Kocsis József | Profán emlékezés

Asztaltársaság

Profán emlékezés

Editre gondolok, és átmelegszik a szívem.

Nem eltávozott barátomra emlékezem, hanem az élőre, akinek humorát nemcsak a Hetedhéthatár humor rovatából ismertem (ott is kedveltem: a lap olvasását az ő rovatával kezdtem, amíg létezett a papír-alapú változat), hanem három évtizedes barátságunk mindennapjaiból. A cím „profán” jelzőjével csak azt jelzem: tudom, hogy emlékező soraimat mások akár megütközéssel is olvashatják, számomra azonban az a mértékadó, ahogyan Rónaky Edit olvasná. Írásomat ebben az olvasatban adom közre.

Sokszor hallottam tőle az alábbi „szent” történetet. Ahányszor új vendég érkezett az összeszokott társaságba, annyiszor hangzott el a kérés, mesélje el, nem baj, hogy legtöbben már hallották, az új vendég kedvéért. Álságos kérés, aki szószólóként előlépett, magára gondolt elsősorban, az érkező csak ürügy volt. Nem lehetett megunni, pedig mintha filmbejátszás volna, nemcsak a szöveg volt szó szerinti, a hangsúlyok és a mozdulatok beszédes játéka is változatlan maradt az évek során. Különös, hogy amikor végképp magunkra maradtunk, nem akadt senki, aki reprodukálni tudta volna a szöveget, hiába szerettem volna azt visszacsalogatni az emlékezetembe. Talán mert nem is a szöveg volt a fontos számunkra ebben a társasági produkcióban, hanem Edit rezzenéstelen arca, álszenteskedően áhítatos előadásmódja, poént előkészítő kéz-pantomimja. Párját, Lenkey Istvánt is hiába kértem, aki pedig bizonyára a legtöbbször hallotta, ő sem mert vállalkozni a pontos és hiteles visszaidézésre, aztán mégiscsak ő segített: Edit feljegyzései között megtalálta a szöveg kézzel írott, fénymásolatban sokszorosított példányát. Közreadom, hátha nem jutott ebből mindenkinek:

„Kedveseim! Ebben a mai romlott világban, amikor leányaink elkurvulnak, aktatáskásaink hitetlenekké válnak, illő, hogy a lelket szent történetekkel erősítsük. Elmondok hát ezek közül egyet én is most nektek.

Történt pedig a mi Balaton-melléki kis falunkban, hogy a mi falunknak az ő plébánosát nagyon fűté a nyár heve és az ő testének hevessége, és leméne a tóhoz, hogy hűsítse magát a habok között. Ahogy partra ére, leveté az ő megszentelt ruháit és az ő papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapját, letevé a földre, s beméne a vízbe. Amint ott hűsíté magát, egyszerre csak meghallá, hogy templomának kis harangja litániára szólít vala. Erről eszébe juta az ő kötelessége, s indula ki a vízből, hogy megtarthassa a litániát.

Ám ahogy a partra ére, mit vev észre? Azok a haszontalan kölykök ellopák az ő megszentelt ruháit, és nem hagyának hátra mást, csak az ő papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapját. Mit tehetne? Oly erős volt benne a kötelesség hívó szava, hogy felvevé az ő papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapját, és eltakará vele az ő szeméremtestét, és indula vala a falu felé.

Ám az úton szembejő vele az ő két kedves apácája. És megszólala az idősebbik nővér, a klarissza:

Ó, tisztelendő atyám, áldj meg minket a te jobb kezeddel!

Ő átvevé papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapját az ő bal kezébe, s megáldá őket az ő jobb kezével. Ám ekkor megszólala a csinosabbik, fiatalabbik, huncutabbik nővér:

Ó, tisztelendő atyám, áldj meg minket a te bal kezeddel!

Ő átvevé papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapját az ő jobb kezébe, s megáldá őket az ő bal kezével. Ám ekkor megszólala mind a két nővér egyszerre:

Ó, tisztelendő atyám, áldj meg minket mind a két kezeddel!

Ő Istennek ajánlá lelkét, s megáldá őket mind a két kezével.

És bizonyságául annak, hogy akik az Úrban bíznak, nem csalatkoznak, az ő papi tekintélyét jelképező kis fekete keménykalapja nem hulla alá.”

Eddig érvén az olvasásban, Edit így szólna hozzánk:

– Ez jut az eszetekbe, ha rám gondoltok? Szép dolog, mondhatom…

És éppoly huncutul villanna a szeme, mint ahogy a történet mesélése közben szokott, és a hangja is éppen olyan volna, szenvtelen és álszenteskedő, és mi ebből tudnánk, nincsen ez ellenére, ellenkezőleg, nagy-nagy öröm ez számára, legszívesebben csókot cuppantana az arcunkra. Ezt onnan tudom, hogy ha erre csak gondolok is, átmelegszik a szívem.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “Profán emlékezés”


  1. Köszönöm Jóska bátyám! Számtalanszor nekem is eszembe jutott ez a kis jelenet. Talán ezeket (újra) olvasva (élve)tartjuk “magunk között” eltávozott barátainkat.

    Hozzászóló: Bandi András | 2011. március 2., 10:46
  2. Köszönöm!
    ui.: Együtt találtuk István bácsival, miután már leírtam neki fejből… az iratok rendezgetésekor kezembe akadt a fénymásolt változat…
    Negyvenkét éven át hallgattam, megragadt az én fejemben is rég. 🙂

    Hozzászóló: muráth péter | 2011. március 14., 17:56
  3. Itt kérek elnézést, hogy ide írom ezt a gyászhírt.

    Fájó szívvel tudatjuk, hogy
    CSÉPÁNYI LAJOSNÉ Nagy Katalin
    újságíró nevén Csépányi Katalin, a Nők Lapja, az Esti Pécsi Napló,a Dunántúli Napló egykori munkatársa 82 éves korában elhunyt.
    Hamvait – kívánságának megfelelően – szűk családi körben helyeztük örök nyugalomra a nagyvátyi temetőben.
    Ezúton mondunk köszönetet Levente atyának a pécsi Pálos templomban tartott gyászmiséért.
    A gyászoló család

    2011.07.16. DN *1747624*

    Hozzászóló: Tüke | 2011. július 18., 03:15

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés