Szaunaszínház három férfira
Mrozeket játszani (és főleg rendezni) kihívás. Nem mintha művei ne szolgálnának elég mutatós helyzettel vagy határozott karakterekkel – a szerző a klasszikus kereteken belüli karikírozás polihisztora számos műfajban, a rajztól az esszéken át az egész estés drámáig. Szellemének, a színpadra állítással szemben támasztott szigorú követelményeinek megfelelni azonban nem könnyű. Első darabjához, az 1958-as Rendőrséghez írt előszavában (amelyet ő maga „szerződésnek” nevez) részletesen kifejti elvárásait az esetleges rendezővel s a színészi munkával kapcsolatban, amely nagyon élő, de „fogásoktól” és sallangoktól mentes játékmódot követel, a valóságtól valamelyest elemelve.
Hosszú évek óta hallgattam a szebbnél szebb jellemzéseket a Bárka Mulatságáról, de mivel soha nem volt alkalmam látni is az előadást, nem adtam különösebb hitelt a dicsérő szavaknak, már csak azért sem, hogy alkalomadtán megóvhassam magam egy túlzott elvárások miatti csalódástól.
Nem volt könnyű bejutni, sokan próbáltak a helyszínen sorszámot ügyeskedni, még többen voltak kénytelenek mulatság nélkül távozni – meglepett, milyen türelmesen próbálkoznak azok, akik már többször látták… Mire elfoglaltuk a helyünket a sokat ígérő harmincöt fokban, s a lassan elsötétülő teremben már csak sajtós kollegák duruzsoltak, egyszerre dörömbölve megjelenik a jobbról nyíló ajtó mögött a három színész, Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz, majd a csukott ajtón keresztül oldalba támadják a közönséget.
Nem állnék be a sorba, nem lehet egy tíz éve futó előadásról újat mondani. Amit Palkonyán láttunk, az túltett minden várakozáson, kritikán, mintha a szerző látomása elevenednék meg, testközelből, élőn, tragikusan és röhejesen. A három, a szövegkönyvben csak betűkkel megkülönböztetett szereplő mind halálpontosan játszott, kidolgozott figura, három külön világ, elképesztő csapatmunkával működtetve. Történik, ott és akkor, ahogy megtörténik már tíz éve, aktualizálva, viccelődve, egy felesleges szó nélkül. Az előadás megszólalását viszont sehogy sem lelem a szövegkönyvben:
SZIKSZAI Hol a sör?
SHERER Sör? Borvidéken?
Nézzétek, a költő meztelen!
A Sóska, sültkrumpli nem véletlenül az alternatív színpadok kedvelt célkitűzése, mint kis térben, kis technikai igénnyel játszható, mindössze három szereplőt mozgató darab. A szerző más műveihez hasonlóan ez is kisszerű emberek hétköznapi céljait emeli magasztossá, a jól megírt három karaktert a legegyszerűbb boldogságért vívott harcban buktatja el – s a szereplőket három markánsan megfogalmazható, hálás figurával ajándékozza meg.
Efelől nem kell csalódnunk, a három színész, bár nehezen alkalmazkodik a nagyharsányi tornaterem feltételeihez, remekül formálja a férfidráma három nagyon is emberi alakját. Kiemelkedő Lipics Zsolt játéka a kicsinyes, rátarti, végletesen narcisztikus Szomorúszájú karakterével – a közönség a nézőtér negyven fokos levegője ellenére végig egy emberként gyűlöli. (Talán többen magunkra ismertünk…) Fillár István méltó ellenfele a kudarcoktól megkeseredett és lealjasult Szappan szerepében, végig szövetséget keresve a másik partjelzővel, a Művésszel, a szerelmi bánattól alkoholban fuldokló tehetségtelen költő ezerszer is megújuló, hamisítatlanul keleteurópai figurájával, akit Széll Horváth Lajos alakít a tőle megszokott alázattal és alapossággal.
A térforma nehézségein ugyan sokat segít a színpad elrendezése és világítása, de az első pillanattól egyértelmű, hogy az előadás sokkal jobban ütne valamivel intimebb nézői távolságból, elsősorban a játék finom részletei miatt, ezt azonban a fesztiválkörnyezet és az előadás népszerűsége nem tette lehetővé. A legvalóságosabb színpadi jelenlét sem ragadhat meg azonban, ha nem, vagy csak részletekben hallom a szöveget – a színen kívül zajló események súlya miatt ez fontos lenne.
Az előadás gyenge pontja éppen az első félidő nyitó harmada, amelyet a szerző kotextusépítésre használ, a figyelem felkeltését a rendezőre bízva – itt mintha hiányozna egy ötlet a meg nem írt színpadi feszültség megteremtésére. Dicséret illeti Vincze Jánost a zenéért, a félig-átlátszó tükör intézményéért, és leginkább a sportkrém illatáért, (még a tizedik sorban is éreztük) amely derültséggel és jóleső nosztalgiával töltötte el az öltözőkben kicsit is jártas befogadót.
Az előadás tehát szerethető, ritmusa jó, hű Egressy megértő-elfogadó szelleméhez és stílusához. Nekem a nagyharsányi előadás egy erős Harmadik Színház–hőség 2:1, hosszabbításban.
Hozzászólások