Mess Béla | Jane Goodall-lal vitatkozom

Népszerű tudomány

Jane Goodall-lal vitatkozom

Tisztelem és nagyra becsülöm a gombei csimpánzok megmentőjét, a lelkes állatvédőt és írónőt, Jane Goodallt. Őszinte elismerést érdemel mindenki, aki egy nemes eszméért, főleg ha az az élővilág védelmét szolgálja, következetesen, fáradságot nem kímélve küzd, sőt érte áldozatoz is vállal. Goodall asszony minden számomra hozzáférhető könyvét megszereztem és elolvastam.

Akkor miért akarok vele vitába szállni? Ennek két oka van! Egyrészt a bölcs latin közmondás szerint „Omne quod est nimium, vertitur in vitium” (Minden, ami túlzás, bűnbe fordul). Minthogy a „vitium” szó a latinban nem csak bűnt, de „hibát”, „hiányosságot” is jelent, a közmondást inkább így fordítanám (értelmezném): „Minden, ami túlzás, hibává, tévedéssé válhat.” Márpedig Jane Goodall elképzeléseiben sok a túlzás, így a tévedés, téves következtetés is. – Másrészt, kétszeresen is megszólítottnak érzem magam, Goodall szerint, a „főbűnösök” között. Néhány éve jelent meg élettörténetem kötete „Két szenvedély rabságában” címmel. És most jön a „botrányos, bűnös” alcím: „Tudományos kutatás és vadászat”, mint életem két nagy szenvedélye. Legutóbbi, „Az utolsó pillanat” című könyvében viszont Jane Goodall egy-egy külön fejezetben mélyen elítéli ezt a két tevékenységet. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a finom húsételeket sem vetem meg, akkor akár háromszoros „főbűnös” is lehetek.

Talán nem lovagias dolog valakivel az ő távollétében vitatkozni, megfosztva a vitapartnert az ellenérvelés lehetőségétől. Egyszer, az írónő pécsi látogatása alkalmával meghívást kaptam arra a megbeszélésre, ahol az írónővel személyesen találkozhatott az érdeklődő pécsi közönség. Erre viszont nem mertem elmenni! Nem a vitapartnertől, még kevésbé annak érveitől, de még csak nem is a közönség esetleges reakcióitól, hanem önmagamtól féltem! Ismerve heves, szenvedélyes természetemet, féltem, hogy a vitát olyan heves mederbe terelném, ami nem volna illő a messziről hozzánk látogató, illusztris, köztiszteletnek örvendő hölgyvendéggel szemben.

Mielőtt az objektív, tudományos érvekre térnék, hadd tegyek néhány személyekre való utalást. Nem hiszem, hogy Shakespeare, akinek azért kellett szülőföldjéről menekülnie, mert „lelőtte a király szarvasát,”, tehát mai értelemben orvvadászott! – vagy a Nobel-díjas író, Hemingway, aki szintén szenvedélyes vadász volt, elvetemült szadista lett volna. Hogy az újabb kor magyar írói közül csak egyet említsek, az ifjúság nagy íróját és nevelőjét, Fekete Istvánt sem igen érheti ilyen vád.

José Ortega y Gasset, Spanyolország XX. századi ismert filozófusa, önálló kötetben fejti ki a vadászat szükségességét, etikáját és jellemnevelő hatását. Őt sem igen érheti torz lelkület vádja.

Hogy a földrajzi, vagy éppen a zoológiai tudomány hány jeles művelője kapcsolta felfedezéseit a vadászattal, arra csak két magyar vadászkutató nevét említem, Teleki Sámuel grófét és Kittenberger Kálmánét.

A felsoroltakon kívül köteteket lehetne teleírni azokról az igen tiszteletre méltó, nagy írókról, művészekről, tudósokról, sőt orvosokról és papokról is, akik a vadászatot nem tartották nemes hivatásaikkal ellenkező barbár, szadista tevékenységnek.

Röviden a tudományos kutatásra térve, az állatkísérletek jelentőségét, túlzás nélkül, egy mondatban így foglalhatnánk össze: állatkísérletek nélkül az anatómia, az élettan, a biológia, vagy az orvostudomány messze nem tartana ott, ahol ma tart!

Az a ma egyre divatosabbá váló elképzelés, hogy az állatkísérleteket fel kellene váltani kémcsőben végzett (in vitro) kémiai, vagy biokémiai jellegű kísérletekkel, vagy komputermodellezéssel, erősen vitatható. Ezeknek is megvan persze a maguk fontos helye a biológiai, vagy orvosi kutatásokban, de például idegrendszeri pályatani kutatások nehezen képzelhetők el állatkísérletek nélkül. Ennek pedig különböző idegrendszeri betegségek lényegének felismerésében nagy jelentősége van.

Ugyancsak téves az a leegyszerűsítés is, hogy az orvosi kutatásokat kizárólag a gyógyszerek kipróbálására szűkítik. Itt, a gyógyszerhatás-tanban is elkerülhetetlenek az állatkísérletek, de vajon hol tartana a szervátültetés, vagy a laparoszkópos sebészet sok-sok előzetes állatkísérlet nélkül?

Végezetül hadd jegyezzem meg, hogy a kísérleti célra tömegével tenyésztett, sok generáción át laboratóriumi körülmények közt tartott állatok (pl.: fehér patkányok, vagy egerek ) természetes körülmények között nagy valószínűséggel már meg se tudnának élni. Erre elrettentő példa történt jó 20-30 évvel ezelőtt. Az egyik egyetemen (ha jól emlékszem, az egyik skandináv fővárosban történt) egy kisebb, lelkes, jószándékú, de teljesen naiv, hozzá nem értő, szélsőséges „állatvédő” csoport éjszaka betört a kísérleti állatok házába és szabadon engedte az összes fehér patkányt (és/vagy egeret). Reggelre az egyetem kertjében százával hevertek az elpusztult, megfagyott kísérleti állatok.

Ezrével lehetne felsorolni, csak az utóbbi századból, azoknak a nevét, akik állatkísérletek útján jelentős lépésekkel vitték előre a tudományt. Ugyanakkor messze többségük kiegyensúlyozott lelkületű, mélyérzésű, humanista ember volt! (Itt nevek felsorolásával, azok sokasága miatt, kár is volna próbálkozni).

Az általános érvek egész vázlatos említése után, melyek közül szinte arbitrálisan csak néhányat emeltünk ki, nézzünk most néhány őstörténeti, természettudományos vagy társadalmi szempontot, melyekben Jane Goodall-lal vitatkoznunk kell.

Az a Goodall által javasolt, vagy ideálisnak tekintett szemlélet, hogy ne öljünk meg egyetlen állatot sem, egyáltalán nem új. Amerikában, sőt egyes európai országokban is, a jobb szállodákban az éjjeliszekrényeken két könyv található „The holly Bibel” (A szent Biblia) és „The teachings of Buddha” (Buddha tanításai). Én, miután a Bibliát gyermekkorom óta ismerem, és néha forgatom is, Buddha tanításait olvasgattam egy-egy estén. Itt kerültem először szembe azzal, hogy Buddha egyik alapvető törvénye, hogy ne oltsunk ki egyetlen életet sem. Eltekintve attól a teoretikus kérdéstől, hogy az élőlényt ilyen értelemben mikortól számítjuk annak, a növényektől, a baktériumoktól, a protozoonoktól, a rovaroktól, vagy még annál is feljebbtől, a világ mai fejlettségi fokán (de véleményem szerint az ősidőktől fogva is) ez az elv eleve tarthatatlan. A sok növényi károkozó (gondoljunk csak az elmúlt egyik év magyarországi gyapjaspille invázióra), vagy akár az emberi paraziták (pl.: bélférgek, stb.) elleni védekezés csakis ezek elpusztításával érhető el. Hol kezdődik akkor az élet kioltásának tilalma?

Folytatás

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Jane Goodall-lal vitatkozom”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés