A nagy eredményhez mérhetetlen szorgalom kell
Tass Olga és a szerző
Tass Olga 1929-ben született Pécsett, a közelmúltban tüntették ki 80. születésnapján a Magyar Sportok Házában. Férje, néhai Lemhényi Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó volt. Sportpályafutását 1941-ben atlétaként kezdte a Pécsi EAC színeiben. 1947-től a TFSE, 1951-től a Budapesti Honvéd, 1957-től a Budapesti Spartacus, 1959-től a Budapesti Vasas tornásza volt. 1948-tól 1960-ig szerepelt a magyar válogatottban.
Hozzájárult, hogy az ötvenes években a magyar női tornászsport a világ élmezőnyébe tartozott, világversenyeken 16 érmet nyert. Ebből aranyak: 1954-ben háromszoros főiskolai világbajnok (felemáskorlát egyéni, felemáskorlát csapat, talaj csapat) és világbajnok kézi-szercsapat. 1956-ban olimpiai bajnok kézi-szercsapat.
1951-ben a Testnevelési Főiskolán tanári, 1978-ban torna szakedzői, majd 1978-ban torna mesteredzői oklevelet szerzett. 1960-tól 1961-ig az Újpesti Dózsa, 1961-től 1968-ig a francia tornászválogatott trénere volt. Hazatérése után a Testnevelési Főiskola tanára, a magyar tornászválogatott és a Vasas, majd a Budapesti Honvéd edzője lett. Jelenleg könyvet ír férjéről, Lemhényi Dezsőről. Anyagilag is támogatja a férjéről elnevezett sashalmi Lemhényi Dezső Általános Iskolát. Kitüntetése a Nők sportjáért életmű-díj 2008-ban.
A tornászkirálynővel a tisztújító torna közgyűlés után beszélgettünk.
Tanárnő, mikor is szerzett aranyérmet?
Az olimpiai bajnokságot 1956-ban szereztem a kézi-szercsapattal. Itt szereztem még összetettben egy ezüstöt, lóugrásban egy bronzmedált és negyedik lettem összetett egyéniben az orosz Latinyina, Kuraszova és a magyar Keleti Ágnes mögött, s megvallom, erre nagyon büszke vagyok.
Azt tudja-e, hogy az 1956-os érmek duplán számítanak?
Nem. Miért?
Azért, mert abban az időben nemcsak Magyarországon a világ minden részén annyira odafigyeltek a magyar sportolókra. Itthon nagyon szorítottunk magukért! Hogyan alakult sorsa 1956 után?
Nehéz helyzetben mentünk ki az olimpiára, Ausztráliába. Nem tudtuk, hogyan fogunk hazajönni, vagyis hogy mi vár ránk. Kint Melbourne-ben sok volt az izgalom a versenyeken. A mi csapatunk olyan volt, hogy amikor teljesíteni kellett, akkor nagyon össze tudtuk magunkat szedni, függetlenül attól, hogy közben a lelkünkben sok szomorúság volt az otthon maradottak miatt. 1956-ban Magyarországon forradalom volt. Hazajöttem, és a Testnevelési Főiskolán tanítottam. Folytattam a tornát: 1957-től a Budapesti Spartacus, 1959-től a Vasas tornásza voltam. Abba akartam hagyni, de a Tornaszövetség kérésére folytattam a versenyzést, segítettem a fiatalokat, hogy legyen egy ütőképes csapat az 1960-as olimpiára. Négy évig ráhajtottam, de sajnos 1960-ban csak a hetedikek lettünk.
Most boldogok lennénk egy hetedik hellyel.
Így van. Szomorú vagyok, nemhogy hetedik helyezett csapatunk nincs, de se férfi, se női csapat sincs.
Nemrég itt volt a Ritmikus Gimnasztika Világkupa a Papp László Sportarénában. Vass Dórával készítettem interjút, aki azt mondta: nagy vágya, hogy a következő világbajnokságon a legjobb 15 közé kerüljön.
Ne felejtse el, azért a világ fejlődött, a sportolók tábora nagymértékben átalakult. Ma már azt is figyelembe kell venni, hogy mi régen kisebb mozgásanyaggal dolgoztunk azokon a szereken, meg azokkal a kézi szerekkel. Más volt és nehezebb volt, mint most. Ma a szertornában a tornaszerek modernebbek, rugalmasabbak, nem beszélve, hogy talajon olyan akrobatikus ugrásokat lehet végezni, amelyet régen nem lehetett volna azon a kemény 12×12 méteres szőnyegen.
Az, hogy egy sportoló a 15. helyre vágyik az ma már valóban nemzetközi szempontból egy nagyon szép eredmény. A ritmikus gimnasztika ma nagyon nehéz lett. Megmondom őszintén, lehet, hogy megharagszanak rám, de én az egyéni versenyszámokat eltörölném, csak a csapatot hagynám meg, mert olyan mérhetetlen nehéz mozgáselemeket követel ma a nemzetközi szövetség ezektől a fiatal kislányoktól, amely úgy érzem káros az egészségükre. Nemcsak arra kell gondolni, hogy most 16-18 éves, hanem arra is, hogy szeretné megélni azt a kort, amit én: a 80 évet. Ahhoz pedig ilyen nagy terhelést, ami a gerincoszlopot éri, vagy akár vállízületet, vagy a csípőízületet, az káros. Azt gondolom, ha egy ortopéd orvos egy ilyen versenyt végignéz, nem hiszem, hogy jó szívvel mondaná, hogy folytassák hasonlóképpen.
Milyen tanácsot adna a mai fiataloknak, hogy legalább az első tíz közé kerülhessenek a világversenyeken?
Nézze, mérhetetlen szorgalom kell, ami bennem talán megvolt. Ezért tudtam négy olimpián részt venni. A másik: kell egy minimális tehetség. Ma úgy érzem, hogy sokkal több kell, mint régen, habár én nem tartottam magam olyan nagyon tehetségesnek, viszont igen szorgalmas voltam. Még valami: én sokat foglalkoztam elméletben is a tornával, tehát azzal a mozgással, amit én gyakorlatban végeztem, azt analizáltam. Egyszóval nagyon elemző voltam. Engem is hozzásegített mondjuk, ha tehetségem nem is volt olyan nagymértékű, mint például Keleti Áginak. Sokkal jobb eredményeket tudtam volna elérni, ha nem lettem volna izgulós. Sajnos az voltam, és ma is az vagyok – zárta le a tornászkirálynő a beszélgetést.
Hozzászólások