A pozsonyi Hét című kulturális lap főszerkesztő-helyettese, Ozsvald Árpád a kilencvenes évek elején megkért, hogy a lap nyelvművelő rovatába írjak néhány fejezetet a szlovákiai magyar vadászok buzdítására, hogy tegyék magukévá a kifejezéseket magyar nyelven. Tudniillik Szlovákiában a vadászok felkészítése és a vizsgáztatás csak szlovák nyelven folyik mind a mai napig. Bevezetőmben méltatlankodva jegyeztem meg, hogy a felvidéki vadászoknak nincsen fóruma, ahol vadásznyelvünk művelői a nyilvánosság elé léphetnének és az elferdülése ellen, az idegen nyelvből (cseh, szlovák) vett szakkifejezések ellen szót emelhetnének. Érveim közt említem, hogy nincsenek vadászíróink – Gyimesi György kivételével –, mert a nemzetiségi sajtó csak nagyon kis helyet biztosít a magyar szak- és vadászati szépirodalom számára. Tehát riadóztattam, hogy a felvidéki régi szép magyar vadásznyelv lassan-lassan a feledés homályába merül…
A folytatásban gyakorlati dolgokról esett szó, az apróvadas vadászatokon használt kifejezések magyarázatáról, beleértve a fegyverhasználatot és a vadra vonatkozó kifejezéseket. Hangsúlyoztam, hogy a sikeres vadászatoknak fontos szereplője, a vadász leghívebb pajtása a jó vizsla, amely szóratart és szilárd a maga dolgában. Abból különbözik a többi négylábú harapós, ugatós rokonától, hogy „eb”, „vadászeb” és nem „kutya”. Továbbá nincs szaglása, hanem jó orra van, amellyel szimatol, különösen, ha jó szelet fog. Cirkál a vadász előtt, nem hóbortos, állja a vadat. De vannak röviden, kurtán kereső ebek, aminél már csak az elkalandozó vadászkutya a bosszantóbb. Viszont a teljesen használhatatlan eb az, amelyik megtépi, sőt kikezdi a vadat. Erről leszoktatni nem lehet, de annál könnyebben rákap, ha a vad gereznájának lefejtésekor a friss vadászrészt, aprólékot szeretett és féltett ebünk elé dobjuk.
A harmadik folytatásban a rókáról esett szó. Ez a ravaszdi kis dúvad igen elterjedt Szlovákiában, akad róla bőven írnivaló. Sok szép szóval illette a magyar nyelv. Például hosszú farkát vitorlának nevezzük, amelynek legvégső fehér csúcsa a bokréta. Nyaranta a szőrét hányja, ilyenkor rongyosnak mondja a vadász. A nép nyelvében tréfásan balhásnak, ravasznak, féregnek és csalavérnek is nevezik.
Folytatásokban megjelenő írásomnak volt némi visszhangja is. Különösen Dénes György (1923–2007), felvidéki költő szavai örvendeztettek meg, aki gömöri, pelsőci (a természethez közelálló) születésű lévén egyik pozsonyi találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy „kitüntetett” figyelemmel olvasta a vadásznyelvről szóló írásaimat, és nem egy rímelő vadászkifejezést ragadott ki belőlük.
Dénes György egyébként szerette a vadászirodalmat és Jurán Vidor munkásságáról az alábbiakat vallotta 1960 márciusában a Hét hasábjain: „Így csak az tud írni, akinek vérében ott zsong a természet örök zenéje, akinek lelkén átszövődik és visszaverődik az éltető fény, aki szereti az életet, s derűs szemmel tekint maga köré. Sok történetben harmadik személlyé lesz az író, ezzel jelzi is, hogy nem ő a fontos, hanem a vadon, a feltárulkozó szépség.”
A magam részéről teljesen egyetértek Dénes György soraival és állítom, hogyha valaki a felvidéki magyar irodalomban a felvidéki szellemiséget keresi, akkor Jurán Vidort (1879–1963) kell olvasni, meg a többieket, a XIX. századiakat: Andrássy Manót (1821–1891), Apponyi Henriket (1885–1935), Balkay Adolfot (1851–1927), Bársony Istvánt (1855–1920), aki alaposan ismerte a Felvidéket, Pozsonyban tanult, a két Forgáchot, Forgách Károlyt (1825–1911) és Forgách Sándort (1814–1894), Nanvay Zoltánt (1840–1922), Illés Nándort (1836–1907), Mátray Gyulát (1855–1937) és Nozdroviczky Lajost (1862–1943), ámbár Nozdroviczkyt a baranyaiak a magukénak tartják, amit nem is vitatunk el tőlük, a vadászíró életének utolsó szakaszát a Dráva mentén töltötte, a pécsi temetőben pihennek hamvai.
A fenti felvidéki szerzők nevéről és műveikről – talán elsőként az újabb időkben Bányai József vadászattörténész törölte le a port. Számomra a „Jeles vadászok a régi Magyarországon” című könyve – a szerző magánkiadásában jelent meg Budapesten, 1996-ban – rendkívüli örömünnep volt. A felvidékieken kívül szerepelnek mások is a könyvben, a „régi” Magyarország szerzőiről, vadászairól van szó. Ahhoz, hogy a könyv anyaga összegyűljön, sziszifuszi munkára volt szükség. Bányai József nevéhez fűződik még két kötet összeállítása. A Terra Print Kiadó által indított: Írások a hajdani vadászvilágból égisze alatt, Illés Nándor, 1997 és Balkay Adolf és Hönig István válogatott munkái 1999-ben jelentek meg. A sorozat folytatása Jurán Vidor relikviái 2000, az író és lapszerkesztő leveleit, kiadatlan kéziratait tartalmazza. Az általam szerkesztett Felvidéki vadászörökség pedig 2003-ban jelent meg. Biztosan meglepődik az olvasó, hogy Felvidéken a magyarok által lakott tenyérnyi területen mennyi humánus vadászíró született.
Megérdemlik, hogy idézzük legalább a nevüket: Nemeskéri-Kis Sándor (1884–1958), Karafiát Máriusz (1858–1940), Herman Ottó (1835–1914), Székács Vince, Thúróczy Tibor (1882–?), Csiba Lajos (1901–1966), Mécs László (1895–1978) és a Vadászlap köré tömörülő tollforgatók. Néhányan önálló kötettel is jelentkeztek, de legtöbbjük szerényen megelégedett azzal, hogy a felvidéki vadászok szellemiségének jegyében megjelentette írásait. Íme: Justh Ödön, Pálffy Pál, Bethlenfalvy Ernő, Thúróczy Tibor, Fülöp Dezső, Platzner Frigyes, Lamparter Jenő, Zámorsky Viliam, Slimák Koloman, Gresznáryk László, Matisz László, Újfalusi Egyedi László, Zsilinszky Győző, Nicolini Sándor, Kárpáthy G. Károly, Choma Dezső, Szulovszky Béla, Duba Artur, Stankowsky József és Jurán László. A munkatársak időközben elhunyt tagjai: Jureczky Nándor, Polinszky Béla, Körtvélyesi Dezső, Klonfár Dezső és Varga Tivadar.
A pozsonyi (akkor már Bratislava) Academia Kiadó kiadványaként egy vaskos könyv 1935-ben Naše polovníctvo címmel (A mi vadászatunk) 559 oldalon tárgyalta Szlovenszkó vadászati állapotát és lehetőségeit. A könyv nyelve szlovák volt, de szerzői – Justh Ödön, Pálffy Pál, Duba Artúr, Zsilinszky Györy, Szulovszky Géza, Bethlenfalvy Ernő, Melcsiczky Miklós, Thúróczy Tibor, Jellen János, Jurán Vidor, Knuszt Károly, Thegze László és mások – magyarok voltak. Jogosan állíthatjuk, hogy ritkaságszámba menő esetről van szó, egy szlovák nyelven kiadott, de felvidéki magyar szellemiségben íródott kiadványról van szó.
Akiről eddig még nem esett szó, az Léva szülötte, a tudós, afrikánus, lapszerkesztő Kittenberger Kálmán. Ifjúságát a nagycsaládos szülői házban Léván töltötte, ott szerzett tanítói oklevelet 1906-ban. Az intézmény igazgatója testvérbátyja, Katona János volt. Kittenberger Kálmánból sem hiányzott a felvidéki szellemiség, amit eltiporni nem lehet. Amikor a Héttől megbízást kaptam híres vadászíróink bemutatására, Kittenberger Kálmánnal kezdtem a sorozatot, majd folytattam Bársony Istvánnal, Mikszáth Kálmánnal, Nagy Endrével, Tildy Zoltánnal és Gyimesi Györggyel. Igen, Nagy Endre is szerepelt a sorozatban, lévén nagyapja pozsonyi iskolaigazgató, felesége pedig a nagysurányi Hatvani család sarja.
Visszakanyarodván Kittenberger Kálmánhoz, a Vadász Könyvklub javaslatára, a lévai Reviczky Társaság ösztönzésére, Léva városatyái magukévá tették, hogy Kittenbergerről utcát nevezzenek el. Az eseményre 2001. október 12-én került sor, egybekötve az íróról és munkásságáról szóló előadásokkal és emléktárgyait bemutató kiállítással. Ebből az alkalomból jelent meg a Lévától Nagymarosig – Kittenberger Kálmán élete és munkásság című kötet, kiadója a budapesti TerraPrint Kiadó. A TerraPrint Könyvkiadóról annyit, hogy igazgatója Tálosi István (1927–2001) volt, a vadászati Könyvklub Egyesület elnöke. Az igazgató, egyben a könyvkiadó tulajdonosa, a kiadásokon kívül támogatta a képzőművészeket, festőket, grafikusokat is. Tálosi István szerette a Felvidéket, többször is megfordult nálunk. Úgy is, mint vadász, de úgy is, mint irodalmár. 1996-ban vendége volt a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Irodalmi Kávéháznak. Kapcsolatunk eredményeként a kiadónál jó néhány felvidéki vadászíró kötete jelent meg. Köztük Jurán Vidor posztumusz könyvei, de írt könyvet a kiadónak Gyimesi György is.
Róla el kell mondanunk, hogy a múlt században, a hatvanas és a kilencvenes évek között a Felvidék legtermékenyebb vadászírója volt. Könyvei több ezer példányban jelentek meg és megjelenésük után néhány hónappal el is fogytak. Ezért történhetett, hogy Gyimesinek évente vagy kétévenként megjelent egy-egy kötete. Olvasták a nem vadászok is. Miben rejlett sikere? Elsősorban abban, hogy Gyimesi György orvos, kórházigazgató – ma már természetesen nyugdíjas – azon a szép bodrogközi nyelven írt, amely talán a legszebb dialektus a Kárpát-medencében.
Sokszor és sokat halljuk, hogy a vadászirodalom nem megbecsült műfaja az irodalomnak. Annyi bizonyos, hogy vannak, akik nem tudni milyen oknál fogva ellenzik a vadászirodalom kiadását, a vadászírókat pedig másodrangú íróknak tartják. Pedig voltam én már olyan könyvvásáron, ahol a Kossuth-díjasnak nem fogyott egyetlen könyve sem, a vadászírónak pedig már fájt a keze a dedikálástól. Nem mondom, hogy ez jó jelenség, csupán megemlítem, hogy ez is benne rejlik a felvidéki magyar szellemiségben.
*
Barátunk és szerzőtársunk fenti írása a Járomfa, mozvány, nőtövény… A nyelvújítás során született szaknyelvünk „szokott és szokatlan” szavai című konferencián hangzott el, 2009. december 3-án, Budapesten, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban.
Hozzászólások