Tegnap kaptam a lesújtó hírt: elhunyt Bérces Gábor.
Ma kaptam meg készülő könyvem címlap-tervének első változatát Bérces Gábor Napraforgó című festményével.
Későn.
Nagyon sajnálom.
Korábban két könyvem is ékeskedhetett Bérces-címlappal.
Akkor még együtt örülhettünk a közös munka eredményénenek.Nem tudom, melyikünk jobban, ám hogy több okom nekem volt az örömre, az bizonyos. Ezek a címlaptervek nemcsak művészi értékük többletét adták könyveimnek, nemcsak esztétikus megjelenésük garanciái lehettek, hanem az alkotói együtt gondolkodás nagyszerű alkalmait is nyújtották számunkra.
Első „közös” könyvünk a meghalt fiam emlékét megörökítő Árnyak közt fény, a kettétört élet sötét tónusú „ábrándregénye”, ehhez kifejezően illeszkedett a nagy művészi érzékenységgel ábrázolt a zöld-fekete tónusú, magába mélyedő női arcmás a címlapon. A
Gyomvirágok című gyűjteményes kispróza-kötet borítólapjára a szimbolikus jelentésű pipacs, katáng és ökörfarkkóró hármasából alkotott lírai kompozíciója került. Ez a mostani verskötet Belső tájakon címmel jelenik meg, uralkodó tájképi eleme a már-már emberi módon megöregedett napraforgó, a környező tájból emberi arc sejlik elő, és a mozgalmas tájék mintha sok rétegű belső történésekre utalna. Ezek a rezdülések összhangban állnak a kötet verseinek világával.
Első közös könyvünket körüllengi a fájdalmas veszteség szomorúsága. Záró képe az elmúlás végső szakaszát jeleníti meg, ennek felidézésével búcsúzom Bérces Gábortól:
„…megfoghatatlan ez a halk derengés, annyira megfoghatatlan, hogy talán nem is a külső világnak része: az összeszorított szemhéjak nyomására létrejött képzet, a fény képzete, belülről látni csak, öncsaló tükröződés a szivárványhártya belső felületén, valamikori fények tudatalatti emlékképe, rákérdezne, de nem érti senki a beszédét, és ő maga sem hallja vissza a szavait, amiket mondani gondolt. Ismerős arcokat nem látott maga körül, hogy is lehetnének itt körülötte, mindenki nagyon messze van – mintha tériszonya volna, beleszédült a felismerésbe. Reszketett a rászakadt magánytól. Talán mégiscsak idetalál valaki, talán időben még, hogy kibeszélhesse magából ezt a rettenetet, mielőtt az idő alóla végképp kisodródik, és itt marad tehetetlenül, mint egy hátára esett nagy bogár, kapargatva a levegőt értelmetlenül maga fölött. Csak később legalább megtalálják valahogyan, hogy belenézhessenek az arcába, és leolvashassák a szemhéja mögé záródott megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogását – alkonyodom, lila szárnyakat bont a félelem, a csillagok homlokomra kiülnek, süppedek áttetsző csendbe…
Szeretetünk elkísér, nyugodj békében, Gábor!
Hozzászólások