Lámfalussy Sándor 1929-ben született Kapuváron. Nős, négy gyermeke van. A Louvaini Katolikus Egyetemen, majd Oxfordban, a Nuffield College-ben tanult. 1949 óta Belgiumban él. 1955-65 között a Brüsszeli Bank közgazdásza, később tanácsadója. 1961-62-ben a Yale Egyetem vendégelőadója. 1965-75 között a Brüsszeli Bank ügyvezető igazgatója, később az igazgatóság elnöke. 1975-95 között a Louvaini Egyetem professzora. 1994-től az Európai Monetáris Intézet elnöke négy évig. 1999-től 2002-ig Orbán Viktor miniszterelnöki gazdasági tanácsadó testületének elnöke. A világ több egyetemének díszdoktora, köztük a magyar Közgazdasági Egyetemnek (1995), valamint a Nyugat-magyarországi Egyetemnek (2003). 1998-tól az MTA külső tagja, 1993-ban a Popovics Sándor-díj kitüntetettje, 2001-ben megkapta a Corvin-láncot. 2003-ban bekerült a Magyar Hírlap „Év Embere” nyolc jelöltje közé.
2003 végén Tudós Világfórum volt Budapesten, a Tudományos Akadémián. Itt előadást tartott a világhírű közgazdászprofesszor, Lámfalussy Sándor. Előadása után beszélgettem vele a budapesti Hyatt szálloda földszintjén, a vízesés szomszédságában, halk zeneszó mellett. A világhírű bankár-tudós elfoglaltságára hivatkozva épp egy brazil újságírónőt és a TV1-et hárította el.
Professzor Úr! Ön holnapután Sopronba utazik az egyetemre előadást tartani, és utána díszdoktorrá avatják. Milyen kötődése van ehhez a csodálatos nyugat-magyarországi városhoz?
Kettős kötődésem van. Az egyik: itt jártam gimnáziumba, a másik pedig az, hogy az egyetem elődjénél tanított az édesapám.
Korábban két alkalommal sikerült Önnel beszélgetnem. Az első alkalommal még 30 százalék fölött volt a magyar infláció, a második alkalommal pedig 10 százalék fölött. Akkor azt mondta, hogy ez a nehéz, ez alá menni. Most megint gondok vannak az inflációval és egyéb makromutatókkal. Mit kellene tennünk?
Ez az inflációnövekedés a jelenlegi helyzetben veszélyesebb, mint amikor arról beszélgettünk, hogy tíz százalék alá kell vinni. Különbség az is, hogy most más országok inflációs rátája sokkal alacsonyabb. Ez nemcsak a nyugat-európai országok vonatkozásában van így, hanem a cseheknél, lengyeleknél, szlovéneknél is. Japánról és az USA-ról nem beszélve. Az inflációs ráta igen magas Magyarországon. Az a veszély áll fenn, hogy berögződik a várakozásokba. Vannak olyan magyarázatok, hogy az adórendszer és adminisztratív intézkedések okozzák. Azokra a dolgokra kell odafigyelni, amelyek fel fogják vinni az inflációt. Fontos, hogy mi történik az adókulccsal és milyen adminisztratív intézkedések lesznek. A legfontosabb, hogy legyen nyílt megegyezés a Nemzeti Bank és a kormány között abban, hogy ennek másodlagos hatását nem fogják eltűrni. Ennek az a feltétele, hogy a bérpolitika ne vegye át az inflációnövekedést. Meg kell hogy mondjam, ezeknek a folyamatoknak semmi közük a monetáris politikához, az a baj, hogy a gazdasá szereplői nem így értik. Közmegegyezés szükséges. Óva intek mindenkit attól, hogy azt mondja, hogyha az euró bevezetését kitoljuk 2008-ig, akkor a rendbetételhez hosszú idő áll rendelkezésre.
Professzor Úr! Előadásában beszélt az innováció nagy jelentőségéről. Ma Magyarországon a GDP-nek kevesebb mint 1 százalékát fordítják kutatás-fejlesztésre, ezt kívánják 2006-ra felemelni 1,8 százalékra és 2010-re 3 százalékra. Jelenleg az EU-átlaga 1,9 százalék, de Ausztriában 2,8 és Finnországban 3,7 százalék. Ön szerint a magyarországi innovációs keret mire elegendő?
Az egyértelmű, hogy több pénzt kell áldozni az innovációra. Előadásomban azt próbáltam érzékeltetni, hogy a pénzeket nem szabad olyan területekre csoportosítani, amelyeket az állam határoz meg. Mégpedig azért, mert ha ezek nagy tervek, akkor ezekben nagy tévedések lehetnek, és ezek meglehetősen költségesek. Addig, amíg abban a helyzetben voltunk, hogy tudtuk, hogy nyilvánvalóan van néhány fontos cél, ez volt az infrastruktúra újjáépítése, ott az állam hozhatott döntéseket és beavatkozhatott. Ma nagyon nehéz megmondani, hogy melyek azok az iparágak, illetve gazdasági tevékenységek, amelyeket fejleszteni kell. Az amerikaiak módszere az, hogy a résztvevők, a vállalatok mondják meg, hogy mit kell fejleszteni, és ne adminisztratív úton menjen végbe az innováció. Nem arról van szó, hogy az állam ostobább, hanem az állam egy, viszont a vállalatok sokan vannak, és jobban el tudják dönteni, hogy mi a fontosabb. Ha adhatok néhány szerény tanácsot, akkor ezek a következők: azt már korábban említettem, hogy több pénz szükséges. A lényeg nem abban van, hogy miniszteri beosztású-e az innovációs tevékenység irányítója, hanem a lényeg az, hogy a pénzt milyen formában adják és mit csinálnak vele. Ha a pénzt vállalatoknak adják, a legfontosabb az adókedvezmény, mert akkor kapják, ha nyereséget érnek el, mert ez ösztönző. Abban az esetben, ha egyetemnek juttatják, meg kell vizsgálni, hogy milyen a fejlesztési képességük, és hogy mit csináltak eddig. Kell olyan értékítélet, amely nemcsak egy központi politikai döntés!
Hozzászólások