A szakmám az életem
Dr. Kiss István
Azon szerencsés és persze tehetséges emberek közé tartozik dr. Kiss István, a Magyar Iparszövetség Oktatási Központjának főigazgatója, akik maguk vehetik kezükbe sorsuk, pályafutásuk irányítását.
– Kell ehhez sok tudás, kitartás, akarat, és persze jó adag szerencse is – mondja.
– Sima volt az út a főigazgatói székig?
– Nagyon ritka az az életpálya, amely zökkenők nélkül ível felfelé. Talán nem is lenne ez jó. Egyébként sem vagyok az az alkat, aki tétlenül várja, hogy ölébe hulljon a siker.
– Hogyan kezdődött?
– Nem túl ígéretesen. A jogon szerettem volna továbbtanulni, de az akkori politikai elvárások szerint szüleim nem voltak jó káderek, így nem vettek fel. Elmentem hát a Kőbányai Gyógyszergyárba, segédmunkásnak. Szüleim, akik Erdélyből származtak – én már Budapesten születtem – egy székely mondással bocsátottak utamra: „Mindig ott álld meg a helyed, ahová a sors vezérelt. A középszerűségért nem érdemes felkelni.” Megszívleltem az útravalót, aztán, mivel már munkáskádernek számítottam, a gyár javasolt a Budapesti Műszaki Egyetemre. Vegyészmérnök lettem, hamarosan megkaptam a „Kiváló Ifjú Mérnök” és a „Kiváló Ifjú Feltaláló” kitüntetést. Időközben megszereztem a biztonsági szakmérnöki diplomát is. Művezető, majd üzemvezető lettem, s ekkor közbeszólt a sors. Rosszkor voltam, rossz helyen. Az egyik dolgozó mulasztása következtében egy autokláv kémlelőnyílása az arcomba robbant. Azt hittem, vakon kell leélnem az életemet. Hat hétig teljes sötétségben éltem. Aztán egy sikeres szaruhártya beültetés következtében visszanyertem a látásomat. A vegyipari magabiztosságomat azonban egy életre elvesztettem. A szakma iránti vonzódásomat viszont nem, ma is figyelemmel kísérem a kőbányaiak teljesítményét. Sikereik láttán mindig egy kis büszkeséget érzek.
– Jött tehát a kényszerű váltás.
– Igen, a KIOSZ budapesti titkárságán munka- és tűzvédelmi felelős lettem, részt vettem az oktatásban, vizsgáztatásban. A tanítás nem állt tőlem távol, édesanyám és három nagynéném is pedagógus volt. A nyolcvanas évek elején bevezették a mestervizsgáztatást, mi dolgoztuk ki ennek tematikáját. Előbb oktatási csoportvezető, majd a KIOSZ oktatási igazgatóhelyettese lettem. A 90-es évek elején jött a nagy fordulat. Vészesen megnövekedett a munkanélküliek száma, tudtam, hogy a képzés, átképzés lehet a megoldások egyike, valamint, hogy piaci alapokra kell helyezni az oktatást. Az OKISZ együttműködést ajánlott a KIOSZ-nak, 1990 szeptemberében kineveztek a Czázár András úti oktatási központ igazgatójává. Fura helyzet volt, az elnéptelenedett épületben én voltam az igazgató és a beosztott is. Aztán elsők között az országban megszerveztük a munkanélküliek képzési csoportjait, kapcsolatba léptünk a megyei munkaügyi központokkal. Olyan szakmákat kínáltunk, ahol kis befektetéssel már tisztességes keresetre lehetett szert tenni. Ez adott lökést, két év után már meghaladta az ezret a hallgatók létszáma. l993-ban megvásároltam a régi munkahelyemet.
– Nem telt bele tíz év, és a mai MIOK egész kis birodalommá nőtt…
– Más is nevezett már így minket, de én nem nevezném birodalomnak, inkább holdingnak. Jelenleg a felnőttképzésben az országban 11 helyen 12-13 ezer hallgatónk van, továbbra is foglalkozunk a munkanélküliek képzésével, a munkában állók továbbképzésével. Az Európai Unióhoz való csatlakozás tovább színesítette a képzési palettát, ebben olyan partnereink vannak a multik közül, mint a Shell, a Philips, vagy a MOL. A nappali oktatásban részt vevők fele érettségizett, a nyolc általánost végzettek között sok a hátrányos helyzetű, ők így tudnak szakmához, megélhetéshez jutni. A minisztérium felkérésére megszerveztük az országos vizsga- és módszertani központot, ahol más oktatási intézmények tanulóit is vizsgáztatjuk. Éppen ezért nagyon kell vigyázni a korrektségre. Évente 3-4000 vizsgáztatást végzünk, eddig még egyetlen panasz sem fordult elő. Tavaly szeptemberben, saját fejlesztéssel, tananyaggal, ötéves előkészítő munka után megindítottuk – egyelőre Budapesten – a Harsányi János Gazdasági és Idegenforgalmi Főiskolát, 200 nappali tagozatos hallgatóval.
– Mi motiválja?
– A mindig újat és jobbat akarás kényszere és az a kiváló csapat, amely körülvesz, s akiknek szeretetét nap mint nap érzem Ötvenhat éves vagyok, a korom talán nem indokolná, de a hátam mögött apának szólítanak.
– Elégedett?
– Magammal sosem, az eredményekkel viszont igen.
– Mi az a dr. a neve előtt?
– A székely konokság. „Csakazértis” elvégeztem a jogi egyetemet, 41 éves koromban.
– Ennyi munka mellett jut idő másra?
– Két nagy szerelmem van: a sport, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke és a MOB tagja vagyok. A másik a 28 éves András fiam és az ötéves lányom, Kata. Ők adnak mindig újabb lendületet az életemnek.
Hozzászólások