Bogádi Kis György
Ismertem a véleményét, a paródiákkal nem tud mit kezdeni, olyan, mintha az ember nyelvet öltene a másikra, mondta egyszer. Szorongva nyújtottam hát át neki Télutó című kötetemet, benne a róla szóló paródiával. Két hét sem telt el, amikor megcsörrent a telefonom, és megszólalt benne Gyurka barátom. Nemcsak jól szórakozott, hanem mintha tükörbe pillantott volna, mondta. Mindamellett a halhatatlanság dolgában sincs mostantól teendője, könyvembe bekerülvén ez garantált számára. Humorra humor, ez rendjén való, megnyugodtam hát, nem bántódott meg. Kétségeimet Ülj a tüzünkhöz című könyvének dedikációja oszlatta el végérvényesen: „Kedves Barátomnak, az írónak, a másokat is megszólaltató, értő olvasónak, a régi-régi szeretettel: Gyurka”
Kedves Gyurka Barátom! Felmentő ítéletedre nagy szükségem volt: a legkisebb koromtól viszolyogtam a nyelvöltögetőktől, különös megnyilvánulásukat ocsmánynak, undorkeltőnek és ostobának találtam. Paródiáim (nem sok van), az első benyomások sűrítményei, jegyzetek egy lehetséges (bizonyára soha el nem készülő) tanulmánykötethez. Vagy emlékező stílusgyakorlatok azok modorában, akiknek a hangját szeretettel őrzöm magamban.
Emlékező írásomat Borsós Zsófikának ajánlom szeretettel, a Bogádi Kis (Kisbalázs) írásokból megismert beszélgetős kisunokának, a csodapingvinesnek, a halevő halat evő halevő hal névadójának.
Éretlenebb korában az ember még őszinte szemmel csodálkozik rá a világra, a még meg sem élt emlékek kútjából felpárálló szavak előképére, erőtlen verdesésére a még csak készülődő szárnycsapásoknak. Érettebb korára aztán ezt vagy kinövi az ember, vagy úgy marad, és beszorul végképp a körülötte tornyosuló szavak hétköznaplós szögleteibe.
Egy ilyen végtelenül szomorú és mégis szívmelengetően szép pillanatában az életnek, az egyszer élhetőnek, a fényevesztetten is csodába illőben, a szögletek között a fölöttünkvalóra örömtelin rácsodálkozóban, fölsejlett bennem: tudhatjuk-e, fölérhetjük-e eszünkkel, a telhetetlenül (nyomda: nem tehetetlenül!!) tudnivalók után kutakodóval: hol terem a terembura?
Volna válaszom erre, de attól tartok, hogy a lehetséges válaszok matematikai módszerekkel történő feldolgozása után is olyan messze maradnék az igazságtól, amilyen messze azok állhattak a Piave hídjától, akik itthon maradt túlélőként tágra nyílt szemmel hallgatták a kicifrázott sulykolófa mosógép előtti huppogását a patakon átívelő kicsiny fahíd tövében, amikor anyám szaporázta ott a ritmust. Csak az bizonyos, és nem a tanulók, nem is a tanítók, hanem a tudók a megmondhatói, hogy itt az anyaföldön, anyanyelvünk humuszos talaján, csodálnivaló burjánzással (mert világcsoda: éppen itt, ezen a szegényemberek lyukas cipőitől félretaposott talajon, s hogy sehol máshol, kövérebb tájakon pedig), sehol annyi áldott magyar szó meg nem fogan, mint itt minálunk. Virágzik a magyar szó mindenfelé, szóvirágoktól ékes a szótermő magyar föld, hepehupáin szóhangulattól mámoros kislányok szökellnek, sugdolóznak, nyakukban szófüzérek, ajkukról színes kis pillangók: anyanyelv-dajkálta szófiak rebbennek s fürdenek fénylő szózuhatagban. Előlép egy közülük. Azt mondom: száj, azt mondja „szókimondó”, azt mondom betűvetés, azt mondja „szóaratás”. És még tovább: „kivetkőzött emberi mivoltából” – így én, mire ő: „beöltözött állati milesszébe”. Fölkapom, magasba emelem, fölébem nő: nagyhercegnő, pedig kisunokám-formája van, de nagyon, és én eltörpülök.
Voltam már kicsi, emlékszem, régebben is, amikor írni kezdtem, az íróasztalt alig értem föl, lábujjhegyre állva írtam az első szépprózámat (de szép is volt), igaz, így kissé magasra sikeredett a mérték, aminek meg kell felelnem mai kicsiként ógó-mógónak, a bölcsesség alattomban könnyebbedő tartályának, és hát sikerül is, hiszen öregedvén mi egyéb marad az ember számára a világ örömeiből nyelvének erejénél. Mondják, e nyelv erőteljességében mások is kedvüket lelik: a sűrítés végpontja ez a próza, állítják, ám én elképzelem: még tovább lépvén egyre sűrűsödne a szöveg, lassan szilárd halmazállapotot öltenének benne a szavak, valóságteremtőn darabos formátumút, vésővel cifrázottat.” „A csúcsról bármely irányban haladva az út csak lefelé vezethet”, mondta volna a költő, ha el nem akad a szava, megroppanva a gondolat súlya alatt, így hát bennem szikrázott föl a felismerés, olyan ragyogással, ahogy a Csoronikára (egy pincepörkölt és a jóféle oportó közti pillanatidőben) felkúszó ünnepi harangzúgás nyomában fénylik fel a megvilágosodás. Inkább hát a helyben járást választva nekifeszülök a témának, több oldalról is, az epikus anyagot lírával megöntöm, és megkönnyebbülve látom, amint a sok tömény részlet tollam nyomán egységes diszperz közegként hordalékaival előcsobban, és kanyarog az ágas-bogas szóbokrokkal szegélyezett partok között, fősodrán kisnovellámból hajtogatott papírhajójából kihajolva, szóteremtő csodalény kibeszél szövegemből, és elhallgatnak a költők, bevackolják magukat – pironkodni ne kelljen – poros könyvtárak zegzugaiba, nyelvészek adják vissza megsárgult diplomáikat, én hanyatt esem, fájdalmat nem érzek, csak ámulatot, a tudattalan (nyomda: nem tudatlan!) szétárad bennem, mélyéből felbuzognak sosemvolt szavak, lenni akarók (bugya, vaklátás, feleellenség), félig hunyt szemhéjam még látni engedi a csodalányt, mellettem áll, lábát legyőzötten heverő testemre helyezi, s szókimondóján áradnak újabb és újabb nyelvi lelemények.
Így esett hát. Így estem, esendő ember, én is. Az anyaföldre, ahol minden nyelvi csoda – szó mi szó – megterem: a teremburáját!
Hozzászólások