Aki ült már reggel vagy késő délután autóban vagy buszon Budapesten, annak biztos fogalma lehet a zajról. A meg-meglóduló kocsisorból jajgató gumikkal kivágódó türelmetlen, előző autósok, a felbőgő motorral induló, maguknak utat kényszerítőző buszok mindennapi hangos tevékenységüket gyakorolják. A kereszteződésekbe lámpaváltáskor behajtó autók elállják a kikanyarodó, sikoltó sínjéről éppen nekilóduló villamos útját, vezetője joggal veri az éles hangú csengőt, helyet kér. A kereszteződésbe ragadt autó ablaka télen is félig le van engedve, a metálbordó Alfa Romeo karosszériája és ablaka rázkódik és döbög, rádiója a forgalmi zajon átharsogja az éppen legmenőbb rapper együttes legdivatosabb számát. És mindenki mondja a magáét: az autósok, a busz utasai, a villamosvezető és mögötte a munkába igyekvők, és orvoshoz induló nyugdíjasok, és a bőgő rádiós autós is, aki kiordít a volán mögül:
– Mi van, barmok? Nem mennétek már az utamból?
A városi ember füle már edzett, az alapjáratban is dübörgő, nyesszenő, majd a szemetes edényeket durranva a gyomrába borító kukásautók kétnaponkénti hangját csak zörejként érzékeli. Zörej a seprőgép szisszenő, forgó keféinek zaja, és az áruházak magas polcaira rakodó emelős targoncák surrogása, kosarának nyikorgása, a kávéautomatákba hulló pénz csörrenése, vagy a meghitt kiskocsmákban csattogó csocsóasztalok, nyerőgépek rezgése, súrlódása is.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy élőben is részese legyen – mondjuk – az Operabálnak. De mikor a Hunyadi-palotás hangjait meghalljuk, és a finom eleganciával elinduló, díszmagyarba öltözött párok, gangos tartású fiatalok bokázó-forgó mozgásában gyönyörködünk, vagy a Kék Duna keringő édes-szép örök valcer ritmusára lendülő, hajladozó első bálozókat látjuk a televízióban, egy percre elfeledjük a belépőjegyek árát. Elfeledjük a bulvársajtó híreit egy-egy báli öltözék teljes bekerülési költségeiről. És nehezen ugyan, de elfeledjük az Operaházzal szemben tüntető zsíroskenyér-osztogató civilszervezeteket is. Mindent – egyetlen varázslatos percre: a gyönyörű zene, a ritmus és harmónia szépségének bűvöletében, egyetlen percre átadjuk magunkat az együtthangzás örömének, a zenének.
Csendesebb elmélyülés is adatik annak, aki szereti: a beszéd, az emberi hang zenéjében is lehet gyönyörködni. Okozhat örömöt egy ízesen megszólaló árus a piacon:
– Eédösöm, itten az aóma, peros a hejja, be jaó ám!
De gyönyörködhetünk az írott szó szépségében, zenéjében is: a versek szabályos ritmikájában, mondjuk ennek a Radnóti-sornak a hexameter muzsikájában:
„Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is…”
Vagy Arany János magyaros, ütemhangsúlyos csoda-költeményében:
„Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon,
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”
Zene ez is, bizony, embertársaim! Édes, szép magyar anyanyelvünk zenéje!
Ehhez a gyönyörűséghez már csak az fogható, mikor tavasszal a zümmögő, szorgos méhek döngicsélésének, vagy a tücskök esti ciripelésének neszét hallgathatjuk.
Jó nekünk, hogy érzékszerveink még felfogják ezeket a hangokat!
Hozzászólások