Trebbin Ágost | Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 6.

Kultúra, művészet

Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 6.

Az egyre jobban terjeszkedő pécsi ipari park szélén még ott árválkodik néhány fa a mohácsi út mentén, amely az egykori üszögi kiserdő emlékét idézi. Pedig valamikor, Reéh Gyuri korában hatalmas közkedveltségnek örvendett ez a pécsi „Stadtwäldchen”. A közeli kis erdő pompás öreg fáival, rejtelmes csalitjaival valósággal vonzotta a város „aranyifjúságát”.


Az üszögi erdő

Üszögi kiserdő

Reéh Gyuri – talán kicsit könnyes szemmel – így emlékezett vissza ifjúkori ábrándos kalandjainak egyik legkedvesebb színhelyére:

„Serdülő ifjúkoromnak legszebb emlékei, melyek legmélyebben vésődtek bele lelkembe, szívembe, az üszögi erdőhöz fűződnek.

Ez az alig néhány holdnyi kis erdő rosszul gondozott útjaival, folyondáros mohlepte fáival, de sok serdülő gyermek szívének első dobbanását hallotta.

De sok első, tiltott, de talán éppen azért édes csók csattanásának volt tanúja azokon a feledhetetlen majálisokon, melyeknek nem a rossz zene, hanem a most már sajnos letűnt fiatalság fantáziája kölcsönzött varázst.

Üszögi majális 1901-ben

Mi volt oly szép ezeken a majálisokon, melyekre az ételt magunk vittük, az italról ugyan gondoskodva volt, de nyekergő cigányzenét, esetleg az est beálltával néhány lampion kétes fényénél egyebet, alig nyújtott a rendezőség.

Ma már alig tudnám megmondani, de akkor a táncosnőmmel karöltve sétálgattunk a liget útjain, ha egy vén fán kérgébe szívet vagy betűt faraghattunk, ha egy titokban kapott kézszorítást visszaadhattunk – hát tudna-e akkora gyönyörűséget nyújtani ma a parquet, az ő shimmyző alakjaival?

Azután a hazajövet! Egy órányira a várostól, holdvilágos csendes nyári éj, melyen a párok összebújva jönnek a réten át! Ez órai út kart karba fűzve szülői engedéllyel, titkos karszorítások! Ne kerüljük el a temetőt. Hisz olyan poétikus, de a temető és az éjféli óra borzalmasságát a leány idegeknél nem bírják lerontani sem a nagy társaság, sem az eltöltött est hangulata, és még jobban odahúzódik hozzánk, mi még jobban magunkhoz szorítjuk a karját. De kár, hogy a temetőn keresztül vezető út oly rövid!

Hogy elmerültem a múltba!

Hanem hát szolgáljon mentségül, hogy bajos száraz krónikásnak lenni, amikor az emlékek a múltból kísérteni visszajárnak.

Ez a kirándulóhely mindig az üszögi puszta tartozékát képezte s gróf Batthyány Kázmér Baranya megye egykori főispánjának volt a tulajdona.

A szabadságharc után ezt a birtokot is konfiskálták (elkobozták) és a fiskustól (állampénztár) Biedermann Gusztáv és Simon bécsi bankárok vették meg, kiknek utóda illetve örököseiktől Grósz Antal vette meg, aki az erdő legnagyobb részét az 1906-1907. évben kivágatta és felszántatta – és ezzel volt kiránduló helyeink közös sorsa az üszögi erdőt is elérte, – megszűnt.

Vajon az azóta serdült ifjúság hova jár most lovagias ügyeit elintézni, mert az hiszem a levegőbe annyi lukat, mint az üszögi erdőben, sehol sem lőttek.”


Abbázia

„Az újabb években még erős konkurense volt az üszögi kirándulóhelynek az „Abbázia”.

Scholtz Antal, mikor a most szalámi gyárrá alakított új sörgyárát létesítette 1892. évben, a telek egy részét a mellette elhúzódó mély vadvízárokkal kirándulóhellyé alakította át, amely minden kényelemet biztosított, nyári melegben árnyas kerthelyiséget, esős időben fedett tánctermet nyújtott, különösen a mély árokba vezető utak és fordulók ízléses kihasználása némileg Abbáziára emlékeztettek – innen kapta a nevét is.

Ám ezek a majálisok, juniálisok – talán éppen azért, mert minden kényelmet biztosítottak (külön vasúti megállóhely! Vonaton lehetett jönni-menni! Villanyvilágítás! Jól felszerelt vendéglő, elegendő asztal és szék, meg táncterem is) hiába csak nem azok voltak, mint azelőtt, nem kellett úgy cipelni az ételt, de nem is esett oly jól!”


A Nagyárok és környéke

A mesébe merülő régi pécsi tájról, Somogyi Géza – egy másik kedves pécsi öregúr -, a „Dunántúli Napló” 1965. május 4-i számában így emlékezik vissza:

„Már száz éve is elmúlt, hogy nevezetessé vált ez a kis bozótos erdőfolt ott a mohácsi országúton túl. Közepén tisztás, benne útszéli vendéglő, jó pihenője a fuvarosoknak, akik nap, mint nap erre mentek igénytelen macskalovaiktól vont nyikorgó szekereikkel, hogy a DGT szenét eljuttassák Mohácsra a gőzhajóhoz.

Szénszállító mozdony

Azután megépült a mohács-pécsi vasút, s egyszerre megváltozott minden. Vasárnaponként családok indultak a kiserdőbe. A Pálya (Zsolnay Vilmos) utca eperfáinak árnyékát keresve rótták az utat át a réten, a nagy hídon, – amely a nagy árkot boltozta át -, az üszögi állomásra. Csodadolgot lehetett ott látni – gőzvasutat. Hosszú vagonsor szénnel megrakva, egy-két személykocsi, amit már csak múzeumban mutogatnak, s előttük a gőzmozdony. Hasa majd a földet éri, dugattyúja messze előrenyúlik az egyik dobból. A gyerekek kerekre nyílt szemmel bámulják és lesik és lesik az indulás nagyszerű pillanatát, a papa, mama sem kisebb, csak rejtettebb izgalommal. Végre megjelenik a főnök úr, s engedélyt ad az indulásra, a postás megfújja az aranyfényes trombitát és a masiniszta hosszasan fütyül és meghúz egy ragyogóan fényes vaskart. Abban a pillanatban éktelen sistergéssel gőzsugár süvít az egyik, majd a másik oldalon. Huh! Huh! Ijedten ugranak el a közelben lévők, még leforráz bennünket. Azzal szikrát okádva, gőzbeburkolva, éktelen csörömpölés között elvágtat a masina 15 kilométeres, szédületes sebességgel.

A nézőközönség apróra megtárgyalva minden mozzanatot, kielégülten indul át a kiserdőbe uzsonnázni, sörözni, az esti hűvösséget várni. Az apróhad meg levonult a Nagyárokba, hogy ott kiélje kalandvágyát. A kristálytiszta patakban apró halak cikáznak, a homokos részen rákok mászkálnak, lehetett ott lopott kukoricát sütni, a löszfalakon alácsüngő elvadult szőlőindák bogyóit kóstolgatni, érik-e már, s akkora pöffeteg gombát találni, mint egy kalap.”

Ami még megmaradt

„Lenn a réten ormótlan deszkaalkotmányt szögeztek össze a bicikli klub versenyének lebonyolítására, Zsolnay Vilmos volt az elnök. A nagyárok dombjáról be lehetett látni – ingyen. Mögötte kanyargott az ősi sánc, amelyen valaha – századokkal előbb – a Lámpás vizét vezették a Basamalomhoz. A basahalmi réten széles víztükrök, tocsogók terjeszkedtek teli vízimadarakkal, Bíbicek sikongtak és csapdostak a kíváncsi gyermekek felé, ha túlságosan közeljártak fészkükhöz. Nádirigó karicsolt, s a fűből haris hangja harsogott.”

Mit is tehát mást az „elszegényedett” utókor? Halkan felsóhajtva csak ennyi tud hozzátenni: Istenem, de szép is lehetett!

Sokszor eljátszottam már a gondolattal, mi lenne, ha Reéh Gyuri és a hozzá hasonló kedves öregurak egyszer csak feltámadnának és megérkeznének a mai Pécs városába. Milyennek találnák a várost? Talán jobb, ha nem tudjuk meg…

Következő rész

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “Azok a régi szép idők… Kalandozások a régi Pécs városában – 6.”


  1. A témához javaslom az érdeklődőknek :
    http://www.pecsibanyasz.hu/rovatok.php?id=26
    vagy
    http://www.pecsibanyasz.hu/gal_list.php (benne pl. a Pécs-Mohács vasútvonal – sok régi fotóval!)

    Hozzászóló: Tüke | 2011. november 20., 05:25
  2. Ez jólesett. Kalandozásaink legszebb percei voltak a már-már ismeretlen városrészeken. Csendes hazaszeretet.

    Hozzászóló: Kocsis Tibor | 2011. november 20., 06:09
  3. Sajnálom és kicsit szégyellem, hogy pécsi létemre nem tudom pontosan melyik ez a terület. Nem lehetne esetleg ilyesféle leírások esetében, valamiféle térképpel megmagyarázni, hogy hol van/volt a leírt helyszín?

    Hozzászóló: Aranyosfodorka | 2011. november 20., 07:59

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés