Puha macskaléptekkel érkezett meg a tél. Szünet nélkül hullott a hó. Vastag, fehér bundát öltött a vidék itt a hegyek lábánál. Agatacska felett, a fakitermelésen megállt a munka. A favágók nem tudták megközelíteni a telepet. Köhögve, fuldokolva próbálkozott a meredek előtt a terepjáró, de újra, meg újra megpörögtek a kerekek a mély hóban. Tamás, a főerdész sem tudott tovább menni.
– Szegény öregek! Se kenyerük, se tűzifájuk nincs a házban… – kesergett magában.
Ő volt Béla bácsi és Bella néni legidősebb fia. Ő követte egyedül hét gyermekük közül édesapja hivatását, ő is erdész lett. Béla bácsi nyugdíjazása előtt, majdnem húsz éve, kis kétszobás házat épített a tölgyes alján. Felnőtt gyerekei segítettek, de mondogatták:
– Édesapám! Nem kellene itt fenn maradni! Nálunk is van hely kettejüknek!
– Apa, nálunk fa is van elég, telepítettünk, és nincs ilyen messze Bagotától!
– Anyuska! Mi lesz az ennivalóval? Hogy tudsz egyedül ellenni itt apánkkal? – aggódott asszonylányuk.
– Megleszünk kettecskén… Apátok majd lő nyulat, tartok néhány pipét. Parancs meg majd vigyáz, ha együtt mennek vadászni!
– Én meg felaprítom egész télre a tűzifát, és bekészítem a kisfészerbe! – fogadkozott a legifjabb, aki a messzi városban tanult.
Szavát tartotta mindegyikük. Minden évben hívták Béla bácsit és Bella nénit, de ők kitartottak. Az erdő alján takaros rend volt, a fa felaprítva, a cserépkályha befűtve, Bella néni már megetette Parancsot az ajtó melletti kuckóban. A kutyaajtót bereteszelték, mert nagyon jött a hideg a lábukra, de az okos fiatal vizsla valahogy mindig benyomta, és osont az ajtón belülre, eléfeküdt, így nem jött be a hűvös kinti levegő.
Parancs az öregek szeme fénye, társuk, odaadó barátjuk volt. Béla bácsinak valaha híres magyar vizsla tenyészete volt. Ancsinnak, az aranyszemű szukának, és Badírnak, a díjnyertes, harcias tenyészkannak számos leszármazottja volt szerte az országban, kitűnő vadászkutyák lettek mind.
Parancs volt Ancsin utolsó fia. Az aranyszemű vizsla féltve nevelte egyetlen, kicsit apróra sikeredett kölykét. Az öregek gondosan ápolták a legyengült anyakutyát, és fejcsóválva nézegették a parányi, totyogó még vaksi vizslagyereket. Bella néni a bagotai falusi boltból hozatott a favágókkal tejet, a botladozó kölyök pedig két nap alatt magától ment a tányérkához, és szorgalmasan kilefetyelte az utolsó cseppig.
– Talán megmarad szegényke! – sóhajtotta Anyuska.
– Meg-meg… de azt se fogja tudni, hogy mi az a parancs! – tapogatta végig a vékonyka kis testet Apuska.
– Ugye, nem fogod tudni, mi az a parancs!? – vakargatta meg a pociját Bella néni is.
… Az aranyszemű, kedves Ancsint a párja mellé temették a facsemetés rézsű szélén. A hosszúlábú kamaszvizsla nyüszítve nézte a műveletet, de pár pillanattal később önfeledten egy alacsonyan szálló rigóra kezdett vadászni.
– Szépen fut! Milyen gyors! Majdnem elkapta a kisrigót! – gyönyörködött a kutyában Béla bácsi. – Nem szabad a rigót bántani! Érted? Ez parancs!
A táncoló fiatal kutya megállt. Fejét kicsit félre hajtotta, és tanítás nélkül gyönyörű, egyenes háttal leült.
– Parancs! Kutyám, érted, ez a parancs!
– Apuska, ne ismételd annyit, érti az! Még azt hiszi szegényke, hogy ez a neve!
– A csudába! Igaz is! Még neve sincs!
– Parancs! Gyere ide, nézd csak mi van a tányérkádban! – hívta Bella néni.
Hát így történt a névadás, azóta ők hárman elválaszthatatlanok.
Az öregek eleinte csak a rezzenéstelen csendre figyeltek fel. Nem hallatszott a fűrészgépek hangja, sem a völgyi úton kapaszkodó teherautók duhogása.
– Hozok be fát, hűl a banyakályha! – szedelődzködött Béla bácsi.
– Én meg forralok vizet, csinálok egy jó meleg teát, kenyér van még, de holnap hozatni kell a falusi boltból Bagotáról – indult a kis konyhaszekrény felé Bella néni.
Próbálta nyitni az ajtót az öreg főerdész, de az meg se moccant. Nekifeszítette a vállát, de így sem engedett. A ház oldalsó ablakain nem voltak becsukva a külső zsaluk. Odament, és nem hitt a szemének. Az eresz aljáig hóban állt a ház, csak a fehérség látszott az ablak mögött.
– Anyuska! Behavaztunk! Ilyen még nem volt! Még éjjel tudunk fűteni, de reggel mit csinálunk?
Bella néni nem szólt, csak kiöntötte a forró teát, megkente házi zsírral a kenyereket, keresett még egy kis kekszet is a bádogdobozban. Eszegettek. Azután lefeküdtek, a jó meleg dunna alatt hamar elaludtak. A csend mindenható erővel vette körül őket.
Hajnal felé a kutya nyugtalankodni kezdett. Ilyenkor szokott kiosonni, de most valahogy hidegszag volt. Az öregek se mozgolódtak. A kályhához ment, ott is hidegszag volt. Vissza a kisajtóhoz… nyomja kifelé, nem mozdul… most mi van? Morog, csaholni nem mer… alusznak a gazdáék! Foga közé kapja a kisajtót, húzza befelé, nem jön! Teljes testével nekifeszül, majd az asztal lábáig repül szájában a kitépett kutyaajtóval. Csendesen morog, ismét a kutyabejáróhoz megy… hideg fehér hószagot érez. Keservesen felvonít, majd elhallgat…
Tamás, a főerdész elképedve nézi a reggelt. Hómarókat kér a központtól, de azt csak estére ígérik, a hegyi utakon mindenütt hóakadályok vannak.
– Jaj, az öregek! Oda se tudok jutni a kisházig! Most mi a fenét csináljak?!
Késő délelőtt Béla bácsi kiles a dunna alól, takargatja Bella nénit, hideg van és csend. Óvatosan felül. A látvány magáért beszél. Az ajtó mellett és körben olvadozó hókupac, a kutyaajtó kiszakítva az asztal lába mellett hever, Parancs sehol. Szólongatja, majd mindketten egyre ijedtebben hívogatják a kedves állatot, de semmi válasz… Szomorúan bújnak az ágy meleg ölébe. Nem szólnak egymáshoz. Csend van.
Dél felé Tamás kinéz az irodának kinevezett előszoba ajtaja elé, elhatározza, hogy jár egyet az eltakarított ösvényen. Még reggel lapátolt munkásaival egy járást az erdészházig, meg a terepjáróig. Az ösvény két oldalán méteres hófal között van járdányi hely. Alig tesz néhány lépést, halk nyüszítésre figyel fel. A terepjáró kereke mellett vérző orral, és mellső lábán pirosló sebekkel fekszik oldalán a kimerült fiatal vizsla. Csutak kis farkával verdesi a földet, illetve a havat, mikor meglátja a fiatal gazdát.
– Parancs! Okos, okos kutya! – kapja fel Tamás az állatot. – Jól van! Megvagytok! Éltek… az öregek is, ugye-ugye… – Ölbe viszi be a házba, fertőtleníti, kenegeti a sebeket, meleg húslevessel etetné a kutyát, de az érzékeny orrával csak óvatosan próbálgatja az evést.
Alkonyattájt érik el a hómarók Bagotát, mögöttük jön a kenyérszállító és a tejesautó. Szerencsére csak egy napig volt elzárva a világtól a kis hegyi falu.
– Na, rajta fiúk, próbáljuk meg az agatacskai meredeket is, hátha holnapra fel tudnak menni a fakitermelésre is a gépek!
Tamás az első hómaróra kapaszkodik fel. A kutya sír, vonít, nem hagyja magát bezárni az erdészházba. Pokrócba tekeri, és maga elé fekteti, a gép bőgve, dübörögve nekifeszül a hófalnak.
Meddig tartott? Egy órányit, kettőt, hármat…este van, mire a kisház elé érnek. A hófal tetején véres szélű lyuk látszik, azon ásta ki magát a vizsla. Kézi erővel, a gépek lámpáinak fényénél takarítják el az irdatlan havat.
A kémény nem füstöl. Bent csend van és sötét. Tamás leteszi a kutyát a küszöbre, és hallgatózik. Parancs két éleset vakkant, és egyetlen ugrással eltűnik. Valahonnan a sűrű sötétből, a hálószoba mélyéről méltatlankodó hang hallatszik:
– Parancs!? Mióta szabad neked felugrani a dunnára az ágyban?!
Hozzászólások