… A zselici dombok erdőbélelte csendje veszi körül és a „Lapsi”-völgy tartja karjában ezt a baranyai kis falut. De itt a főtéren, a dél-olasz kisvárosok összes kellékei egy rakáson. Hófehér templom, a falusi iskola, a bolt lépcsőjén üldögélő buszra várók, a hősi emlékmű körül tereferélő cigányok, turistabuszok, csillogó autók, szamaraskordé, a szelíden hömpölygő birkanyáj, valami tündéri bájt kölcsönöznek Ibafa hétköznapjainak.
A mezsgye végén – Judit Hagner szobra
Néhány lépéssel arrébb a gyűszűvirágokkal és rózsákkal ékes kis udvarban, a ház homlokzatán, frissen festett felirat és a falu büszke címere hirdeti: itt láthatjuk az ibafai híres fapipákat, azaz fa és nem fa pipák gyűjteményét. A néhány lépcsőfok patikatiszta fehérfüggönyös múzeumba vezet.
A pipagyűjtemény idős és készséges gondnoka bármikor szívesen áll a látogatók rendelkezésére. A vendégkönyv egy kedves, folytatásos regény. A csordogáló idő egy-egy maradandó pillanata. Az ország legtávolabbi részéből jött látogatók, német, angol, orosz, lengyel, indiai (!) beírás az elismerést fejezi ki a különleges látnivalóért.
Ha ezek a hallgatag, derűs, békés pipák ebben a meggyfaillatú, férfiillatú két fehér szobában mesélhetnének!
De beszélnek helyettük a történetüket tudó ibafai emberek. Az ominózus pipahistória Hangai Nándor (1864-1905 között volt a falu plébánosa) nagytiszteletű úr idejébe nyúlik vissza. Nagy dohányos, jó dohányos lévén élni sem tudott a pipái nélkül. Amikor vendégségbe menvén a pipa véletlenül otthon maradt, a legcsikorgóbb hidegben is visszaküldte kocsisát Ibafára, a pipát elhozandó. Csavaroseszű, előrelátó ember volt a nagytiszteletű úr kocsisa, így a nélkülözhetetlen pöfékelő-szerszám mindig a kocsi rejtekébe tétetett általa, hogy a lovakat és jómagát a fölösleges utazástól megkímélje.
Így vésődött a köztudatba a nép között járó, népszerű pap örökké füstölgő fapipája. Később, a halála után a háború hamuja vékony takarót vont a históriára.
A 30-as évek derekán azonban, az ibafai fapipáról szó vers Roboz István kaposvári hírlapíró tollából és Lajtai Lajos zenéje felkeltette figyelmét az akkori ibafai esperesplébánosnak. Schlachter Ferenc, aki a pipázás szenvedélyének hódolt, újra feltámasztotta szép hagyományként a pipakultuszt. 25. esperesi jubileumán, 1937-ben baráti köre, akihez Roboz István és Lajtai Lajos is tartozott, megajándékozta egy gyönyörű fapipával. Ez a pipa volt a mostani gyűjtemény első darabja.
A szorgalmasan gyűjtögetett és szépen megőrzött anyag 1968-ban kapott otthont és vált közkinccsé a nagyközönség számára.
A sok látnivaló közt itt van Károlyi Mihály grófi-címeres pipája, hatszemélyes „családi” pipa, a „fekete tányéros debreceni”, a „kis szutykos” és ki tudná mind felsorolni… A hófehér tajtékot borostyán színűre szívni hosszú idő és nagy türelem kell. Itt sorakoznak régi idők és titkok tudói a csillogó vitrinekben.
Kattintsuk most a lakatot az ibafaiak féltett kincsére és ballagjunk az óriás hárs alatt a templom tövében a parókia felé. A belakatolt kaput engedelmességre bírva beléphetünk a kihalt plébániaudvarra. De a lehangoló látvány csak addig tarthat minket a hatalmában, míg fel nem pattan a zár a második „kincsesládán”.
A plébánia egy külön szobájában féltve őrzött gyűjtemény tárul elénk.
… Áldó és verő kezű papok és nem papok, barna és fehér erős kezű férfiak fényesre markolt, nemesre szívott „gondűzői”. A plébánia tulajdona.
Csodálatos művű pipafejek és faragott pipaszárak, Kairóból ideszármazó vízipipa, ópiumszívó, régi dohányvágó eszközök, dohánytartók, több száz darabból álló szivarcímke- és szivargyűjtemény.
Amíg a múzeumi szobákban gyönyörködünk, akár a fővárosban érezhetjük magunkat. De amikor a megelégedett látogatók utolsó autói is kigördülnek Ibafáról, újból körül ölel a csend és az estéli harangszó.
*
1972 – Judit Hagner, az ibafai kultúrház népművelője volt akkoriban
Hozzászólások