Ketten vannak a galagonya lányok, és gyönyörűek! Onnan is tudom, hogy lányok, mert ilyen tudatosan mindig széppé lenni, újra meg újra, csak a női nem tagjai akarnak.
Széles körű, elegáns rokonságuk mintegy ezerféle családot tart számon. Cserjék, fák és bokrok ők, egyetlen alapvető közös tulajdonsággal: hosszú vékony tövisekkel védik magukat a beavatkozástól, hiszen rózsafélék is vannak közöttük. Ha az ember nem avatkozik bele az életükbe, 9 méter magas, tüskés, ágas-bogas bokorrá, fává terebélyesednek. Mikor azonban megszelídítik, tudatosan építik magukat széppé tavasztól őszig.
Ők ketten a sarkantyús galagonyák családjába tartoznak.
Péter bácsi, a kertész, tíz éve kétujjnyi vastag tüskés, gyökeres ágat adott a kiskertünknek.
– Sövény akar lenni, vagy díszbokor?
– Díszbokrokat szeretnénk, mert azokkal kevesebb a tennivaló, és szépen ékesítik ezt a tenyérnyi zöld telket!
– No, akkor másfél méterre ültessék mindentől, mert két éven belül terebélyesedni fognak! Két méternél ne engedjék magasabbra, mert nehéz lesz velük együtt élni, ha túlnőnek mindent!
– Aztán a házba virágzó galagonyaágat nehogy bevigyenek, mert az szerencsétlenséget okoz! – toldotta meg az intelmeket Mariska néni. – Ezt krisztustövisnek is hívják, istenkenyerének is, csipkefának is. Mifelénk gelegenyét is mondanak!
– De miért hoz szerencsétlenséget, ha virágzó ágát a házba visszük, esetleg vázába tesszük?
– Hát azért, aranyom, mert Krisztus urunk töviskoronáját galagonya-ágból fonták. Meg van átkozva!
– Ne beszélj bolondokat, asszony, mifelénk meg a bő termés jelképe, hiszen alig győzi az ember kordában tartani! Csak nő, nő, terjeszkedik, árnyékot ad, és kiköveteli magának a legjobbat a talajból, környezetből! Ültessék csak el, és mikor túl szemtelenül nekiered, bátran vágják vissza!
Megfogadtuk a jó tanácsot, ők pedig meghálálták a törődést.
„Napimádó” a kert első felében ötkaréjos ágát kiterjesztve szívja magába az éltető erőt. Közelében nincs se kerítés, se más növény. Igaz, a kora tavaszi fagyok az ő ágait meg-megcsípik, elégetik, de visszavágva meg se látszik rajta a sebesülés. Süti a nap felkeltétől alkonyatig. Sok ezer virágot hoz, bőrtapintású ovális levélkéi között bogernyőben ötszirmú hófehér kis csokrok nyílnak májusban. A közelébe sem tanácsos menni ennek a pompázó menyasszonyi csokornak, mert a méhek és darazsak zúgása int: itt most miénk a terep!
„Árnyéklátó” a kert hátsó részében kapott helyet. Őt hamarosan túlnőtte a két nyírfa, és a mellette terebélyesedő tuja is „beszorította” kicsit. Persze ő nem hagyta magát. Burjánzóan zöldellő bokor lett, csak a koronája magasában hozza illatos virágait tavasszal, és sem a fagy, sem a méhek népessége nem zavarja.
Az idei hosszú forró nyár mindegyiküket megsürgette. Már augusztus közepén színesedni kezdtek a kis bogernyők, amelyek virágzás után kisebb zöldborsónyi bogyókat tartottak a Nap felé. Szeptember elejére pompás ragyogással sárgáspiros, több ezer, parányi almácskára hajazó bogyó ragyogott mindkettőn. „Napimádó” tetőtől talpig ékes színes díszbe öltözött, „Árnyéklátó” narancssárga koronát viselt. Tündérszépek lettek, megkönnyítették az elválást, mert azt a reményt sugallták: jövőre, veled, ugyanitt! Az utolsó teliholdas éjszakán aztán tényleg csodát láttam: holdfényben is színesen ragyogtak, és mikor a hajnali pára meglepte őket, a kelő nap sugaraitól sírni kezdtek…
Elköszöntek tavaszig.
Hozzászólások