Pécsett, az Iparos Kisvendéglőben, a „Hetedhéthatár Pilvaxában” beszélgetünk Imolay dr. Lenkey Istvánnal egy szeptemberi este.

Az első kérdésem: hogy készülsz a hetvenkedésre? Vagy nem hetvenkedsz?

Szarvas István és Lenkey István

Nem hetvenkedek, viszont készülök a hetvenedik születésnapom­ra. Barátaim szerveznek egy összejövetelt, ők a HegyiBeszédesek Baráti Társaságának a tagjai. Másfelől pedig úgy, hogy a putnoki  Holló László Galériának ajándékozott képző- és iparművészeti gyűjteményemből a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumok Igazgatóságával együtt kiállítást rendeznek Putnokon és azt ünnepélyesen fogják megnyitni három nappal korábban, mint ahogy ténylegesen lesz a 25567. napja születésemnek.

Ez a hetvenedik születésnap miben különbözik az előzőktől?

Úgy gondolom, hogy semmiben. Talán több összefoglalásra késztet, mint az előzőek. Már a hatvanötödiktől kezdve tudatosan készülök összegez­ni a mögöttem lévő évek eseményeit, eredményeit és számbavenni az eredménytelenségeit.

Két tanárról szólsz az életrajzodban. Ők azok, akik nagy municiót adtak az élethez, de ők nem egyetemi tanárok voltak. Mondanál róluk egy-két gondolatot?

Helyesbítenem kell, három tanárról van szó, akik általános iskolás koromban meghatározták sorsomat. Az egyik Fritsch Sándor kántor-tanító. Miután Putnokon ekkor már nem felekezeti iskolák voltak, a felekezeti tanítók a központi iskolá­ban tanítottak, én így kerültem a római katolikus kántor-tanító osztályába. A tanító úr jól tanított, nagyon szerette a gyerekeket és az embereket. A kis pálcáját kitette az asztalra, de sohasem vetemedett arra, hogy bárkinek a kezére verjen, azzal csináljon rendet, Néhány hónap alatt megtanultunk olvasni és már karácsony táján az akkori megyei lapot olvastatta velünk. Igaz, egy szót sem értettünk, de folyamatosan tudtuk olvasni. A másik Szűcs Gyula, a felső tagozatban történelmet tanított. A harmadik pedig Tompa Anna (csak névrokona a híres gömöri költőnek, Tompa Mihálynak) a magyar irodalmat tanította. Mindhárman a helytörténet szerelmesei voltak és ebbe az irányba vezettek bennünket is. Ezért nekem ők a példaképeim. Így lettem a gömöri irodalom, történelem, néprajz elkötelezettje.

Két középiskolai tanáromat is szeretném megemlíteni. Sztronga József a magyar irodalmat, míg Kónya Ilona a történelmet tanította. Sztronga tanár úr is a gömöri irodalom szellemiségét és annak ismeretét mélyítette el, míg Kónya tanárnő Gömör történelmi jelentősé­gét és szerepét mindig összevetette az országos történelmi ismereteinkkel. Kónya Ilona akkor kezdte tanári pályáját, amikor elsősök voltunk, így nagyon köze állt hozzánk. Nemhiába akartam történész lenni.

Egyetemi éveimből három emberre gondolok mindig nagy szeretettel és tisztelettel. Dr. Pákozdy László Márton általános vallástörténetet, Dr. Varga Zsigmond József görög nyelvészetet tanított a Teológiai Akadémián. Dr. Borsa Gedeon az ELTE könyvtárszakán könyv-, nyomda  és nyomdászattörténetet tanított. A tanáraim többsége nem hatott rám különösebben.

A felsőfokú tanulmányok során három diplomát szereztél. Menjünk ezeken végig! Kíváncsi lennék, hogy az egyik diploma megszerzése könnyítette-e a többi megszerzését?

Könnyítette és segítette is.

Menjünk sorba!

A teológiai tanulmányaim egy általános világképet és tudományképet adtak s ezekből már könnyebb volt a könyvtár és a magyar-történelem szakon is építkezni. A magyar-történelem szakon az előző tanulmányaimból bizonyos részeket elfogadtak, még ha vizsgát nem is. Bár előfordult, hogy a vizsgát is beszámították.

Akkor menjünk végig ezeken! Tehát kezdjük el a teológiával!

Nem tudom, hogy érdemes-e részletekre kitérni. Annyit azonban elmondok, hogy én puszta véletlenül lettem teológus. Családi okokból egyéb származásúnak számítottam és ezért két alkalommal nem vettek fel az egyetemre. Szüleim és az akkori putnoki református lelkész javasolták, hogy próbálkozzak és a későbbiekben talán lesz módom váltani. A teológia azért volt jó nekem, mert a tanulás jó ízét ott éreztem meg igazán. Addig én követtem apám elvét: fiam neked az a dolgod, hogy tanulj, a tanítónak, hogy tanítson, nekem, hogy fizessek_. Ezért megtanultam mindent. A teológián az előbb már említett két professzor mellett már ráéreztem a tudomány jó ízére. Ott pályatételeket készítettem, azokkal nyertem is. Megtanultam a nyel­vészeti, egyháztörténeti, filozófiai tudományokat és ezek a továbbiakban megkönnyítették a tanulmányaimat.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Mert ha valaki teológiára jár, azon a területen magasabb szintre is eljuthat, ott is doktorálhattál volna és a végén lehettél volna nagytiszteletű úr is. Fogtad magad, és átmentél egy egészen más területre, utána egy harmadikra. Érdekel, hogy a teológiát annak ellenére, hogy segéd­lelkész voltál, miért hagytad ott, s miért nem lettél lelkész?

Valójában nem találtam meg a helyem és azt keresve indultam tovább, előbb az egyház berkein belül, majd kívül kerestem meg a nekem leg­jobban megfelelő feladatokat.

Nem mentél tovább az egyházban biztosított ranglétrán. Ennek kell, hogy valami oka legyen. Mert azt már el tudom inkább képzelni, miután a másik két egyetemen ott azok egymást segítették.

Ennek egy­szerű oka volt. Nekem ez egy átmenő kapocs volt a további egyetemek felé. Nem akartam lekötni magam a lelkészi szolgálattal, azt nem éreztem magam számára teljesen elfogadhatónak, ezért vállaltam el a kollégiumi irodavezetést, ezért lettem azután könyvtáros. A könyvtári munkában már kezdtem megtalálni a helyemet, valójában ekkor kezdődött el a „tudományos” pályám.

Akkor mondjuk ki ezt a két különálló második-harmadik egyetemet! Mert csak a rövidítések vannak meg. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem az egyik.

Igen, az  ELTE. Ott végeztem a könyvtár szakom. A másik a KLTE, a Kossuth Lajos Tudományegyetem.

A debreceni?

A debreceni, igen. Ott végeztem a magyar-történelem szakot.

Most ott tartunk, hogy elvégeztél három egyetemet, de hogyha belenézünk a foglalkozásaidba, miből, mitől fakad az, hogy ennyi foglalkozást űztél?

Egyfelől kényszer, másfelől pedig kerestem a helyemet. Irodalomtörténész szerettem volna lenni, a könyvtárszak sem vitt hozzá sokkal közelebb. Amikor elvégeztem a magyar-történelem szakot, akkor már annyira előre voltam a korban, hogy akik a maguk idejében végeztek, akkorra már befutottak a szak­mába. Itt is keresnem kellett helyemet és nagy sokára azért kiala­kult, hogy irodalomtörténettel is foglalkozzak, de már csak külsős­ként, azután már sok egyébbel is foglalkoztam, ami tanulmányaimmal valamilyen kapcsolatban volt, van.

Még fizikai munkát is végeztél, sőt, mielőtt elvégezted az egyetemet, a húsiparban tevékenykedtél. Azért mondom, hogy fizikai és szellemi munkával egyaránt foglalkoztál. A könyvtárszak és a nyom­da is egy kicsit egymásra épül, de hogyan?

Ez úgy épült egymásra, hogy amikor a Református Kollégium főigazgatójának voltam az iroda­vezetője, akkor a pártállam még keményen meghatározta az egyházak nyomtatvány dolgait. Én voltam a megbízott, aki a nyomdával tartotta a kapcsolatot és felelős voltam a nyomtatványokért. Ekkor tanultam bele a nyomdai szakmába. Amikor 1986-ban otthagytam a Kollégiumot, az egyházatya PIREMON Kisvállalat nyomdájában kezdtem dolgozni. Meg­szereztem a kéziszedő szakmunkás bizonyítványt, bár ezt a főnökök nem kérték, de én szerettem volna a könyvtervezői és szerkesztői szakot elvégezni az Iparművészeti Főiskolán. Haimann György és Szántó Tibor professzorok megmondták, hogy enélkül nem lehet-, ezért lettem kéziszedő.

Ebbe egy kicsit merüljünk bele, mert ez egy kívülálló­nak nem kristálytiszta, hogy miért nem lehet anélkül ezt elvégezni?

Azért nem lehetett, mert a nyomdászat alapeleme a kézi szedés. Enélkül nem lehetett, mint ahogy ma számítógép nélkül sem lehet tervez­ni, oldalakat összerakni.

A könyvtárszakhoz kellett egy ilyen?

Nem a könyvtárszakhoz, hanem a könyv- és kiadványszerkesztő szakhoz.

Könyvtervező vagy?

Azt is elvégeztem. A Magyar Könyvtárosok Egyesülete az Iparművészeti Főiskolával közösen szervezett egy hároméves kurzust.

Akkor ez a Kossuth Tudományegyetem után még. Akkor ez már a negyedik végzettséged?

Igen, ez már a negyedik volt. Közben doktoráltam, 1984-ben summa cum laude minősítéssel védtem meg értekezésemet, amelynek címe: „Diákújságok a Debreceni Református Kollé­giumban 1795-1914 között”. A 80-as évek elején kint voltam Svájcban, Bázelben ösztöndíjasként, ahol művészettörténeti és teológiai stúdiumokat hallgattam egy évig.

Igen, értem. S mindezek után egy könyvkiadónak lettél a főállású munkatársa.

Igen, a budapesti székhelyű Mécs László Lap- és Könyv­kiadónak.

Mi volt a feladatod a kiadóban?

Szerkesztettem és megterveztem a könyveket, s egyéb kiadványokat. Eljártam a nyomdákba, ahol szemmel tartottam a megrendelt munkáink útját.

Akkor nem gondoltál arra, hogy esetleg saját könyvedet is megtervezd, megszerkeszd?

Akkor még nem gondoltam ilyenekre. Később az is megtörtént. Bölcskei Gusztávval, majd Tardos Máriával közösen jelent meg könyvünk. Bölcskei Gusztávval 1990-ben jelent meg egy szótárunk, melynek második kiadása 1992-ben látott napvilágot. A Tardos Máriával írt útikönyvünk, ha jól emlékszem 1996-ban jelent meg. Ez már Mohácson: Mohácsi séták címmel. Idegenvezető-kalauz ez, mely úgy van kialakítva, hogy minden egyes séta elvezet egy pihenőhelyül szolgáló „hangulatkarbantartó” intézményig, azaz egy vendéglátó egységig, ahol az élmények mellett kulináris örömökben is részesülhet a látogató. Mindezek mellett összeállítottam, szerkesztettem terveztem több személyi bibliográfiát, sajtórepertóriumot, grafikai mappákat és kiállítási katalógusokat. Az utóbbi években a HegyiBeszédesek Baráti Társaságának füzeteit, naptárait tervezem és szerkesztem.

Életed egy pontján ezután következett egy újabb szakma, az újságírás.

Ez nem szakmaként jött, mert már korában időszakosan, majd később rendszeresen jelentek meg írásaim különböző újságokban. Hajdú-Bihari, Nógrádi megyei lapokban, különböző üzemi újságokban, Alföldben, a Könyvtárosban, Köznevelésben, a Kisgrafikában stb. Mohácsra kerülve hívtak a Mohácsi Hírlaphoz, ahol előbb a pesti állásom mellett írogattam, majd főállású lettem, sőt vezettem a kulturális rovatot is.

Most térjünk át egy másik területre! A véleményed szerint van-e közös Gömörországban és Mohácsban?

Gömörország és Mohács között legfeljebb annyi a közös, hogy mindkét helyen több nemzetiség él egy­más mellett. Gömörországban és Baranyában az a közös, hogy néhány kiemelkedő város mellett a kis­települések a jellemzőek.

Melyik áll hozzád, a szívedhez közelebb, vagy mind a kettő?

Most már mindkettő közel áll hozzám. De azért otthon a magyar zászló mellett a gömöri címeres zászlót is lengeti a Mecsek felől érkező szél. A baranyai zászló éppen még nincs kitéve.

Van Mohácson még olyan ember, akinél a gömöri zászló ki van téve?

Nincs, és még a nagytérségben sem tudok ilyenről. Elmesélek a zászlóval kapcsolatosan egy történetet. 1994-ben építettük fel a házunkat a Szőlőhegyen, és karácsonyra költöztünk be. A következő tavasszal kitettük a zászlókat. Előttünk járnak el a szőlőtulajdonosok szőlejükbe, többnyire svábok, sokácok. S egy alkalommal észleltük, hogy nagyon figyelnek és pusmognak egymás között: mi ez a zászló? Senki nem merte megkérdezni, csak egy öreg barátom, a Gráf Tóni bácsi. Miután a feleletet megkapta a zászlóval kapcsolatosan, már egy negyed óra múlva hallottam, hogy egymásnak adják a hírt: gömöri zászló. Azt sem tudták, hogy hol volt, hol van Gömör, de azért mondták.

Mit jelent neked a civil szerveződés, és különösen a HegyiBeszédesek Társasága?

A civil szerveződés nekem azt jelenti, hogy hasonló gondolkodású emberek jönnek össze politikamentes asztaltársasággá. Valamilyen kulturális kötődés szerint érzik magukat összetartozónak. A HegyiBeszédesek Baráti Társasága 2004-ben jött létre a mohácsi Szőlőhegyen. Nem bejegyzett társaság, anyagi támogatást sehonnan sem kap, s amit létrehozunk, azt a saját pénzünkből fedezzük. Ebben a csoportban vannak költők, festők, grafikusok, fafaragók, akik nem műkedvelői csupán ezeknek a műfajoknak, hanem meg is mérették már magukat többször is helyi és megyei rendezvényeken. Én, mint irodalommal és történelemmel, művészettörténettel foglalkozó ember biztatom őket, és időnként kritizálom, ha nem látom, hogy elég aktívan dolgoznak. E csapatot a művészetek szeretete tartja össze.

Azt hallottam, hogy jutalmakat, díjakat is adtok ki, ami követendő példa lehetne másoknak is.

Mondatod második felére azt kell vála­szolnom, hogy bizonyára mások is csinálják, csak mi éppen nem tudunk róla. A mondat első felére pedig az a válaszom, hogy nem kell valamiféle nagyon komoly jutalomra gondolni. Csupán emléklapokról, csasztuskákról van szó. Az emléklapokon feltüntetünk valamiféle díj elnevezést, kinek-kinek alkata, tettei szerint. Rajzolóink arany­toll, karikatúra díjat, festőnk aranyecset díjat kaptak, melyhez természetesen egy-egy reprezentatív tárgy is járult, nagyméretű toll, vagy éppen egy korongecset. Nem sorolom tovább…

Én ezt nagyon pozitív, követendő tettnek tartanám más ilyen szervezetekben is, itt a Hetedhéthatárban is.

Volt a lapnál is ilyen kezdeményezés, amikor kerestük a legjobb cikk íróját az első vagy a második évben. Az olvasók szavazatai alapján akkor Ádám Miklós írása kapta a legjobb helyezést, de ez a kezdeményezés valahogy elhalt.

Most térjünk rá a Te nagy szerelmedre, az ex librisre és az alkalmi grafikára. Azt tudom, hogy Pásztor Pál evangélikus lelkésznél találkoztál e miniatűr műalkotással, majd Nagy Dezső lelkész-könyvtáros vezetett be e csodálatos világba. Mi az ex libris és az alkalmi grafika?

Az ex libris szó már a könyvnyomtatás idejében ismert volt és .a könyvgyűjtők között élt. Kezdetben csak beírták ezt a latin szót és a hozzátartozó nevet tintával a könyvbe. Nagyon fontos volt, hogy a könyvet megjelöljék, mert akkoriban egy könyv felért egy tehén árával. Később már bélyegzőjüket üttették a kötéstáblának a külső oldalára. Ez volt a szuper exlibris. A könyvnyomtatás feltalálása után Albrecht Dürer, 1516-ban készített ex libris céljára  egy fametszetet, majd követői is akadtak. A magasnyomás elterjedésével szélesedett az ex libris készítők és felhasználók köre, és száma. Az ex libris sokszorosított eljárással készített papírlap, melyet a kötéstábla belső oldalára ragasztanak azzal a céllal, hogy a könyv hova/kihez tartozását dokumentálják. Nem más ez kezdetben, mint művészi rajz, címer, embléma, történetileg kialakult allegória, szimbólum vagy egyéb ábrázolás. Csak később írták rá az ex libris kifejezést és  a könyv tulajdonosának nevét esetleg jelmondatával, mottóval, idézettel ellátva. Az ex libris az egyes korok és művészeti stílusok, ízlések szerint más-más megformálásban jelenik meg.  Az alkalmi grafika a 19. század végének a terméke, mely a 20. században teljesedett ki. Házasságkötési, születési értesítők, in memoriam lapok, karácsonyi és újévi lapok, stb. tartoznak e körbe. Ezek is a megrendelő személyére szabottak az ünnep hangulatával összekapcsolva. Az alkalmi grafikát barátoknak, gyűjtőknek küldjük, ezért nagy példányszámban sokszorositattjuk. Miután ez is egy gyűjtési terület, így azt is elérjük vele, hogy viszonzásul mi is egy művészi alkotást kapunk. Különösen a karácsonyi – újévi lapok küldése révén. Voltak évek, amikor magam is 5-600 ilyen lapot adtam postára a világ különböző országaiban élő gyűjtőknek  Igaz, hogy nem volt még ilyen magas a postaköltség  és hasonló számú szép lappal gyarapodott gyűjteményem.

Kezdetben tehát nem volt sokszorosított ex libris?

A kódexek korában nem beszélhetünk sokszorosításról, mert minden darabba egyedileg íródott bele, vagy pecsételték rá a kötéstáblára a tulajdonjog meg­jelölését. A nyomdászat elterjedésével, a könyvek számának megnöve­kedésével tértek át az igényes könyvgyűjtők a sokszorosított, de művészek által rajzolt, tervezett, fába vagy rézbe metszett kismé­retű grafikai lapok használatára.

Ezáltal nyomon követhető egy-egy könyvnek az útja?

Igen. Ennek ékes bizonysága az a közelmúltban rendezett kiállítás is, melyet a szegedi Somogyi Könyvtárban láttam. Bemutatták a Somogyi gyűjtemény azon darabjait, melyekben ex librisek voltak, Több műnek a kötéstáb­lájában több ex libris is be volt ragasztva. Látni lehetett, hogy mielőtt Somogyi Károly megvásárolta, kik voltak az előző tulajdonosok. Mondhatom azt is, hogy e kislapok könyvtártörténetet is írnak.

Ha neked van egy könyved és abba beragasztod a nevedre készült ex librist, majd nekem adod a könyvet és én is beragasztom az ex lib­risemet – ez azt jelenti, amiről előbb szóltál?

Igen, mindenki beragaszthatja a saját ex librisét.

Különbözik ez attól, ami például a Bibliákban van, hogy beírják a családra vonatkozó adatokat?

Igen, mert ott csak egy család  anyakönyvi adatai vannak feljegyezve, de az ex libris esetében egymástól nagyon messze, olykor egymás számára teljesen ismeretlen emberek grafikai lapjai jelölik a könyv útját.

És milyen könyvekbe tesznek ex librist?

Mindenki abba a könyvébe, amelyik valamiért fontos számára, vagy az egész könyvgyűjteményébe. Én például a debreceni éveimben Debrecenre és Környére – ma pedig a mohácsi Szőlőhegyre utaló ex libriseket ragasztom be.

Magyarországon hány ember gyűjti az ex librist és az alkalmi grafikát?

A 19. század utolsó negyedében – ez a megállapítás természetesen csak hozzávetőleges – vált külön gyűjtési területté az ex libris. Magyarországon 19l3-ban rendezték az első önálló ex libris kiállítást. Majd megalakult a Magyar Ex Libris Gyűjtők Egyesülete. Ezután vidéken is alakultak csoportok: Debrecenben, Pécsett,  Szegeden A második világháború után 1959-ben alakult meg a Kisgrafika Barátok  Köre, melynek akkoriban közel félezer tagja volt, ma alig több, mint félszáz. Elhaltak, kiléptek, és az élet nehezedése sem kedvez a gyűjtőtevékenységnek.

Hogy juthat az ember egy ilyen kis műremekhez? Megrendeled a mű­vésznél az ex librist?

Természetesen minden igényes gyűjtő grafikusművésszel csináltatja lapját. Hazánkban és a világon mindenütt vannak e műfajnak specialistái, de mint mindenütt az életben, itt is vannak barkácsolók. Ezeknek a „műveit” igényes gyűjtő nem teszi be a gyűjteményébe. Viszont a műfaj történetével foglalkozó megőrzi.

Gondolkoztok azon ebben a kisgrafikai egyesületben, hogy lehetne a mai fiatalokat megfertőzni?

Igen, de ez egyre nehezebb. Ebben a felgyorsult életben a fiatalok inkább a számítógép felé kacsingatnak, és természetesen a mindennapi megélhetés problémáival küszködnek. A fiatal grafikusművészeket sem lehet megfertőzni. Ők ebben a műfajban nem látnak gyors hírnévre-jutást. Valóban, éveknek kell eltelni ahhoz, hogy egy-egy nemzetközi ex libris pályázaton  nagyon kevesektől eltekintve eredményesen vegyenek részt és betörjenek a specialisták élvonalába. Mert csak ezután lesz nevük és megrendelésük a hazai és a nemzetközi gyűjtőtársadalomban_.

Ugyanez a probléma külföldön is?

Igen, talán kivéve Németországot, ahol a legaktívabb a gyűjtőélet, ami föltétlenül segíti a fiatal grafikusok ez irányú kibontakozását.

Ahogy most számolgatom, tizenhárom éve írunk együtt a Hetedhéthatárban.

Igen, én 1998. októberében jelentkeztem írásommal a lapnál.

Ez az újság, mit jelent neked?

Amikor a Mohácsi Hírlap megszűnt, ebben az újságban kaptam további lehetőségeket. Ugyanakkor az írás lehetőségén túl találtam magam­nak egy olyan baráti társaságot, melyben nagyon sok szempontot figyelembevéve egyformán tudtam gondolkodni a szerzőtársak legtöbbjével, remélem, ők is velem.

A Ti társaságotok, a HegyiBeszédesek Baráti Társasága közösségi formája nem lenne-e alkalmazható különösen a mi nemzedékünkre?

Nem biztos, hogy alkalmazható lenne, A mi Társa­ságunknál az a lényeg, hogy havonta egyszer egy hétvégén összejö­vünk és miközben a művészetekről folyik a szó, valaki, vagy valakik a fehér asztal kulináris örömeit készítik elő. A két összejövetel között részben vagy egészben részt veszünk a mohácsi művészeti élet rendezvényein. Gyakran előfordul, hogy hét közben ketten-hárman a városban összejövünk és egy Unicum mellett valamelyik vendéglátó egységben eltöltünk úgy egy órát, hogy közben a művészetekről, a város kulturális életéről is szót váltunk, vagy arról, hogy melyikünk mit olvas.

A kéthavonkénti Hetedhéthatáros összejöveteleken is lehetne valami ilyesmit csinálni. Nekem nagyon tetszik az oklevél, a toll, mint díj, melyeknek nincs súlyos pénzértéke, de nagyon kedves, és erköl­csi értéke van.

Részben megvalósult már, mert jó beszélgetések és vendéglátás is van a Fischer úr jóvoltából. A felvetésed második részét tovább lehet gondolni, de ez nem az én asztalom.

Mi az, ami tetszik, és mi az ami nem tetszik a Hetedhéthatárban? És mit jelent számodra az online-ra váltás?

Miután kéthetente jelentünk meg, így nem kellett és lehetett napi aktualitásokkal foglalkozni, hanem sok lehetőség volt arra, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzak, melyekre egy napilap nem ad lehetőséget. Pl. több kiállítás bemutatásával, vagy egész kiállítási megnyitók közzétételével, vagy egy olyan sorozattal, melyet 2000-ben kezdtem: évfordulós emlékeztető címmel. Ez nagyon tetszett nekem a lapban, mert úgy láttam, hogy nemcsak én élek ezzel a lehetőséggel. Kissé soknak tartottam a rejtvényt, ez bizonyára azzal függ össze, hogy nem vagyok mániákus rejtvényfejtő, de ismerve az olvasókat, tudom, hogy szükség volt, mert többen ezzel kezdték a lap „olvasását”. Én a papíralapú újságnak vagyok a híve, ami kézbe vehető, bármikor előszedhető. Az online-ra váltás nekem nehézséget jelent, és egy bizonyos elzárást is a laptól. Nincsenek meg a szükséges technikai eszközeim, így én csak mások segítségével és ritkán jutok ma már a Hetedhéthatárhoz.

Azt szeretném megkérdezni, hogy mi az, amiről nem kérdeztelek, de szívesen beszélnél. Esetleg Gömör?

Gömörről én midig szívesen beszélek, tudva azt, hogy az elmúlt közel félévszázadban nem sok szó esett arról a kultúráról, amit e térség adott.

Akkor tiéd a pálya!

Gömör, ez az észak-magyarországi vármegye, melyből csak 21 község van a jelenlegi Magyarországon a néphagyományban és az ott élő emberek lelkében úgy él, hogy magába foglalja az egész Magyarországot. Van folyója, van síkvidéke, vannak hegyei, vannak barlangjai és mindezek mellett speciálisan érdekes kultúrája, néprajza. Murány, Putnok, Rimaszombat, Rozsnyó, Jolsva, Dobsina, csakhogy néhány nagyobb várost említsek, olyan kulturális központok, melyekben szinte megtalálható minden: közép- és felsőfokú iskolák, múzeumok, levéltárak stb. Nem tudom hirtelen megnevezni azt, aki a közelmúltban a Kossuth rádió egyik műsorában azt mondta: nem Pesten születtek a híres írók, képzőművészek, tudósok, hanem Gömörben. Lehet ez elfogultság is, de néhány példa engedtessék meg nekem. Decsy Sámuel író, szerkesztő; Péczeli József, a Komáromban megjelent Mindenes Gyűjtemény  életrehívója; Tompa Mihály költő, Tóth Ede népszínműíró; Szentpéteri József, korának egyik európai hírű ötvösművésze; Ferenczy István és Holló Barnabás szobrászok; Rudnay Gyula festő. A gömöri kulturális levegőt szívta magába id. Markó Károly festő, Izsó Miklós szobrász, Mikszáth Kálmán írónk éppen úgy, mint a hazai gyermek költészet és ifjúsági irodalom megteremtője: Pósika, azaz Pósa Lajos, és nem hagyhatom említés nélkül a „nemzet csalogányát”: Blaha Lujzát sem. Nem kerülne nagy megerőltetésbe, hogy barlangkutatókat, híres természetbúvárokat stb. soroljak tovább a régiek közül. A közelmúltból meg kell említenem Szombathy Viktort, aki számtalan hazai útikönyv szerzője. A tudományos világból az európai hírű, többszörös Pitre-díjas (Palermo) néprajztudóst említem meg csupán; Ujváry Zoltán emeritus professzort, aki a debreceni egyetem néprajzi tanszékének évtizedeken át meghatározó személyisége volt, és aki megteremtette a 20. századi tudományos gömör-kutatást. Ilyen, és hozzájuk hasonló emberek sorát adta Gömörország az Országnak. E táj sajátos szellemi légkört teremtett a közösségnek, s ebbe a légkörbe nőttem bele. Ez vezetett, vezet mind a mai napig. A gömöri népmondákat, legendákat és a térség irodalmát, népművészétét, történelmét ismerő Lenkey nagyapámon, Lenkey nagynénéimen kívül köszönhetem ezt a beszélgetésünk elején említett tanítóimnak, tanáraimnak.

Megosztás

Tweet