A szakmám az életem
Nehezen nyílik meg, ha magáról kell beszélnie, szenvtelenül sorolja élete főbb állomásait Lukácsné Nádasi Éva. Mezőgazdasági mérnökként végzett, majd megszerezte a marketing menedzser diplomát is. 16 évig a mezőgazdaságban, termelőszövetkezetekben dolgozott középvezetőként, aztán a Baranya megyei Munkaügyi Központban munkaközvetítő, vállalati kapcsolattartó munkakört töltött be. A Pécsi Termelő Iskola megszületése óta, öt éve itt dolgozik.
Mihelyt idáig elérünk, hangszíne, arca is megváltozik, tele van energiával.
– Tulajdonképpen ez annak a munkának folytatása, amit a munkaügyi központban végeztem. Az emberekkel való foglalkozás, a segítés minden lehetőségének megragadása. Ebben nincs semmi pátosz, ez a valóság. A gyerekek, én csak így nevezem, helyesebb fiatal felnőtteket mondani, többsége többszörösen hátrányos helyzetből kerül hozzánk. Szociális, mentális, beilleszkedési problémákkal küzdenek. Emiatt nem kerültek be, vagy ha bekerültek középfokú oktatási intézménybe, hamar kiestek onnan. Az iskolák nem tolerálnak bizonyos viselkedésformákat, az ambíció hiányát.
– Mennyiben ad többet a Termelő Iskola?
– Bár ez a neve, én nem nevezném iskolának. A fiatalokat ide betanított munkásnak veszik fel, részmunkaidőben, ennek megfelelő fizetést kapnak, s közben szakmát tanulnak. Kis, legfeljebb tízfős csoportok vannak, a csoport vezetője a mester. Én is egy ilyen csoport vezetője vagyok, a gyerekeim parkgondozók, kertészek lesznek.
– Gondolom, ezek a kis csoportok lehetővé teszik a különféle személyiségekhez szóló gondoskodást, szakképzést.
– Igen, de ez nemcsak a mester feladata, gondja. Nélkülözhetetlen a szociális gondozók, szociális pedagógusok segítsége. Itt igazi csapatmunka folyik, megbeszéljük, mit, hogyan kell változtatni, mivel lehet még jobban csinálni. Az alapvető cél: bevezetni őket a munka világába, megtanítjuk őket dolgozni. Többségüknek nincs hazulról hozott minta, itt a csoport példája, a szociális segítők odaadó munkája szükséges.
– Hogyan kezdenek hozzá ehhez a nem könnyű munkához?
– Először is megtörténik a csoportépítés. Ezt követi a követelményrendszer felállítása. Én mindig magasra teszem a lécet.
– Mi van, ha rezeg a léc, vagy leesik?
– Nem tragédia. Ezek nem földhözverős kudarcok, még soha nem éreztem, hogy nincs értelme csinálni. Nagyon ügyelek a minőségre, de tudom, hogy semmilyen pályán, szakmában senki sem tökéletes. Azt mondom nekik: hozd ki magadból a lehető legjobbat. Akadt olyan, aki bár nem a legjobb volt, mégis kapott az év végén jutalmat, mert képességeihez mérten a legtöbbet nyújtotta. Igyekszem azt sulykolni, hogy amit csinálsz a parkokban, az mindig szem előtt van, azzal nagyon sok ember előtt teszed le a névjegyed.
– Van ennek foganatja?
– Volt olyan gyerek, aki hosszú ideig ellenállt, nem hitte, hogy jót akarunk, hiszen eddig nem volt ilyenben része. Aztán amikor szembe került a dolgos élettel, azt mondta: „magának volt igaza”. Vagy egy másik: a munkahelyén olyan feladatot kapott, amit még soha nem csinált. Megbirkózott vele, aztán azt mondta nekem: „eszembe jutott, hogy mit mondott maga, és úgy csináltam”. Gyakran előfordul, hogy akik már több éve végeztek, felkeresnek, beszámolnak az életükről, megköszönik a segítséget. Több régi végzőstől kapok karácsonyi üdvözlőlapot.
– Nem kis energiába telik mindezt elérni.
– Belefásulni nem lehet. Unatkozni pláne, hisz meg kell szervezni a munkát, a gépeket, hogy minden, ami kell időben ott legyen, ne legyen nekik sem üresjárat. Emellett oktatásszervezéssel is foglalkozom, hat méhész tanfolyamom van, Szigetváron is összeállt egy parképítő csoport, a környékbeli falvakból.
– Miből táplálkozik ez a fáradhatatlanság?
– Mindig is olyan helyen dolgoztam, ahol munka volt, nem munkaidő, és gyerekkoromból, hazulról is ennek a dinamikus életnek a példáját hoztam. Azt nem mondom, hogy időnként nem vagyok fáradt, de ezt nem hozom be a munkahelyemre.
– A család hogyan fogadja ezt az élettempót?
– Fiam az egyetemen szociológiát tanít, ő már a saját életét éli. Édesanyám, aki 83 éves, kényszerűen elfogadja. Férjem több évvel ezelőtt meghalt, de a kutyám, Morzsi rosszallóan megugat, ha későn megyek haza.
Hozzászólások