Nem állítom, hogy rendszeres látogatója vagyok könyvbemutatóknak, író-olvasó találkozóknak, de azért jónéhánynak voltam részese az elmúlt hét évben, s eddig szerzett tapasztalatom alapján bátran merem kijelenteni: ilyet még nem láttam. Hogy tágas könyvtár zsúfolásig megteljen hallgatókkal, érdeklődőkkel. Ez ma már cseppet sem jellemző, még ismert szerzők is örülnek, ha tíz-húsz személy kíváncsi alkotásukra. Tény, az ilyesmi igen gyakran szervezés kérdése – amire ez esetben nem lehetett panasz, sőt –, ám a legalaposabb szervező munka sem elegendő az emberek érdeklődésének felkeltésére. Hiszen ott a kert, ahol virágot kellene locsolni, veteményest gondozni, vagy ha már ebben elfáradt az ember, ott van a televízió a maga számtalan és bő választékot kínáló csatornájával.
Mi csődítette hát a környékbelieket a kéthelyi könyvtárba, Kisslaki László „Este a konyhában” című novelláskötetének bemutatójára?
Kisslaki László a kéthelyi könyvbemutatón
Az író személye volt annyira vonzó, hogy a bejárati ajtóra ki lehetett volna akasztani a megtelt, minden hely foglalt táblát? Meg azt is, hogy akinek későn érkezve mégis kedve támad benézni, annak meg kell elégedni a sorok közötti állóhellyel. Igen, kétségtelenül az író személye, aki – noha manapság már csak az édesanyjához jár látogatóba Kéthelyre – ismerősnek számít errefelé. Ezen a vidéken töltötte gyermekkorának egy jelentős részét, sokan emlékeznek még rá, a többség mégis azokból tevődött össze, akik személyesen már nem ismerik. Az igazi érdeklődést mégsem a személyes kötődés valamely formája váltotta ki, hanem az, amit a beharangozóban megtudhattak az emberek. Nevezetesen, hogy az író, Kisslaki László többnyire róluk ír, igaz csak úgy általában, felvillantva egy-egy jellegzetes figurát, mesebeli hangulatot teremtve. És ez a hangulat a mérvadó, nem hiszem ugyanis, hogy a jelenlevők közül bárki is magára ismert volna – az emberi természetből fakadóan másokra talán – a novellákban szereplő alakok közül, de már az írások hangulata lenyűgözően múltat idéző.
Az érdeklődést tehát felkeltették a szervezők, akiket minden dicséret megillet az önzetlenül lelkes és alaposan elvégzett munkáért, ám az igazi kihívás csak ezután következett. Mert a felcsigázott érdeklődést fenn is kell tartani, nehogy bárki is, nagyot csalódva, idő előtt távozzék.
Az összegyűltek figyelmesen hallgatták a szerző idegenbeli életének ismertetését, ami érthető, mert Kisslaki Lászlónak ugyancsak fordulatos élete volt. Artistaként bejárta a fél világot, több tucatnyi érdekes emberrel találkozott, izgalmas és mulatságos helyzetekbe került, élményeinek leírása megtölthetne két-három vaskos kötetet. Amit magáról, bármily röviden is, mesélt, lenyűgözte a hallgatóságot.
Hanem a felolvasás! Az volt az igazi élmény. A ciklusokra bontott kötetből, ízelítőnek, mindössze két novella került terítékre. Tagadhatatlan, hogy mindkettőnek vastapsot kiváltó sikere volt, ám az egyiket – már a felolvasó személye miatt is – külön kiemelném. Erre az szolgáltat okot, hogy a novellát hibátlanul közreadó Lengyel Péter egy hatodik osztályos fiú nem csupán baki vagy szóbotlás nélkül olvasta végig a „Lófürösztés Berényben” című történetet, de mindezt olyan őszinte átéléssel tette, mintha ő maga lenne a novella hőse, mintha saját megélt történetét mesélné nagy élvezettel. Mindez persze nem kizárólag az ő érdeme. Ehhez arra is szükség volt, hogy az író olyan novellát írjon, amire csak Kisslaki László képes. Az ő novelláinak mindegyikéből sugárzik az állatok szeretete, de ami még ennél is fontosabb: az emberszeretet. Nincs olyan falubolondja, nincs olyan hétpróbás gazember, olyan kétbalkezes napszámos, fals hangokat előcsaló muzsikus, nevetségesen együgyű parasztlány, akiben a szerző ne találna valami szeretetreméltó emberi vonást. Hiszen még novelláinak állat szereplőit is olyan emberi tulajdonságokkal ruházza fel, amitől egyszerre lesznek szórakoztató mesebeli hősök és sírásra, nevetésre késztető, emberi gyarlóságokat idéző lények.
Kisslaki írásai egyszerre juttatják eszembe az Indul a bakterház szerzőjét, Jaroslav Haseket, a derék katona, Svejk szülőatyját vagy Tersánszky Józsi Jenőt, holott igazából egyikhöz sem hasonlítható, mert egyáltalán nem utánoz, még rosszindulattal sem nevezhető epigonnak. Kisslaki az Kisslaki. Öntörvényű, egyedi és kivételes tehetséggel megáldott író, aki úgy tudja, meseszövésének olykor meghökkentő, de találóan odaillő szófordulataival magához láncolni olvasóit, hogy gyönyörködtető szórakozásban részesíti őket, amely annyira leköti figyelmüket, hogy közben észre sem veszik, csak jóval későbben döbbennek rá, egy kikapcsolódást nyújtó, olvasmányos mesénél jóval többet kaptak. Valami tanulságos, elgondolkodtató, s egyúttal maradandó élményt.
Hogy Kisslaki ezt hogy csinálja, az az ő titka. Az ő megbecsülésre érdemes művészete. Ezt a művészetet élvezhették gyorsan múló alig három óra keretében a kéthelyiek. S még inkább az a kb. nyolcvan ember, aki megvásárolta az „Este a konyhában” című novelláskötetet.
Muszáj megemlítenem a Kaposvári Egyetem művésztanárát, Takács Zoltánt, aki szenzációs, a novellák hangulatát tökéletesen eltaláló grafikáival illusztrálta a kötetet. Olyan rajzokkal, melyeket a kötetet kezükbe vevők, mosolygó ámulattal szemléltek, s amelyekben legalább úgy gyönyörködtek, mint a novellákban.
Köszönettel tartozom a kéthelyi könyvtár lelkes dolgozóinak, amiért áldozatos, fáradságot nem ismerő munkájukkal lehetővé tették, kalap alá hozták ezt az író-olvasó találkozót.
Csak remélni tudom, hogy lesz még ilyen máshol is. Hogy Kisslaki László írásait a kéthelyiek mellett mások is megismerhetik majd. Érdemes.
*
Barátunk és szerzőtársunk, Kisslaki László kötetéből most a címadó novellát ajánljuk az olvasók figyelmébe, a Hetedhéthatárban megjelent többi írása is a neve alatt megtalálható.
Este a konyhában – 1952
Drága dolog a petróleum. A boltba vitt az ember egy üveget és abba mérték pénzér’. Nagymama csak későn gyújtotta meg – az üvegcilindert leemelve – a lámpabelet, mikor már alig láttam nagypapa lábait a lavórban. Azt minden este megmostam, ahogy az Úr a Tizenkettőét. (Azt a plébános úr mesélte a múltkor.) A sparhelt vasszáján keresztül kiviláglott néha a maradék tűz lángja, ha lobbot vetett még egy-egy lapuló ágdarab.
Egy malac aludt ott a melegben előkelően, mert kicsi volt és köhögött. Vicces volt, mikor néha egy-egy szikra kipattant, és éppen a rózsaszínű hasára esett. Erre mindig riadtan felhorkant és méltatlankodva körülpislogott malacszemével, mintha azt kérdezné:
– Mi volt ez kérem szépen? – aztán visszaaludt a következő szikráig.
Milu, a hatalmas fekete kandúr, válaszra se méltatta a malacot. Mélyen lenézte az ilyen alakokat. Na! A mi macskánknak fene nagy híre volt a faluvégen. Verekedő, vérmes volta miatt társai, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Még az arra tévedt nagyobb kutyákat is elkapta és megerőszakolta. Neki mindegy volt, hogy lány, vagy fiúkutya-e az illető. A két első lábaival hátulról lefogta áldozatát, aztán adj neki! Ilyen megesett kutyának aztán nem volt maradása a faluban. Akár elhiszik nekem, akár nem, de tényleg így volt. Magam is láttam, mikor a keresztapám jött hozzánk borér’.
Pajtás, a kutyánk, elvolt Miluval. Az öröklött ellenszenv persze bennük is megvolt, de én, mint az udvar teljhatalmú fejedelme, nem tűrhettem, hogy azok, akiket én szeretek, veszekedjenek. Csak egyszer mutattam meg nekik, mire is gondolok. Úgy kezdődött, hogy Pajtás felzavarta Milut a fára. Az onnan káromkodott a kutyára és köpdösött lefelé. Pajtás meg csaholt, hogy még a vasútig is elhallatszott. Erre én magamhoz hívtam a két alattvalót. Pofájukat egymáshoz nyomtam és mondtam, hogy:
– Csókojjátok meg egymást! – Ezek fújtak, öklendeztek, forgatták fejüket, de nem engedtem el őket, míg igazán össze nem csókolóznak. Más is így tett volna állataival, ha békességet és szeretetet akar a portáján, nem igaz?
Na ennyit Miluról. Ott tartottam, hogy nagymama világot gyújtott, nagypapa ilyentájt már néhány keresztény slukkot vett a csatos üvegből, s mesélte nekem tovább a katonakorabeli élményeit a muszka frontról. (Nagymama szerint én kétéves voltam, mikor elkezdte mondani a történeteit.) Pajtás ilyenkor a priccs alá feküdt, hátha elfelejtik kiküldeni éjszaka házat vigyázni. Nagypapa mesélt az öregedő estébe, nagymama a hokedlin bóbiskolt a fáradtságtól. Hajnaltól estig dolgozott, de addig nem mehetett aludni a tisztaszobába, míg nagypapa el nem dőlt aludni a priccsén. (Volt neki még egy másfél literese, de az éjszakára kellett neki).
– Aptyuk, a gyerek má’ fáradt – próbálkozott nagynéha tétován szólni.
– Nem, nagypapa, tessék még mesélni – könyörögtem – persze, hogy folytatta. Ahogy ürült a csatos üveg, ő úgy emelkedett a ranglétrán. Kora este berukkolt, mint közvitéz honvéd, aludni már „cukfürerként” ment. Kalandjai közül legjobban tetszett, mikor elmesélte hogy, hogy mulattak a minszki legénységi kuplerájban. Az biztos valami biliárdterem lehet sörözővel és pálinkával. Nagypapa énekelte is ilyenkor már hogy:
– „Kurvák jobbra, bakák balra Appelre.” – Biztos valami körtánc felkérés lehet. A nótát tudom kívülről ma is, de idegenek előtt nem illik ezt énekelni. Mondtam az előbb, hogy a tisztaszobában aludtunk. Nagypapa nem, ő a csatosával a priccsen a konyhában.
Nagymama ősztől, meleg téglát rakott az ágyba nekem a dunyha alá. Fejedelmi volt oda bemászni! Azért hívták tisztaszobának, mert ott deszkapadló volt, s oda nappal nem lehetett bemenni: kutyának, macskának, csirkének, libának – de még nekem sem. Különben akárhol a házban járkálhattunk mindannyian. A konyha döngölt földdel volt kipallózva, amit könnyű volt takarítani. Egy tölcsérbe vizet tettem, persze előtte alul befogtam a csöcsét, és szép köröket rajzoltam vele a földre. Aztán csak a ciroksöprűvel összesöpörtem, és már urasan is nézett ki. Na persze csak addig, míg a szárnyasok meg a malacok be nem jöttek körülnézni. Az utcánkba késő éjjelig csak a szomszédok égették a lámpát, Takács bácsi betegsége miatt. Negyvennégyben fejlövést kapott valami orosz faluban és azóta nem aludt egy cseppet sem. Nagypapának nem volt lövése. Pokrócot tekert magára s ledőlt, de előtte kiparancsolta Pajtást a priccs alól az udvarra őrizni. Persze Milut már jóval korábban kidobta.
A malac maradhatott, mer’ kicsi volt és köhögött…
Hozzászólások