hajított zokszó,
vagy haranghang-hit ideterelt mában,
vagy kétkedés vágy-Tavasz igazában –
vagy koronázás, képzelt: ha a VOLNA
királyunkként közöttünk tavaszolna,
itt nyaralna, itt őszölne, telelne,
s Lehetetlen is lehetőt felelne
olykor, más korban, mit másik szív, ész ad…
Forogj csak Nincs, Gúny, Álommese, Színpad!
(2011)
Hozzászólások