Rotorua története eseményekben tragikus fordulatokban igen gazdag. A pakeh-korszak kezdetén az egymásra uszított és lőfegyverekkel ellátott törzsek kegyetlen háborúkat vívtak itt egymás ellen. Közülük csak egyet említek, melyet kísérőnk mesélt el utunk folyamán, Hongi Hika törzsfőnök invázióját, mivel ez a turisztikai látnivalónak számító Hongi’s Traek eredetével függ össze.
Ohinemutu - a maori falu
A törzsfőnök 1823-ban közel 1200 főnyi kenus harci csapatot szervezett, hogy bosszút álljon a Rotorua-tó partján élő arawákon egyik rokonának haláláért a Hongi törzsfőnök csapata gyalog ment a Rotorua-tóhoz. Az arawák időben értesültek a támadásról és összeszedték a tó partján található összes csónakot és visszavonultak a tó közepén lévő Mokoia szigetre. Hongi Hika emberei kénytelen voltak visszamenni saját kenujaikért. Az arawák helyzete reménytelennek látszott, mivel nekik csak hagyományos fegyvereik voltak, míg Hongi Hika emberei puskákkal rendelkeztek. A támadók kivárták, míg ködbe borult a tó és annak leple alatt közelítették meg a szigetet. A parti sirályok azonban felriasztották az arawákat. Véres közelharc kezdődött, Hongi Hika életét is csak a IV. György királytól kapott páncélsisak mentette meg. A lőfegyverek azonban hamarosan a ngapuhik győzelméhez vezetett. Részt vett a partraszállásban Hongi Hika arawa származású felesége is, ő arra kérte férjét, hogy ne mészárolja le az egész népet. Hongi erre kihirdette az ítéletet: megmenekül a haláltól, aki átbújik felesége combjai közt. A feleség terpesztett lábakkal a gyűlésház ajtaja elé állt, és a nép tülekedve nyomult át a lábai között. A gyűlésház dugig telt emberekkel. Hongi megtartotta ígéretét és a gyűlésházba tömörült emberek életének megkegyelmezett, de aki kívül maradt, azokat kivégeztette.
Meg kell még említenünk – igaz ezt nem láthattuk meg – a nagy teljesítményű Wairakei Power Stationt, a világon időrendben a második nagy teljesítményű geotermális erőművet. Az első geotermális erőművet az olaszországi Landarellóban helyezték üzembe 1913-ban. Mivel hasonló adottságok Új-Zélandban is vannak, 1930-ben hozzáfogtak a földhő hasznosításához. Megépítésére csak a második világháború után került sor és 1958-ben készült el az első egység.
Nem lett volna teljes értékű a mi új-zélandi utazásunk, ha elmulasztottuk volna megtekinteni egy maori táncbemutatót, a bakát. A sok látnivaló után a városka jelentős kulturális intézményébe mentünk a Fenton és az Amohan utcák sarkán álló Maori Cultural Theatre-be, kellemes és tanulságos szórakozást jelent a városban működő maori népi együttesek előadásainak megtekintése: Ilyenekre máshol nem nyílik lehetőségünk. A turisztikai célú táncbemutatók keretében előadásra kerültek az ősi maori játékok is, mint a mati és a titi-torea. A matit egymással szemben ülő két ember játssza gyors kézmozdulatokkal. A titi-torea kelléke egy rövid bot, melyet a játékosok egymásnak dobálnak.
A baka fogalmát sokan helytelenül értelmezik, harci táncnak tekintik, valójában a maori ritmikus táncok összefoglaló neve. A maorik harci tánca a „peruperi”. A harcosok ősi lándzsáikkal, a taiahával lépnek a színre, míg vezérük egy kis lapos nefrit-buzogánnyal (merével) irányítja a harcot. A tánc heves mozdulatokból, ijesztő taglejtésekből áll, amihez még a maori ruházat is hozzájárul, melyet még hangos kiáltozások kísérnek. A táncosok a nyelvüket is öltögetik, mely kihívás az ellenfél számára.
Sokkal szelídebb a „poi” tánc. Ezt fűszoknyás maori lányok adják elő, kecses mozdulatokkal és halk, de néha felharsanó énekléssel. A lányok kezéből elmaradhatatlan a „raupo”, száras levelekből készült könnyű labda, melyet zsinegen pörgetnek testük körül.
Homokos tengerparti naplemente
Az előadás után – ami mindenkinek nagyon tetszett – a busz már várt bennünket, hogy visszaszállítson Aucklandba a hajóra. A hajó már útrakészen várt bennünket, hogy visszavigyen bennünket a több mint egy hónapos távollét után Ausztráliába.
Beszámolóm nem volna teljes, ha nem írnék pár szót az itt élő magyarokról. Pontosan nem tudni, ki volt az első magyar és mikor érkezett Új-Zélandra. Állítólag az első világháborút megelőzően magyar csuhások települtek le a déli szigeten és marhatenyésztéssel foglalkoztak, de ezek teljesen beolvadtak az angolszász társadalomba. Az új-zélandi hivatalos évkönyv adatai szerint 1956 és 1958 között érkeztek nagyobb számban magyar menekültek az országba. Az 1970-es években a magyarok száma 1000-2000 között mozgott. A magyar bevándorlók számszerű arányánál jelentősebb a magyarság kulturális szerepe Új-Zéland életében. A magyar tudósok és művészek is tiszteletet vívtak ki óhazájuknak.
***
Szentiványi Ildikó felvételei
Hozzászólások