Kányádi Sándor (jobbról) és Ágoston Zoltán
Feledhetetlen órákat töltöttek együtt Kányádi Sándorral a harkányi művelődési házban mindazok, akik szeptember 26-án este részt vettek a Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán által vezetett beszélgetésen. A verseket maga mondta el a 82 éves mester, csak néha-néha gondolkodott egy-egy soron, és idézett németül, franciául eredeti szövegeket és az általa készített fordításokat. Szavaival és huncut mosolyával rabul ejtett mindenkit… A találkozót a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány rendezte.
Véletlenszerű, hogy értelmiségi pályára jutottam. Hatéves korom óta megdolgozom annyit, amit magamra veszek és amit megeszem. Pénzre nem nagyon volt szükségünk. Mit vettünk? Bakancsot, cukrot, petróleumot és pamutfonalat. Ezeket csikó és borjú áráért kaptuk, leginkább törlesztettünk. Tizenegy éves koromra nagybeteg lettem, és a vizsgálóban, a spanyolfal mögött hallottam az orvos szavait, amint apámhoz beszélt: fizikai munkára ezt a gyereket nem lehet adni. Akkor már édesanyám nem élt. Teljesen fölöslegesnek éreztem magam: mert mit érek, ha fizikailag nem tudok csinálni semmit?
– Esze van-e? – hallottam az orvos kérdését.
– A pap azt mondta – válaszolt apám.
– Akkor hát adják kollégiumba.
Így aztán ősszel bevonultam a székelyudvarhelyi református kollégiumba. Annyira jól éreztem ott magam, hogy nem is akartam hazamenni, amikor volt pár szabad nap. Pedig csak tizennyolc kilométerre voltam a falumtól, Galambfalvától, és negyven kilométeres körzetben hazajártak a gyerekek.
Apám még a háborúból is azt írta: Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába! Hát én mentem. Például a színiiskolába, de ezt fél év után otthagytam, mert botfülű voltam. Édesapám is minden nótát egy dallamra fújt… Közben verseket írtam, szerkesztő lettem, a kolozsvári egyetemen az utolsó évet jártam csak rendesen. Meg is lett az eredménye: jelesen végeztem a magyar szakon.
Bara Margittal, a legszebb magyar színésznővel szerepeltem egy színpadon – én, mint statiszta, ő meg a főszereplő. Boldogan mentem a színpadra, mint felszabadító – és mit látok a színfalak mögött: egy SS-tiszttel csókolózik az én bálványom. Na, ezzel vége is lett a színi pályámnak. A két felvonás között Tamás Gáspár ajánlott egy állást nekem: az Irodalmi Almanachnak lett a szerkesztője, és rám gondolt, mint segédszerkesztőre. Azonnal elvállaltam. Így kezdődött a szerkesztői pályám, és kiteljesedett a Napsugárnál, ahol harminc éven át voltam. A hetvenezer példányos lap önellátó volt. A Napsugárnál az volt a szemlélet: nincs gyermekvers meg felnőttvers, csak jó vers van! Jó befektetőnek bizonyultam, mert generációk nőttek fel a Napsugár-verseken: nagyapák, apák, unokák. Ha jól meggondolom, ennek a három generációnak köszönhetően lettem az, aki lettem, ha lettem…
Illyés Gyula bácsinak (mert volt idő, amikor nekem ő bácsi volt) elpanaszoltam, hogy azért ilyen dallamosak a verseim, mert botfülű vagyok.
– Petőfi Sándor se tudott énekelni, azért hagyta abba a színi pályát – vigasztalt Illyés Gyula. – De Babits Mihály se tudott: a szövegről lehetett tudni, hogy a Szózatot vagy a Himnuszt énekli…
Ettől aztán megnyugodtam.
Nagygalambfalván, a szülőfalumban a két világháború között volt egy háromosztályos református magyar iskola és egy hétosztályos román iskola. A szülők nagyon hamar, már négyévesen megtanították a gyerekeket magyarul írni-olvasni, mégpedig felolvasó emberek segítségével. Egyszer húsvétra kaptam egy kiscsibét, én neveltem, szép kakas lett belőle – amikor karácsony lett, eladtam, az árán vettem öt liter petróleumot, ezzel kivívtam, hogy egy évig nálunk volt a felolvasás. Akkor még Bartos Józsi bácsi volt a felolvasó, majd én lettem az, a kicsi gyerek. Hamar megtanultam, mit jelent a nyelv.
Kányádi Sándor mesélt és verset mondott két és fél órán át
Éjfél utáni nyelv
vannak vidékek ahol a
várótermekben éjszaka
a félhomály s a bűz
füstjéből mintha tűz
parázslana föl félnomád
éjfél utáni nyelv üti föl táborát
szitkok jajgatás röpköd és
arany- és kivertfogú röhögés
felkúszik a falon a mennyezetre hág
elnyomja a kinti tolató-zakotát
elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést
nő és feszül már-már a tetőn ütve rést
köpenyed mögül félve ki-kilessz
látomás kísért hogy vajon mi lesz
mondjuk két-három század év után
a szent mihály templom gótikus ablakán
lábuk lógázva a szentély serlegét
köszöntik egymásra akár csak az elébb
leharapván a flaskakupakot
testvéreim cigányok igyatok
és isznak s amíg gurguláz a szesz
ki-kilesve fogódzót keressz
se péter se máté csak jános van jelen
fölvisít egy csecsemő hirtelen
majd kétmarokra fogja a tömött
elébuggyantott gyönyörű csöcsöt
szívja mintha szeszt óriásra nő
lehunyt pillád alatt a csecsemő
az éjfél utáni nyelv bozontos busa
és nagyétvágyú krisztusa
Ezt 1982-ben írtam. És nem két-három század év után, mint ahogy akkor gondoltam, hanem most, az elkövetkező évtizedekben ez fő probléma lesz. Romániában hétmillió cigány él. Ezzel kell emberien szembenézni, elfogadni a tanulni akarást, vágyást.
Indiának van „Szilícium völgye” – Amerika onnan viszi a talentumokat, mint annak idején a Fasor Gimnáziumból…
A határon túli elnevezés bosszantó. Magyarország határa addig terjed, ahol a legtávolabbi minőségi magyar ember dolgozik. Bejártam a világ nagy részét, Vancouvertől Buenos Airesig. Jól meg is gazdagodtam az úton: egy balon kabátot vettem magamnak, a feleségemnek meg egy indián ékszert. Sok esten vettem részt, a belépőkkel kerestem meg a repülőjegyek árát, harmincötször szálltunk fel. Sok örömben volt részem, de egy centet sem kerestem.
Hogy költő vagyok-e? Azt a maguk unokái döntik majd el…
A visszatérő... Kányádi Sándor tavaly ősszel is járt Harkányban
Mondják el velem:
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Na, ezt Buenos Airesben és Vancouverben is elmondták. Itt kezdődik a költő! Mindenki ismeri ezeket a sorokat, aki magyar. Ez a Petőfi-vers gyermekvers? Vagy egy másik idézet:
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
József Attilának ebbe a négy sorába felnőtt korukig beleléphetnek a gyerekek – ezért kértem, hogy tanulják meg a Napsugár olvasói. Kaptam is érte kritikát, hogy miért egy dekadens verset taníttatok a gyerekekkel?
A beszélgetést vezető Ágoston Zoltán visszatért a nemzetiségi kérdésre:
– A nemzetiségi együttélésről beszéljünk még. A délszláv háború az egyik út, ezt érthető módon nem akarjuk; a másik út, a szembenézés a realitásokkal, oktatás stb., ahogy te javaslod: a saját nyelv az alap.
– A vallásszabadságot a kontinensen először Erdélyben mondták ki! Székely, szász, magyar élt itt együtt, román akkor nem volt még. A szász mértéket jelentett. „Szászosan töltsd azt a poharat!” Ez azt jelentette, hogy egy ujjnyival a pohár szélétől – mert a szász megdolgozott érte, a magyar persze teletöltötte. Aztán a későbbi együttélésben román és magyar segítette egymást – ha az egyiknek megdöglött a lova, kölcsönadta a sajátját a másiknak.
A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanultunk románul, mert a tanárok ezt mondták: „Együtt élünk, meg kell ismerni egymás kultúráját!” Szerencsére nem a B osztályba jártam, ott a románokat nem tanították magyarul!
Minden velünk együtt élő nép verseiből, meséiből fordítani kell. Cigányt nem fordítottam. Bari Karcsi barátom verseit sem fordítom, mert ő magyarul ír. Azt mondja magáról: ő nem roma, hanem magyar cigány. Aki megfertőződik a magyar nyelvvel, az végzetes betegségbe esik…
– Fordítottál mást is: Apollinaire-től Rilkéig.
– Becsvágyból fordítottam Apollinaire-t és Rilkét. A korábbi fordításokkal nem voltam elégedett. Vas István fordítása szerint „A Mirabau-híd alatt fut a Szajna…” Amikor 1968-ban a feleségemmel Párizsban jártunk, hát én azt láttam, hogy nem fut a Szajna. Azt se tudtam, merre folyik, szinte állt. Erre én így fordítottam Apollinaire-t: „Mossa a Mirabau-hidat a Szajna…” Vas István végül azt mondta: „Meghívlak egy kávéra!”
Nemes Nagy Ágnessel is hasonlóan jártam, csak Rilkével. „A magány olyan, mint a zápor…” – fordította Ágnes, én meg így: „A magány olyan, mint a régen készülő eső…” Erre Ágnes így reagált: „Maga stréber! Még a rímet is lefordította! Erre iszunk valamit!” Életemben ezek voltak az igazi kitüntetések.
Egy fordítással egy-két évig kínlódok. Felkopna az álla annak, aki ilyen tempójú fordításból kívánna megélni…
„…általam ekképpen szóla Rilke:
’A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.’ ”
1983
Spanyolból – román közvetítéssel – azért bátorkodtam fordítani, mert meg akartam hálálni a Dél-Amerikában töltött napokat. Luis Borges argentin költőtől fordítottam.
Megmutatom az egyik tiszteletdíjamat: 1982 óta a zsebemben van: egy pannonhalmi érme, Szent Benedek születésének 1500. évfordulójára verték.
Ioan Alexandru román költővel sehol sem fogadtak minket Magyarországon, csak Pannonhalmán. Ekkor kaptunk mindketten egy-egy Szent Benedek érmet. Sok-sok év múlva találkoztunk Kolozsváron, benyúltam a zsebembe, elővettem az érmét: „Emlékszel?” kérdeztem. Ioan is benyúlt a zsebébe, és kivette az érmét: „Emlékszel?” kérdezett vissza. Ioan Alexandru már nem él. Enélkül az érme nélkül nem tudok járni… Ha a villamosmegállóban észreveszem, hogy nincs nálam, nem szállok fel a villamosra, hanem hazamegyek érte.
*
Természetesen a találkozón megjelentek kérdeztek is: elsőként a kezdetekről, hogy Kányádi Sándor mikor írta első versét?
Nyolc-kilenc évesen írtam az első versemet, mégpedig egy történelmi személyről: Damjanich Jánosról. Minden gyerek megpróbálkozik a versírással, az okosabbak abbahagyják… A vers Gutenberggel a könyvbe száműződött, addig szóban élt. Most, a számítógépek korában a kézírás jelentősége megváltozott. Amerikában bizonyos államokban már nem kötelező a kézírás! Lehet, hogy lesz egy analfabéta magas kultúra?
Egy középiskolai tanárnő kérésére – aki elmondta, hogy a tanítványainak évek óta érettségi tétel Kányádi Sándor – a mester elszavalta a Valaki jár a fák hegyén című versét:
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
1994
Egy húsz éve Magyarországon élő székely fiatalember élete legnagyobb pillanatának nevezte, hogy ismét találkozhat a mesterrel, hiszen 25 évvel ezelőtt látta utoljára, Székelykeresztúron. Ő is verset kívánt hallani Kányádi Sándortól, mégpedig a Hallgat az erdő címűt.
Kányádi Sándornak már vitte is ki a kötetet, hogy a hosszú verset ebből mondja el – a kötetet a kislányának vette.
A mester eleget tett a kérésnek, de pár sor után mondta, hogy itt valami nem jó, össze-vissza van a vers, próbálta folytatni, végül becsukta a könyvet (a Csodaország Kiadó gondozásában megjelentetettet), és a saját kötetét húzta elő, abban kereste meg a jó tördelésű Hallgat az erdő című verset.
Hát ez jól összekeveredett... De a szerző "kibogozta" a versét.
Hallgat az erdő
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Barkó Béla, a harkányi kulturális és sportközpont vezetője köszönti Kányádi Sándort
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Kányádi Sándor kedvenc versére is rákérdezett egy érdeklődő, a válasz:
– Amíg még írtam verseket, azt szoktam mondani: amit még nem írtam meg… A viccet félretéve: Petőfi Sándor számomra a minden! Ő azt írta: „Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.” A tartás a költőnél elengedhetetlen.
Petőfihez hasonlóan én is sokat jártam az országot, de még a világot is. Vancouverben voltam egy indián rezervátumban. Megdöbbentő volt, hogy a lány az unokához angolul szólt, miközben a nagymama nem értett angolul. A fiatal tisztviselők sem ismerték a törzsi nyelvet. Négyszázötvenezer indián él ott, ennyi maradt a 138 törzsből. Izsevszkben hasonló nagyságrendű az udmurtok száma, és van az izsevszki egyetemen udmurt-magyar szak! Lehet szidni a lenini nemzetiségi normákat, de itt be kellett tartani. Az udmurtoknak soha nem volt hazájuk, mégis fennmaradt a nyelv! A nyelvet továbbvinni kötelesség.
El kell hogy mondjam Oki Asalcsi balladáját. A szemészorvosnő verset is írt, összesen harminchatot. Aztán amikor a szerelmét, a zeneszerző-gyűjtő Kuzebájt bezárták, majd később a Gulágra vitték, és ott pusztult el, Oki Asalcsi letette a tollat, utána csak gyógyított:
A mester dedikál
Oki Asalcsi balladája
vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem
véremmel egy vér ki verset
két megyényi népnek szerzett
két megyének két kötelnyi
verset s utána letenni
váltani a tollat késre
sztetoszkópra és szikére
megmaradni néma társnak
híven ahhoz kit bezártak
kuzebáj gerd csöndjét önként
vállalni de nem az önkényt
életen át hallgatással
dacolni az elnyomással
köldök-néző európa
honnan is tudhatta volna
nem lett belőle botránykő
mért nem dalol a votják nő
csak ki érte csak ki élte
s két megyényi kicsi népe
csak ők tudják csak mi tudjuk
még álmunkban is motyogjuk
el mert hallgatni s gyógyított
meghódoltat és hódítót
életen át hallgatással
szembeszállt az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat
1982
Ezt a versemet kiszögezték az egyetemen, mellette még egy magyar vers van: Kölcsey Hymnusa (A’ magyar nép zivataros századaiból)…
Hozzászólások