A régi pécsi borházak
Elsősorban elnézést szeretnék kérni Reéh Gyuri bátyámtól, hogy farsang idején úgy magára hagytam. Szerencsére Ő nem túl sértődékeny, igazi patrícius jellem, és nagylelkűen megbocsátott nekem. Így azután folytatom kalandozásunkat a régi Pécs városában. Mi sem természetesebb, hogy szakavatott idegenvezetőnk továbbra is kedves régi barátunk és ismerősünk, Reéh Gyuri.
Illusztráció
Nagyon nagy kedveltségnek örvendtek a régi pécsiek előtt az ún. borházak. Az egyszerű ételekből összeállított borkorcsolyákra pompásan csúszott a jóféle szkókói és aranyhegyi itóka. Reéh Gyuri szintén kedvelhette ezeket az intézményeket, mert nagy szeretettel emlékezik vissza rájuk.
„A Flórián-szobor tőszomszédságában Ribics Máténak és ennek átellenében volt Ivanovits Józsefnek háza, melyben a legjobb borokat mérték. Sokszor vezettem ide idegent egy pohár tiszta szkókóira. Ételt nem adtak, azt úgy kellett vinni. Hasonló volt az Alsó Balokány-utcában a Klencz Lajos borháza, a Felsővámház-utcában a Burghardt-féle borház. Burghardt bácsi tipikus alakja volt a 48-as honvédeknek, sok érdekes dolgot mesélt a szabadságharcról. Schober Pistának, kinek az „Arany ló” – hoz címzett vendéglője ott volt a Rupprecht-gyár mellett, híres bora volt, melynek híre Bécsig is eljutott. 1892. év nyarán az Abbázia kertből jövet betértünk egy pohár borra Schoberhez. Egyik asztalnál nyolc lovas burgzsandár ült, s a király lovait szállították Pécsre a közeli hadgyakorlatok céljaira és borozgatott. Kíváncsi lévén, hogy ezek hogy kerülnek ide, e tárgyban kérdést intéztem hozzájuk. Válaszul nyertem, hogy ők még Bécsben kapták az információt e vendéglőről s annak jó boráról, melyben nem is csalódtak.
Pécsi Közlöny, 1905. április 1.
A Szigeti városrészen több borház volt, én csak Kozma Kozloder János borházát említem fel, ki jó sajáttermésű makári bort mért ki a Stock ház melletti kis kocsmájában.
Kozma Kozloder tipikus pécsi vendéglős volt. Bár többféle bora is volt pincéjében, csak egy fajtát adott vendégeinek, a 48 filléres makárit, mondván, „ez elég jó bor, másikat nem adok”.
Egy alkalommal tisztviselőkből álló társaság toppant be a kis vendéglőbe, a zsebben hozott ételek tojásból és sajtból állottak. Kozloder bácsi nézegeti az ételeket, s egyszerre csak kérdezi, hogy miért nem esznek sonkát? Ez való a borhoz. Péntek van, volt a válasz, mi böjtölünk. Ez a kis vallásosság annyira imponált Kozmának, hogy parancs nélkül egy pintet szolgált fel az ő híres siller borából – díjtalanul. A jég meg volt törve, más bor is került az asztalra máskor is, de akkor már pénzért, literét Kozloder bácsi 2 forintban – ami akkor nagy pénz volt – állapítván meg.
Pécsi Lapok, 1862. május 18.
De mielőtt áttérnék ama hely ismertetésére, ahol a jó pilseni ősforrást mérték ki, Nick Károly bodegájára, meg kell emlékeznem a hatvanas évek elején létesített legrégebbi csemegekereskedésről, mely a Párisi- vagy Üveg-utcában volt, körülbelül ott, ahol a mai Nick-féle üzlet egy része van. Lakits Ferenc akkortájt tért haza külföldről s ott e téren szerzett ismereteit hasznosítani óhajtván e helyütt nyitotta meg az első csemegekereskedést Pécsett, ahol sokféle finom sajtot, halakat s efféléket lehetett kapni. Azután palackozott borokat és likőröket, az üzletben minden sorban állott, idejárt városunk előkelősége – köztük az akkor Pécsett állomásozó vértes ezred tisztikara – egy kis villásreggelire és egy pohár Cherry vagy Malagára. A csemegeüzlet rövid ideig állott csak fenn, mert Lakits Ferenc átvette atyja nagy vaskereskedését, – ma a Hamerli-féle vasnagykereskedés – és azon üzletágat folytatta csak.
Pécsi Figyelő, 1882. május 6.
Ugyancsak a hatvanas évek elején Littke János nyitott hasonló üzletet a mai Radócsay-féle vendéglő helyén az elefántos házban és pedig a Ferenciek-utcája elején. A balról lévő helyiségekből 3 ajtó tartozott üzletéhez. Palackozott borokat árult főként s csemegedolgokat. Ez is rövid fennállása után megszűnt. Littke János sok évvel később, a nyolcvanas években a Ferenciek-utcájában a mai Zsolnay Imre-féle házban nyitott bodegát, – ahol pilseni sört is mértek s finom gyarmatárukat, különféle csemegét és palackozott borokat is lehetett kapni, – más vállalkozás miatt ezen üzlet pár évi fennállás után szintén megszűnt.”
„Nagyon jó és finom főzetű helyiség volt a Bedő-féle, mai Hungária kávéházzal kapcsolatos cafe-restaurant, melyet Bedőék házi kezelésben vezettek. Az étkező helyiséget a kávéháztól függöny választotta el. Meleg és hideg ételeket szolgáltak fel, s kitűnő barna bajor söröket (Hacker-Pshorr) mértek ki. A vállalat más kezekbe menvén át, nívója alászállott s a jobb közönség lassan elmaradt.
Szinte fáj ezeket az emlékeket felidézni, mert hiszen önkénytelenül előtérbe tódul a kérdés, vajon azok az idők visszatérnek-e? – nekünk alig, talán unokáinknak.
Igaz, hogy a nyolcvan-kilencvenes évek nagy olcsósága az általános drágulással megszűnt, de még a háború alatti években is egy borjúszeletet egy koronáért, egy liter jó bort 80 fillérért lehetett kapni.
És most kedves olvasóm meghívlak egy barátságos kis ebédre elsőrangú étkezőhelyre: az árakról is tájékoztatlak.
Úgy-e, jó volt minden és olcsó?
Máskor is legyen szerencsém, alá szolgája, karschamadiener.” (Dunántúl, 1924. március 5.)
A következő „Hetedhéthatár” számban folytatjuk regényes utazásunkat a pécsi borházak világában. Legyenek ott, Reéh Gyuri bácsi számít társaságunkra…
Hozzászólások